Életem formálói

Már nem emlékszem, hogy előbb vagy utóbb írta Paul McCartney az Amikor 64 éves leszek című dalt. Most mégis, kerek fél évszázad elmúltával az jutott eszembe. Pár napja lettem hatvannégy éves, Budapesttől ezerötszáz kilométerrel északra teltek a napjaim, jutott elég időm elmélkedésre. Emlékezés lett belőle. Azokat az embereket idéztem meg, akiknek a legtöbbet köszönhetem életemben. Ajánlom másoknak is!

Apám sokat mesélt gyerekkoráról a budai Szent Imre-városban, majd a francstadti árvaházban töltött éveiről, elveszítvén mindkét szülejét. Legtöbbet a közeli Fradi pályáról, és a csodálatos focistákról mesélt, meg az 1944–45-ös kalandjairól. Hatéves koromban kiolvastam az Egri csillagokat. Megbecsült optikai- és finommechanikus szakember volt az Öreg, tisztességgel felnevelt, nyolcvanegy évet élt.

Anyám elsőszülött volt a hatgyermekes családban. Nagyon ügyes kezű, folyton tevékeny asszony, kitűnően vart-szabott, bőrrel is dolgozott, sok mindent ellestem tőle. Láttam a sütés-főzést, nyolcévesen már tűzifát aprítottam, begyújtottam a cserépkályhába. Őt 2000-ben sirattam el. Anyai nagyanyám kilencvenhét évet élt. Első gyerek volt a pozsonyi magyar–német família két leánya és három fia közül. Szenzációs mesélő, német nevelőnő lévén perfekt beszélte a nyelvet, kissrác koromban dalolt, játszott velem. El kellett hagyniuk Cseh-Szlovákiát 1918-ban, nehéz sorban éltek, de mindig vidáman. Imádtam nála lenni, a nagy rézágyban aludni és borsódzani a rémes történeteitől.

Sok jót tanultam az öccsétől, Ottó nagybácsikámtól, a Weiss Manfréd Művek mérnökétől. Találmányai révén nevet szerzett, a háború elején repülőtiszti kiképzést kapott. A keleti fronton szolgált 1942-től bombázóparancsnokként, bőségesen volt mesélnivalója a szovjet csodákról meg általában a kommunizmusról. Vasárnap ebéd után elbeszélgettek apámmal. Ügyes grafikus volt, művészi színvonalú festő, tőle kaptam az első rajzpapírokat, külföldi vízfestéket, gyúrható radírt. Magas kort megért az – egyik, fronton kilőtt, „eredeti” német – üvegszemével.

Mindig érdekeltek a műszaki dolgok. Szerettem barkácsolni, a kertes házban volt asztalosműhely, később dolgoztam az apámék csoportja alapította, közeli műszaki ktsz-ben. Lajos esztergályos mester oktatott a fémmegmunkálás, a köszörülés műszaki fogásaira, amit mégis felcseréltem a fával való törődésre. Huszonéves koromban Lőrinc építészmérnök barátom segítőjeként pallérozódtam belső munkákon. F. Pista matematika szakos gimnáziumi tanár asztalosműhelyében tanultam ki a famunkák velejét, időközben pedig ugyancsak kitanultam a térképrajzolást is a biztos kezű M. Pista kartográfusnak köszönhetően.

Eljutván Amerikába, E. Pahl mi­chigani vállalkozó háromfős ácscsapata mellett űztem carpentermunkát, három nyári évadban, megtanulván angolul és megszedve magam zöldhasú bankókkal. Idehaza mint B. Tibor író-műfordító „fogadott fia” tanultam meg írni, elsajátítani amerikai barátjától az utazás forszát, mondhatni: művészetét. Atyai barátomnak, tanáromnak mondhattam K. Károly régészt, aki a legtöbb középkori templomot, kolostort, várat ásatta, kutatta és ismertette magyar földön, és Z. Ernő rajzoló művész, író és képregényszerző, páratlan tudású és humorú világfit.

Ennyi kiválóság ajándék egy életre. A feleségemről most nem is beszélve. Nagyon szomorú, hogy az itt néven szólított tizenhárom személy közül mindössze ketten élnek.