Egy kékvérű Erdélyben

Engem is hatalmába kerített, jött, lopózott alattomosan, és szorongani kezdtem, biztonságot kerestem. Úgy érzed ilyenkor, menekülnél pincébe, bunkerbe, párnahalom alá – vagy fel a hegyekbe.

De hegyekbe ám, monstrumokba! Olyanokba, ahol a felhők sziklákon járják a násztáncukat. Mert ilyenek az én hegyeim, én ott érzem azóta is biztonságban magam. Magasak, méltóságteljesek, rejtelmesek, és rengeteg titokzatos barlangot is rejtenek.

Ami Tamási Áronnak a Hargita vagy Wass Albertnek a Kelemen-havasok, az szerénységemnek a Nagyhagymás és regénybe illő környezete.

Kölyökkorom óta érzem, hogy ott nem érhet engem veszedelem. Ezerhatszáz méterrel a tenger fölött már nem félsz sem árvíztől, sem földrengéstől, sem kórságtól, semmitől. Amerikanizálódástól pláne nem.

Csak a medvétől.

De az ő területén bizony te is csak vendég vagy, ezért ildomos úgy is viselkedni, amint azt a vadon törvényei és körülményei megteremtik, valamint megkövetelik. (Nem. Nem sütöm el a medvés-pálinkás, asszonyemberes viccet, nem. Ez nem az az alkalom.)

Rég látott hegyeimet, fennsíkjaimat és szeretett mészkőszikláimat, melyek egykoron az ezeréves magyar haza természetes határkövei is voltak, hosszú idő után tavaly húsvétkor kerestem fel, és bizony nagy szomorúságot okoztak. Véges-végig, kilométereken át barbár kezek nyomaira leltem.

A gyönyörű mohákkal, színes kőrózsákkal tarkított mészkődarabokat valakik piros-sárga-kék színekkel fújták le. Mintha a saját portámon randalíroztak volna szívtelen idegenek. Egy csapásra változott meg, hígult fel, majd vált csaknem köddé ama legendás biztonságérzetem. Ilyen módon lett szembeköpve piros, sárga és kék nyállal a Kárpátok kanyarulatai között cikázó transzilván szellem. Már csak a barlangjaim, a fenyőerdők titkos zugai maradtak nekem. Csalódottan ereszkedtem alá a völgybe, ahol szülővárosom, Balánbánya az Osztrák–Magyar Monarchia egykoron kincses- de legalábbis rezesbányája fekszik, s ahol olykor a tömbházak oldalán lelógatott román lobogók felülete nagyobb, mint a kátyúmentes aszfaltutak hosszúsága.

Ez a helyzet a végeken.

Ilyen körülmények között keres az ember biztonságot, menedéket, s már alig talál. Mert ahova nem jut el – remélhetőleg még sokáig – az afrikai bevándorlók cipelte rezisztens tuberkulózis, ott a román nemzeti dölyf diadalmaskodik, s lesz úrrá érzelmeken, életeken, mindennapokon.

Érdemes tehát ilyen megközelítésből és megvilágításból is szemügyre venni azt, amit minap az Erdély iránti szeretetét oly feltűnően hangsúlyozó Károly herceg, Erzsébet királynő fia mondott bele a nagyvilág rádiókészülékeibe a BBC negyedik csatornáján: „Évszázadok óta kizsákmányoljuk a környezetet. Mindent elveszünk, de semmit nem adunk vissza. Erdély lehet a kulcsa a bolygó megmentésének. (!) Meg kell őrizni a változatos környezetet az unokáknak is. Erdélyben a gazdák ma is kézzel kaszálnak, egy vagy két tehenet tartanak, és lovas szekérrel szállítják a tejet. Nem kellene hagyni, hogy mindent a nagyvállalatok állítsanak elő. A gazdálkodás agrár-ökológiai megközelítése igenis fenntartható, ezért döntöttem úgy évekkel ezelőtt, hogy erdélyi birtokaimon ezt az irányt alkalmazom.”

Első látásra, hallomásra mind, mind nagyszerű gondolat, de nézzük az előzményeket. Károly, aki tagja a nemzetközi háttérhatalomként is emlegetett Bilderberg-csoportnak, nem először tett hangzatos kijelentéseket vagy egyenesen szerelmi vallomásokat Erdélyről és Romániáról, míg egyik 2011-es mondata egyenesen riadókészültséget okozott a titkosszolgálatoknál. A korábbi években ugyanis – III. Károlyként – Románia következő uralkodójaként emlegette a nemzetközi és a román sajtó. A forgatókönyv már éppen feledésbe merült volna, amikor a Travel Channel televízió bemutatta Wild Carpathia (Vad Kárpátok) című dokumentumfilmjét Romániáról, s megszólaltatták Károlyt is, aki egyenesen a véres emlékű Vlad Tepes (Karóba húzó Vlad) fejedelem leszármazottjaként mutatkozott be. A román sajtó pedig rögtön összefüggésbe hozta a nyilatkozatot azzal, hogy a brit trónörökös éppen akkoriban mondott le elsőszülött fia, Vilmos herceg javára a brit koronáról.

De menjünk tovább. Ha egy kékvérű – aki ráadásnak még brit is – megszólal, annak elvileg issza a szavait a fél világ, s Erdély esetében sem mindegy, hogy Károly kijelentései kiket csalogatnak az autonómiáért küzdő székelyek tájaira. Az sem lenne baj, hogy a herceg az erdélyi népek életmódját magasztalja. Csak félő, hogy egészen másra megy ki a játék, s istenuccse, ha már a barlangjaimban sem tudok békében visszahúzódni, megeshet, hogy az Egyeskőtől küldök majd egy üzenetet nem túl monarchiabarát skót testvéreinknek, jöjjenek már egy kicsit rendet csinálni.

Térerő ugyanis a Nagyhagymáson is van.