Dilemmák

A két éve megkezdett megbékélési folyamat komoly eredményeket ért el – a szerbiai látogatáson tartózkodó Kövér László, az Országgyűlés elnöke fogalmazott így Belgrádban adott nyilatkozatában. A magyar közjogi méltóság tegnap az állam összes vezető politikusával találkozott: fogadta őt Maja Gojkovic, a belgrádi parlament elnöke, Aleksandar Vucic kormányfő és Tomislav Nikolic államfő is. Szerbia már hosszabb ideje – s maradjunk akkor most Kövér László időmeghatározásánál: legalább két esztendeje – Magyarország felé tekinget, fontos neki a kapcsolatok rendezése, a vitás kérdések lezárása, illetve a támogatás, amit Budapesttől remélhet euroatlanti felzárkózási és csatlakozási törekvéseiben. Éppen ezért egy olyan, pályafutása korábbi állomáshelyein mindenféle szélsőségeket megjárt, nacionalista vezetés is, amely most áll az ország élén, mintegy kompromisszumként, vagy nem is tudom, talán visszavonulásként, de megtűri maga mellett a kormányban – még ha csak államtitkári szinten is vesznek részt a munkában –, az országban élő magyarság képviselőit, vagyis a Vajdasági Magyar Szövetség által az egyes posztokra jelölt politikusokat. Meg hát nem elég, ugye, bemagolni az eurokonform szlogeneket, szólamokat, jól jön a Szerb Haladó Pártnak, ha – mintegy transzparensként – magyar kormánytagokkal dicsekedhet Brüsszelben, Washingtonban, de akár Moszkvában vagy Pekingben is. Talán ellensúlyozni lehet ezzel a rossz emlékeket meg az archív felvételeket, amelyek még véresszájú, gyűlölködő háborús uszítókként örökítették meg ugyanezeket a politikusokat, Vucicot is, Nikolicot is.

A kisebbségi politizálásban és legfőképp a volt Jugoszlávia utódállamaiban, mindig a legnehezebben eldönthető kérdések közé tartozott, hogy mennyire kell és szabad együttműködni az adott országban éppen pozícióban lévő hatalmi párttal, még ha történetesen az öreg ördög vezeti is azt. Ezt a dilemmát lényegében a Vajdasági Magyar Szövetségnek sem sikerült igazán soha feloldania. Hiszen például a legsötétebb milosevici időkben – amikor az öreg ördögnek minden adata, de még a személyi száma és a cipőmérete is pontosan ismert volt –, amikor a Szerb Szocialista Párt a horvátországi és boszniai frontokra szabadcsapatokat szervező Szerb Radikális Párttal koalícióban vezette az országot, akkor bizony a párt alapvetően az ellenzékhez tartozott, azonban, akármit szeretett is volna elérni a kisebbségi érdekérvényesítésben, a nemzetpolitikában, arról Milosevic elnökkel és pártjának eminenseivel kellett egyezkednie. Furcsa kettős helyzetet teremtettek ezek az állapotok, a belső, a pártot szétfeszítő feszültségekről nem is beszélve, hiszen voltak, akik egyáltalán nem álltak volna szóba Milocevictyel, és következetesen kitartottak volna az ellenzéki attitűd mellett, mások viszont a tárgyalások, az együttműködés fontosságát hangsúlyozták a nemzetpolitikai célok megvalósítása érdekében. Akkor pártelnökként még Kasza József „vitte el a balhét”, azért, mert leült tárgyalni Milosevicékkel.

A helyzet azóta jelentősen megváltozott, csak a dilemmák maradtak a régiek. Miután a Szerb Radikális Párt szakadását követően, annak megszelídült és européer álcát öltött szakadárjai Szerb Haladó Párt néven újjászerveződtek és megerősödtek, úgy tűnhetett, ez az ördög annyira már nem is öreg, mintha járókeretét a sufniba hajítva megfiatalodott volna, viszont, ha bármilyen fontos – a kisebbségi helyzetben lévő magyarságot is érintő – döntéshozatali folyamatban részt akar venni, akkor a kisebbségi pártnak együtt kell működnie vele. De nemcsak a dilemma, hanem annak szétfeszítő ereje is a régi: a vajdasági magyar közösség sem fogadta túlcsorduló örömmel, amikor a tavalyi választásokra készült anyagaiban – szórólapjain és plakátjain – a Vajdasági Magyar Szövetség nem a piros-fehér-zöld, hanem a szerb nemzeti trikolór színeit részesítette előnyben. De ez csak egy a számtalan példa közül, amelyek a dilemmák súlyát jelzi.

A tavalyi voksolás eredményei olyan erőviszonyokat alakítottak ki a szerbiai országos politikában, amelyek mellett az Vajdasági Magyar Szövetség akár miniszteri helyeket is szerezhetett volna a haladók oldalán. Ezzel a Vucic által felkínált lehetőséggel azonban akkor nem kívántak élni, inkább államtitkári helyekre váltották a lehetőséget. Tavaly óta tehát ezek a körülmények határozzák meg a dilemmákat.

Mindebben pedig kiemelt szerep jut az anyaországi kormányzati magatartásnak is, ami például abban is megnyilvánul, hogy Belgrádba tartva Kövér László megállt Szabadkán, és egyeztetett Pásztor Istvánnal, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökével, hogy milyen témákban milyen álláspontot képvisel a kisebbségi párt. Mert bár Szerbia és Magyarország érdekei a jelen helyzetben sok mindenben egybeesnek – a Budapest–Belgrád-vasútvonal megépítése, a közép-európai térség alternatív úton történő gázellátásának biztosítása –, mégis kiemelt fontosságú, hogy a házelnök is abban erősítse belgrádi tárgyalásain a kisebbségi érdekképviseletet, ami hasonlóképp egybeesik a vajdasági magyarság érdekeivel, mert nemzetpolitikai szempontból ez az érdekérvényesítés kulcsa. Még ha az aggastyán vagy épp a siheder ördöggel is kell tárgyalóasztal mellé ülni ennek érdekében.