Vélemény és vita
Egészség, népesség...
Ahogy az várható volt, Orbán Viktor miniszterelnök szinte teljes egészében a népesedési kérdéseknek szentelte évértékelő beszédét
mindezt jól ellenpontozta az, hogy beszédének elmondása közben néhány száz indulatos tüntető a „nép nevében” és módfelett „konstruktív” módon obszcén jelszavakat üvöltözött a kormány távozását követelve. Az egészség, népesség plusz békesség trióval azt szeretném jelezni, hogy a népesedés valójában nem más, mint az a mód, ahogyan egy közösség világra hozza, és testi-lelki egészségben felneveli a következő nemzedéket. Ahhoz ugyanis, hogy ennek végiggondolása és véghezvitele zavartalan legyen, egészségre és békességre van szükség. Arra, hogy anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi értelemben egyaránt „rendben” legyen az adott emberi közösség, és hogy alapvető egyetértés legyen e rend létminőségét illetően.
Ha egy társadalom népesedésével baj van, akkor szinte biztosra vehető, hogy az egészség és a békesség mint alapvető tartópillérek valahol sérültek lehetnek, legelőször tehát ezeket a sérüléseket kellene megértenünk, begyógyítanunk, és akkor lehet esély arra, hogy a népesedési folyamatok is egyensúlyba kerülnek. A népesedés és az egészség – mint a papírlap két oldala – elválaszthatatlan egymástól, és mindkettő azok közé a nemzeti sorskérdések közé tartozik, amelyeknek régóta felbomlóban lévő egyensúlyának helyreállítása még akkor is roppant nehéz feladat volna, ha az alapvető elemeiket illetően teljes nemzeti egyetértés alakulna ki. Erre azonban, akárcsak a múltban, ma se nagyon látszik esély. A tartós politikai többség ugyan biztató és reménykeltő fejlemény, azonban az is egyre inkább érzékelhető, hogy mindez egy olyan szélsőségesen destruktív és degenerált ellenzékiséget hoz létre, amely békés körülmények között ugyan legfeljebb önmaga paródiájaként létező bosszantó apróság, de a világ mai állapotát szemlélve a békés körülmények átmenetinek bizonyulhatnak.
Amivel először is szembesülnünk kell, az az, hogy a magyar társadalom hosszú távú népesedési trendjei kritikus történelmi elágazási ponthoz érkeztek. A háború utáni első népesedési hullám során, amelybe én is „beleszülettem” 1951-ben, és amelyet azóta is Ratkó-korszakként szokás említeni, egy húszas-harmincas éveiben járó nő nagyjából 90 százalékos valószínűséggel szült. A hetvenes években lefutó következő népesedési hullám során, amikor a két gyerekem született, ez a valószínűségi arány már alig több mint 60 százalékos volt. A harmadik, sajnos a születésszámokon szinte már egyáltalán nem érzékelhető, inkább csak „elméletben” létező hullám, az unokáim nemzedéke az ezredfordulón, ahol viszont már a szülési valószínűség alig haladja meg a 30 százalékot. (Bár az érdem a gyerekeimé, de öt kis unokám jelzi, hogy teljesítettük a nemzeti minimumot, szemben a magyar társadalom többségével.)
Az igazi dráma az, illetve az lesz, hogy mi is történik majd a negyedik nemzedékkel a húszas évek végén, harmincas évek elején. Tekintettel arra, hogy a majd akkor szülő kislányok már mind megszülettek, a legnagyobb lányunokám már 16 éves, így azt is látjuk, hogy csodának kell bekövetkezni ahhoz, ha azt akarjuk, hogy a negyedik nemzedékben bekövetkező süllyedés ne járjon végzetes következményekkel. A harmadik nemzedék létszáma ugyanis már olyan alacsony, hogy a szülési hajlandóság minden elképzelhetőnél jelentősebb emelkedése nélkül nincs esély a demográfiai összeomlás elkerülésére. Orbán Viktor tehát helyesen ismerte fel, hogy nagyjából egy évtizedünk maradt ennek megelőzésére. A húszas évek során olyan népesedési fordulatot kell elérni, amelyhez hasonló még soha nem ment végbe a magyar társadalomban.
Ha ez a fordulat nem sikerülne, akkor a harmincas évektől kezdve minden évben legalább kétszer annyi magyar fog meghalni, mint amennyi születik, s onnan már biztos, hogy nem lesz, nem lehet visszafordulás. Ahhoz ott akkor ugyanis már olyan roppant áldozatot kellene hozni, amelynek meghozatalára, ha képes lenne a magyar társadalom, akkor nem is keveredne abba a helyzetbe. Legyen intő jel számunkra, hogy az ENSZ demográfiai hivatalának 2100-ig szóló előrebecslése Magyarországra (nyilván éppen a fenti veszélyre alapozva) számol egy olyan változattal is, amely szerint a magyar népesség 2100-ban négymillió alá süllyed. A 3,8 milliós népesség belső összetétele pedig már annyira deformált lenne, hogy a társadalom-újrateremtés legalapvetőbb funkcióinak betöltésére sem lenne képes. Remélnünk kellene, hogy ez csupán egy elméleti konstrukció és messze azelőtt, hogy ez a helyzet bekövetkezne, „történik majd valami”, ám nagyon nem mindegy, hogy mi is történik majd. Akárhogy is lesz, az előttünk álló évtized az utolsó olyan időszak, amikor még átgondolt és összehangolt nemzetstratégiával elejét vehetjük a visszafordíthatatlanul tragikus folyamatok elszabadulásának.
Orbán Viktor azt is helyesen ismerte fel, hogy most elsősorban anyagi jellegű, és nagyságrendjét illetően jelentős, jelzésértékű beavatkozásokra van szükség, a bejelentett intézkedés-sorozat legalábbis ezt a helyes felismerést látszik alátámasztani. Ám a gyermeket vállalni készülő családok látványos anyagi támogatása csak az első lépés, amely azt kell, hogy szolgálja, hogy létrejöjjön az a bizalom-talapzat, amelynek lényege, hogy a magyar társadalom egészséges többsége elhiggye – bármilyen társadalmi, gazdasági politikai változás is jön a következő évtizedek során, ezt a nemzetstratégiai irányt már senki meg nem változtathatja. S ez az előttünk álló kritikus évtized legsúlyosabb tétje.
Ha egy társadalom népesedésével baj van, akkor szinte biztosra vehető, hogy az egészség és a békesség mint alapvető tartópillérek valahol sérültek lehetnek, legelőször tehát ezeket a sérüléseket kellene megértenünk, begyógyítanunk, és akkor lehet esély arra, hogy a népesedési folyamatok is egyensúlyba kerülnek. A népesedés és az egészség – mint a papírlap két oldala – elválaszthatatlan egymástól, és mindkettő azok közé a nemzeti sorskérdések közé tartozik, amelyeknek régóta felbomlóban lévő egyensúlyának helyreállítása még akkor is roppant nehéz feladat volna, ha az alapvető elemeiket illetően teljes nemzeti egyetértés alakulna ki. Erre azonban, akárcsak a múltban, ma se nagyon látszik esély. A tartós politikai többség ugyan biztató és reménykeltő fejlemény, azonban az is egyre inkább érzékelhető, hogy mindez egy olyan szélsőségesen destruktív és degenerált ellenzékiséget hoz létre, amely békés körülmények között ugyan legfeljebb önmaga paródiájaként létező bosszantó apróság, de a világ mai állapotát szemlélve a békés körülmények átmenetinek bizonyulhatnak.
Amivel először is szembesülnünk kell, az az, hogy a magyar társadalom hosszú távú népesedési trendjei kritikus történelmi elágazási ponthoz érkeztek. A háború utáni első népesedési hullám során, amelybe én is „beleszülettem” 1951-ben, és amelyet azóta is Ratkó-korszakként szokás említeni, egy húszas-harmincas éveiben járó nő nagyjából 90 százalékos valószínűséggel szült. A hetvenes években lefutó következő népesedési hullám során, amikor a két gyerekem született, ez a valószínűségi arány már alig több mint 60 százalékos volt. A harmadik, sajnos a születésszámokon szinte már egyáltalán nem érzékelhető, inkább csak „elméletben” létező hullám, az unokáim nemzedéke az ezredfordulón, ahol viszont már a szülési valószínűség alig haladja meg a 30 százalékot. (Bár az érdem a gyerekeimé, de öt kis unokám jelzi, hogy teljesítettük a nemzeti minimumot, szemben a magyar társadalom többségével.)
Az igazi dráma az, illetve az lesz, hogy mi is történik majd a negyedik nemzedékkel a húszas évek végén, harmincas évek elején. Tekintettel arra, hogy a majd akkor szülő kislányok már mind megszülettek, a legnagyobb lányunokám már 16 éves, így azt is látjuk, hogy csodának kell bekövetkezni ahhoz, ha azt akarjuk, hogy a negyedik nemzedékben bekövetkező süllyedés ne járjon végzetes következményekkel. A harmadik nemzedék létszáma ugyanis már olyan alacsony, hogy a szülési hajlandóság minden elképzelhetőnél jelentősebb emelkedése nélkül nincs esély a demográfiai összeomlás elkerülésére. Orbán Viktor tehát helyesen ismerte fel, hogy nagyjából egy évtizedünk maradt ennek megelőzésére. A húszas évek során olyan népesedési fordulatot kell elérni, amelyhez hasonló még soha nem ment végbe a magyar társadalomban.
Ha ez a fordulat nem sikerülne, akkor a harmincas évektől kezdve minden évben legalább kétszer annyi magyar fog meghalni, mint amennyi születik, s onnan már biztos, hogy nem lesz, nem lehet visszafordulás. Ahhoz ott akkor ugyanis már olyan roppant áldozatot kellene hozni, amelynek meghozatalára, ha képes lenne a magyar társadalom, akkor nem is keveredne abba a helyzetbe. Legyen intő jel számunkra, hogy az ENSZ demográfiai hivatalának 2100-ig szóló előrebecslése Magyarországra (nyilván éppen a fenti veszélyre alapozva) számol egy olyan változattal is, amely szerint a magyar népesség 2100-ban négymillió alá süllyed. A 3,8 milliós népesség belső összetétele pedig már annyira deformált lenne, hogy a társadalom-újrateremtés legalapvetőbb funkcióinak betöltésére sem lenne képes. Remélnünk kellene, hogy ez csupán egy elméleti konstrukció és messze azelőtt, hogy ez a helyzet bekövetkezne, „történik majd valami”, ám nagyon nem mindegy, hogy mi is történik majd. Akárhogy is lesz, az előttünk álló évtized az utolsó olyan időszak, amikor még átgondolt és összehangolt nemzetstratégiával elejét vehetjük a visszafordíthatatlanul tragikus folyamatok elszabadulásának.
Orbán Viktor azt is helyesen ismerte fel, hogy most elsősorban anyagi jellegű, és nagyságrendjét illetően jelentős, jelzésértékű beavatkozásokra van szükség, a bejelentett intézkedés-sorozat legalábbis ezt a helyes felismerést látszik alátámasztani. Ám a gyermeket vállalni készülő családok látványos anyagi támogatása csak az első lépés, amely azt kell, hogy szolgálja, hogy létrejöjjön az a bizalom-talapzat, amelynek lényege, hogy a magyar társadalom egészséges többsége elhiggye – bármilyen társadalmi, gazdasági politikai változás is jön a következő évtizedek során, ezt a nemzetstratégiai irányt már senki meg nem változtathatja. S ez az előttünk álló kritikus évtized legsúlyosabb tétje.