Egyetértés

Végső soron nincs igazuk azoknak, akik szerint 1989–90-ben nem létezett a magyar nép lelki és gyakorlati felhatalmazása a kommunista rendszer lebontására, az új államrend kiépítésére és a múlttal való elszámolásra. Az megállja a helyét, hogy egy-egy korszakalkotó, nagy tömegdemonstrá­ción „csak” százezer-kétszázezer ember volt jelen. De ez a létszám is hatalmas volt, Magyarországon a 20. században a majdnem példátlan nagyságrendű tüntetések szinte egymást érték, színes, energikus és reményváró forgataggá alakítva a nyolcvanas évek végét. Az is igaz, hogy a magyarok nagy többsége otthon maradt ilyen alkalmakkor, mind a fővárosban, mind vidéken. De ezt azzal magyarázni, hogy a lakosság passzív volt, és apatikussá vált volna, s „kádári kisemberként” nem érdekelték a politikai folyamatok, ez nem más, mint saját magunk lebecsülése, a rezignáltság visszamenőleges ráerőltetése a magyarok többségére.

Biztosak lehetünk abban, hogy minden háztartásban, családban téma volt a rendszerváltás kérdése, és 1989-től érezhetően elkerülhetetlen volta. Nyilvánvalóan léteztek aggályok, félelmek a változó légkör és a bizonytalanság miatt, de ez nem írható le úgy, hogy a magyarok érzéketlenek lettek volna a környezetükben zajló folyamatokra. Végképp tendenciózus az a beállítás, miszerint a „nép” ódzkodott a változásoktól, sőt nem igazán szeretett volna új politikai rendszert, mert megszokta addigi helyzetét, a gulyáskommunizmus áldásait.

Ha létezett is a passzivitás, a cselekvő, felelősen gondolkodó és előretekintő polgárok mégis felvillanyozva vártak valami reményteli dolgot, a történelem ingájának helyrebillenését. Az első szabad választás ezt igazolta, a magyar választók döntő többsége valamilyen kommunistaellenes, ellenzéki pártra adta le voksát. Ez pedig jelezte az ország megfellebbezhetetlen akaratát az új értékrend, a polgári berendezkedés mellett. Akik a változásban bíztak, ennyiben biztosan nem csalatkoztak.

Ez, a magyar történelemben ritkán beköszöntő egyetértés, együttgondolkodás és együttmozdulás nagyon megbecsülendő. Fontos a felemelő pillanatok rögzítése, kinagyítása és példaértékűvé tétele, mert nagyon kevés az olyan konstelláció egy nemzet történetében, amelynek tartalmi hátterével szinte minden egészségesen gondolkodó ember egyetérthet, és képviselheti azt.

Általában válságokhoz és katartikus megoldásokhoz kötődnek ezek az emlékek és tudattartalmak, Magyarországon pedig gyakran a revolutív, és az idegen befolyást lerázni kívánó közös szándékhoz kapcsolódnak ilyen együttes érzések. Visszafelé haladva az időben azt tapasztaljuk, hogy hasonló erejű a történelmi sorsfordulókhoz köthető nemzeti, közösségi összefogás intenzitása, és hasonló volt a lelkesedés is, amely a cselekményeket hajtotta, és vezető személyiségek politikai attitűdjét nagyban meghatározta.
A magyar nép 1956-ban megpróbálta visszavenni szuverenitását, amit a huszadik században a többszörösen elrontott „társadalmi szerződések”, és nem utolsósorban a kommunisták és a szovjetek megszállása miatt minden addiginál kevésbé mondhatott magáénak. Egységes nemzeti akaratra volt szükség a trianoni tragédiát követő talpra álláshoz, megerősödéshez. Elementáris erejű összefogás kellett az 1848–49-es forradalom és szabadságharc megvívásához. Nem pusztán a politikusok, az államférfiak és a vezető réteg közös akaratára emlékezünk, hanem arra is, hogy a magyarok száz­ezrei egyazon célért mozdultak meg, honvédek, huszártisztek, parasztemberek és városi polgárok a nemzeti függetlenség és a polgári eszmék mellett fogtak fegyvert.

Manapság méltatlanul háttérbe szorul a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc emléke és hatása, amely nem volt más, mint Mohács után az első sikeres kísérlet a magyar nemzet területi alapon történő egyesítésére, egyszemélyi, fejedelmi irányításra történő felhatalmazással. Keletről Nyugatra haladva gyűlt a sokaság, nőttek a bandériumok Rákóczi zászlaja alatt, amelyen ott csattogott az örökérvényű jelszó: Cum Deo Pro Patria et Libertate. Magyar nemzetet említettünk már 1703 esetében is. Ez a nemzeti fölfogás a későbbi, reformkori nemzeteszmény alapjaként, a nemesi-rendi nemzettest együttműködéseként valósult meg, kiegészülve a Rákóczi seregeibe álló paraszti származású harcos sokasággal.  Közös volt a cél.

Bocskai István függetlenségi küzdelmei hasonló összefogáson alapultak, igaz, csak az ország keleti felében. De a szándék, a tűrhetetlen, agresszív külső behatás elleni védekező – ugyanakkor erőteljes, hatásos – fellépés meghozta eredményét. A Partium védett helyzetének megteremtése mellett a hajdúvárosok szinte szuverén állapota is létrejött. A kivételes időszakok emlékezete megerősíti azt a konklúziót, miszerint ha nincs együttgondolkodás, hagyományokra támaszkodás, közös történelmi-tudati alapállás, akkor nem lehet kivételes eredményeket elérni. Soha ne legyen terhes számunkra az önfeláldozó, lelkes és tenni vágyó történelmi személyiségekre hivatkozni: Bocskai, Rákóczi, Kossuth, Pongrátz Gergely és Angyal István cselekedeteinek ismerete híján, személyes motivációik megértése nélkül mai, még létező közös, saját szellemiségünk elfogadása is komoly problémát jelenthet. Érdemes újra meg újra történelmünk évszázados hosszúságú tükréhez fordulni.

A 20. század sorsfordulóinak vizsgálata segíthet, de nem lehet kizáró­lagos területe a magyar múlt értelmezésének.

Halmy Kund
a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum munkatársa