Vélemény és vita
Egy igaz ember
Luther Márton 1517. október 31- én szögezte ki a wittenbergi vártemplom kapujára kilencvenöt tételét
Ritka művelődés- és egyháztörténeti forrás az a karcsú, mindössze százhuszonhat oldalas könyv, amely 1937-ben – kereken nyolcvan éve – jelent meg első kiadásában, az Országos Luther Szövetség gondozásában. Német és latin forrásmunkákból fordította és összeállította Virág Jenő (1905–1981), a soproni Evangélikus Hittudományi Kar 1927-ben végzett hallgatója, 1928-tól lutheránus lelkész. A németországi Bielefeldben és Lipcsében folytatott tanulmányai végeztével Raffay Sándor püspök avatta pap-tanárrá. Különleges értéke a könyvnek az eredeti szövegű előszó, amelyet maga Martin Luther vetett papírra élete alkonyán, továbbá a számtalan érdekes és tanulságos história az 1483-ban Eislebenben született fiú épüléséről, erősödéséről, hatalmas munkájú pályafutásáról.
Fiatal felnőtt koromban lehetőségem nyílt rá, hogy német nyelvterületen folytathassak műemlék-építészeti és művészettörténeti ismereteket: hosszabb időt töltöttem el Erfurtban, Eisenachban, Wittenbergben és további német városokban, a megboldogult Kelet-német „Demokratikus” Köztársaságban (NDK). Életem egyik legszebb tanulási korszaka volt a kelet-európai történelmi fordulatot nem sokkal megelőző 1980-as évek német nyelvű világa. Oda voltam a világrengető politikai személyiségekért, de még inkább a mai mércével fel sem fogható tudású szellemóriásokért. Különösen Doktor Luther Mártonért.
„Valamikor szerzetes voltam, a pápa szenvedélyes híve. Mikor az egyházjavítás munkáját elkezdtem, még annyira el voltam merülve a pápa dogmáiban, hogy – ha módom lett volna rá – arra is kész lettem volna, hogy öljek, vagy segédkezzek azok irtásában, akik a pápa egyetlen szavának is ellenálltak. Én is Saulus voltam, mint sokan mások is. Azonban én komolyan vettem a dolgomat, rettegve féltem az ítéletnaptól, és vágyódtam az üdvösségre” – írta Luther professzor könyve előszavában. „Kezdetben egyedül voltam és nem eléggé járatos, tanult az ilyen nagy dolgok tárgyalásához. Véletlenül keveredtem ebbe a perpatvarba, Isten a tanúm rá. Jól jegyezd meg, Kedves Olvasó, hogy én is azok közül való vagyok, akik írás és tanítás közben haladtak előre, és nem azok közül való, akik a semmiből hirtelen lettek legnagyobbakká, holott nem dolgoztak, és nem próbáltattak meg.”
Luther neve összefügg az ősgermán, gót Lyder, Lydewig, Lythrin család- és személynevekkel. Nagyapját Henrik Luthernek, apját Luther Jánosnak hívták. Az Eisenach melletti Möhra faluból származtak, ahonnan János feleségestől, gyermekestől Mansfeldbe költözött, és ott bányász lett. Onnan származik az 1483-ban Eislebenben született Martin, magyarul: Márton. Testvérei és rokonai igazságtalanul bántak vele, amikor később az atyai örökség szétosztására került sor. „Mit fognak majd a gyermekeimmel szemben elkövetni a halálom után? Tartsák meg a 300 forintot – örökségemet – az ördög nevében, Isten ennél többet ad nekem! Más atyára bízom őket: Istenre, ő legyen a legnagyobb kincsük” – írta emléksoraiban.
„1497-ben a magdeburgi iskolába küldtek, egy év után Eisenachban tanultam négy esztendeig. Voltak a tanítóim között durva emberek is, ami helytelen dolog. Ha a gyermeket szigorúan büntetik, a tanuló a tanítónak ellensége lesz. Úgy bánnak vele, mint a hóhér vagy börtönőr a rablóval. A gyermeket szeretni kell, mint ahogy Pál apostol is írta levelében az Efezoszbélieknek: »Ti atyák, neveljétek őket az Úr intése és tanítása szerint!«. Egy ízben tizenötször kaptam ki az iskolában egyetlen délelőtt, egészen ártatlanul” – írja a felnőtt Márton tizennégy éves korára visszaemlékezve.
Erfurtban három és fél évig tanult, mígnem magiszteri fokozatot ért el. „Az erfurti egyetem akkor híres volt, a többi egyetem vele szemben csak elemi iskolának számított. Micsoda méltóság és pompa volt ott, amikor minket avattak. (…) Egyebekben Erfurt város nem volt más, mint a züllés tanyája és serház: ezt a két dolgot tanulták meg legszorgalmasabban a diákok”.
Luther 1505-ben nyerte el a tanári fokozatot. Még az évben belépett az Ágoston-rend erfurti kolostorába. A prédikáló barátok jó szerzetesek voltak, de gőgösek és felfuvalkodottak. A szürke csuhások és mezítlábasok babonásak és tanulatlanok, megvetették a tanult embert. „Borzasztó, természetellenes emberi csodabogarak, de a szerzetességükre igencsak büszkék voltak…” – jegyezte fel Márton barát, aki 1507. május 2-án tartotta meg első miséjét, amely nagyon sok pénzt hozott a rendháznak. „Valóságos bálványozók voltunk, az istenfélők pedig komolyan vették a dolgot – mondta. – Isten bocsássa meg nekem!”
Luther 1510-ben a rend megbízásából Rómába utazott vitás ügy rendezése céljából, Isten csodálatos végzése folytán, és két hétig járt-kelt az „Örök Városban”, súlyos veszélyek közepette. „Megláttam ez alatt mindazt a babonát és hűtlenséget, ami csak lehetséges. Ottlétemkor egy Egyed nevű Ágoston-rendi barát kifogásolta, két másik prédikáló szerzetes szidta a pápaság tévelygéseit. Másnap reggel holtan találták őket, a nyelvük ki volt tépve. Nem adnám ezer forintért sem, hogy Rómát lássam, azonban borzasztó bálványimádást tapasztaltam. Ha más mondta volna, nem hittem volna el, hogyan gyűlik a pénz a miseoltároknál, két pap egy időben történő szermiséje mellett.”
Visszatérvén a „Szent Rómából”, Wittenbergben hitszónok lett Márton barát. Rendfőnöke szívélyesen ajánlotta: tegye le a doktorátust, így majd tovább tud alkotni. Végül 1512 októberében Lipcsében a teológia doktorává avatták az akkor huszonnyolc éves egyháztudóst.
Aztán megkezdődött a vallási küzdelem az álságos búcsúcédula-kereskedés és a Szentírás igéi között. Valójában másról sem szólt a felizgatott korszak, mint a püspöki és érseki kincstárak megtöltéséről és a választófejedelmekkel történő megosztozásról. Luther doktor kritikus hangú levelet küldött a magdeburgi püspöknek, amelyben felhívta a figyelmet, hogy időben térjen meg, „mert azt a gyomot akkor vetettek el, amikor a püspökök aludtak”. Tételei közt ekképp intett: „A mi Urunk és Mesterünk mondása szerint »térjetek meg«, és a híveinek egész élete legyen megtérés”.
Luther Márton 1517. október 31-én szögezte ki a wittenbergi vártemplom kapujára kilencvenöt tételét. Történelmi korszakváltó tett volt ez, a személyére nézve pedig életveszélyes. Egymással versenyezve kiátkozták őt az egyházból, és csak a Mindenhatónak köszönhette, hogy egyáltalán életben maradt. Álruhába öltözve jutott el az Eisenach fölött magasodó Wartburg váráig, ahol egy jótevője révén elrejtőzhetett. Az a jótevő Bölcs Frigyes szász választófejedelem volt, Wartburg őrgrófja. Egy kis, titkos szobát rendezett be Luthernek, ahol biztonságban volt és dolgozhatott. Háromhavi (!) munkájával lefordította ógörög nyelvről az Új Testamentumot, a közel hatszáz oldalas Biblia szövege egyben a különböző német nyelvterületek egységesítését is szolgálta.
Luther 1525-ben házasságot kötött Bóra Katalinnal. Hat gyermekük született, három-három fiú és leány. Doktor Luther nevéből protestáns világvallás – lutheránus – született német földön, idővel elterjedt a Föld minden táján. Gondoskodásul a felesége és gyermekei számára 1542-ben végrendelet írt. A levelet Martin Luther örökösei őrizték, tőlük az 1700-as évek elején a Carpzow família, majd 1804-ben báró Jankovich Miklós vásárolta meg. Ez idő szerint a Magyar Evangélikus Egyház gyűjteményében őrzik a páratlan dokumentumot.
Luther Márton 1546 kései telén meghűlt a hidegben. Eislebenben ágynak esett. Február 16-án a vacsoránál így szólt: „Ha újra hazatérek Wittenbergbe, koporsóba fekszem”. Ez két nap múlva bekövetkezett a születési helyén: Eislebenben. Világraszóló, nagyszerű életet élt.
Fiatal felnőtt koromban lehetőségem nyílt rá, hogy német nyelvterületen folytathassak műemlék-építészeti és művészettörténeti ismereteket: hosszabb időt töltöttem el Erfurtban, Eisenachban, Wittenbergben és további német városokban, a megboldogult Kelet-német „Demokratikus” Köztársaságban (NDK). Életem egyik legszebb tanulási korszaka volt a kelet-európai történelmi fordulatot nem sokkal megelőző 1980-as évek német nyelvű világa. Oda voltam a világrengető politikai személyiségekért, de még inkább a mai mércével fel sem fogható tudású szellemóriásokért. Különösen Doktor Luther Mártonért.
„Valamikor szerzetes voltam, a pápa szenvedélyes híve. Mikor az egyházjavítás munkáját elkezdtem, még annyira el voltam merülve a pápa dogmáiban, hogy – ha módom lett volna rá – arra is kész lettem volna, hogy öljek, vagy segédkezzek azok irtásában, akik a pápa egyetlen szavának is ellenálltak. Én is Saulus voltam, mint sokan mások is. Azonban én komolyan vettem a dolgomat, rettegve féltem az ítéletnaptól, és vágyódtam az üdvösségre” – írta Luther professzor könyve előszavában. „Kezdetben egyedül voltam és nem eléggé járatos, tanult az ilyen nagy dolgok tárgyalásához. Véletlenül keveredtem ebbe a perpatvarba, Isten a tanúm rá. Jól jegyezd meg, Kedves Olvasó, hogy én is azok közül való vagyok, akik írás és tanítás közben haladtak előre, és nem azok közül való, akik a semmiből hirtelen lettek legnagyobbakká, holott nem dolgoztak, és nem próbáltattak meg.”
Luther neve összefügg az ősgermán, gót Lyder, Lydewig, Lythrin család- és személynevekkel. Nagyapját Henrik Luthernek, apját Luther Jánosnak hívták. Az Eisenach melletti Möhra faluból származtak, ahonnan János feleségestől, gyermekestől Mansfeldbe költözött, és ott bányász lett. Onnan származik az 1483-ban Eislebenben született Martin, magyarul: Márton. Testvérei és rokonai igazságtalanul bántak vele, amikor később az atyai örökség szétosztására került sor. „Mit fognak majd a gyermekeimmel szemben elkövetni a halálom után? Tartsák meg a 300 forintot – örökségemet – az ördög nevében, Isten ennél többet ad nekem! Más atyára bízom őket: Istenre, ő legyen a legnagyobb kincsük” – írta emléksoraiban.
„1497-ben a magdeburgi iskolába küldtek, egy év után Eisenachban tanultam négy esztendeig. Voltak a tanítóim között durva emberek is, ami helytelen dolog. Ha a gyermeket szigorúan büntetik, a tanuló a tanítónak ellensége lesz. Úgy bánnak vele, mint a hóhér vagy börtönőr a rablóval. A gyermeket szeretni kell, mint ahogy Pál apostol is írta levelében az Efezoszbélieknek: »Ti atyák, neveljétek őket az Úr intése és tanítása szerint!«. Egy ízben tizenötször kaptam ki az iskolában egyetlen délelőtt, egészen ártatlanul” – írja a felnőtt Márton tizennégy éves korára visszaemlékezve.
Erfurtban három és fél évig tanult, mígnem magiszteri fokozatot ért el. „Az erfurti egyetem akkor híres volt, a többi egyetem vele szemben csak elemi iskolának számított. Micsoda méltóság és pompa volt ott, amikor minket avattak. (…) Egyebekben Erfurt város nem volt más, mint a züllés tanyája és serház: ezt a két dolgot tanulták meg legszorgalmasabban a diákok”.
Luther 1505-ben nyerte el a tanári fokozatot. Még az évben belépett az Ágoston-rend erfurti kolostorába. A prédikáló barátok jó szerzetesek voltak, de gőgösek és felfuvalkodottak. A szürke csuhások és mezítlábasok babonásak és tanulatlanok, megvetették a tanult embert. „Borzasztó, természetellenes emberi csodabogarak, de a szerzetességükre igencsak büszkék voltak…” – jegyezte fel Márton barát, aki 1507. május 2-án tartotta meg első miséjét, amely nagyon sok pénzt hozott a rendháznak. „Valóságos bálványozók voltunk, az istenfélők pedig komolyan vették a dolgot – mondta. – Isten bocsássa meg nekem!”
Luther 1510-ben a rend megbízásából Rómába utazott vitás ügy rendezése céljából, Isten csodálatos végzése folytán, és két hétig járt-kelt az „Örök Városban”, súlyos veszélyek közepette. „Megláttam ez alatt mindazt a babonát és hűtlenséget, ami csak lehetséges. Ottlétemkor egy Egyed nevű Ágoston-rendi barát kifogásolta, két másik prédikáló szerzetes szidta a pápaság tévelygéseit. Másnap reggel holtan találták őket, a nyelvük ki volt tépve. Nem adnám ezer forintért sem, hogy Rómát lássam, azonban borzasztó bálványimádást tapasztaltam. Ha más mondta volna, nem hittem volna el, hogyan gyűlik a pénz a miseoltároknál, két pap egy időben történő szermiséje mellett.”
Visszatérvén a „Szent Rómából”, Wittenbergben hitszónok lett Márton barát. Rendfőnöke szívélyesen ajánlotta: tegye le a doktorátust, így majd tovább tud alkotni. Végül 1512 októberében Lipcsében a teológia doktorává avatták az akkor huszonnyolc éves egyháztudóst.
Aztán megkezdődött a vallási küzdelem az álságos búcsúcédula-kereskedés és a Szentírás igéi között. Valójában másról sem szólt a felizgatott korszak, mint a püspöki és érseki kincstárak megtöltéséről és a választófejedelmekkel történő megosztozásról. Luther doktor kritikus hangú levelet küldött a magdeburgi püspöknek, amelyben felhívta a figyelmet, hogy időben térjen meg, „mert azt a gyomot akkor vetettek el, amikor a püspökök aludtak”. Tételei közt ekképp intett: „A mi Urunk és Mesterünk mondása szerint »térjetek meg«, és a híveinek egész élete legyen megtérés”.
Luther Márton 1517. október 31-én szögezte ki a wittenbergi vártemplom kapujára kilencvenöt tételét. Történelmi korszakváltó tett volt ez, a személyére nézve pedig életveszélyes. Egymással versenyezve kiátkozták őt az egyházból, és csak a Mindenhatónak köszönhette, hogy egyáltalán életben maradt. Álruhába öltözve jutott el az Eisenach fölött magasodó Wartburg váráig, ahol egy jótevője révén elrejtőzhetett. Az a jótevő Bölcs Frigyes szász választófejedelem volt, Wartburg őrgrófja. Egy kis, titkos szobát rendezett be Luthernek, ahol biztonságban volt és dolgozhatott. Háromhavi (!) munkájával lefordította ógörög nyelvről az Új Testamentumot, a közel hatszáz oldalas Biblia szövege egyben a különböző német nyelvterületek egységesítését is szolgálta.
Luther 1525-ben házasságot kötött Bóra Katalinnal. Hat gyermekük született, három-három fiú és leány. Doktor Luther nevéből protestáns világvallás – lutheránus – született német földön, idővel elterjedt a Föld minden táján. Gondoskodásul a felesége és gyermekei számára 1542-ben végrendelet írt. A levelet Martin Luther örökösei őrizték, tőlük az 1700-as évek elején a Carpzow família, majd 1804-ben báró Jankovich Miklós vásárolta meg. Ez idő szerint a Magyar Evangélikus Egyház gyűjteményében őrzik a páratlan dokumentumot.
Luther Márton 1546 kései telén meghűlt a hidegben. Eislebenben ágynak esett. Február 16-án a vacsoránál így szólt: „Ha újra hazatérek Wittenbergbe, koporsóba fekszem”. Ez két nap múlva bekövetkezett a születési helyén: Eislebenben. Világraszóló, nagyszerű életet élt.