Civil kurázsi

Majd bezárkózott, és katonanótákat harsogott a Ladától ingyen „bérelt” szobácskájában.

Na, igen, Svejk aztán világkarriert futott be, viszont a civilség jócskán átalakult. Elsősorban a kiválóan képzett, mégis autodidakta hivatásos civilemberek jóvoltából.

Igen, manapság több mint hatvanezer civil szervezet működik hazánkban, és csak enyhe arcpír kíséretében, kellő áhítattal illik kimondani magát a civil szót. Mint szagosmisén az Uram, irgalmazz!-t. Mert hát a civilség – na, nem a többségé, a koszosoké – az valami egészen nemes cselekedet, valósággal egyenlő az emberi tehetség kiteljesedésével, az igazság birtokba véte­lével. Ha a gyereket megkérdik, mi leszel, ha nagy leszel, nem azt mondja, hogy orvos, tanár, űrhajós, házmester, pincér vagy villamosvezető. Nem. Pláne nem politikus. Rögvest rávágja, hogy civil.

Civil, mert látja maga előtt a példát, hogy megjelentek az igazságból élő felnőttek, akik persze azt hirdetik – és részben el is hiszik – magukról, hogy ők bizony egy erkölcsileg fensőbb hatalmat szolgálnak, magát az igazságot. Az igazság tényleg a kenyeret, a megélhetést jelenti számukra a Majdantól a Kossuth térig – az oroszpártiak pirogot, a magyar mozgalmárok gulyást kapnak –, legfeljebb azt felejtik el nagy-nagy öntudatukban, hogy a kenyérrel ellentétben, az igazság bizony nem felezhető. Így aztán megpróbálják feldarabolni, de hát a féligazság rosszabb a hazugságnál.

De ettől még civil a kockás inges tanár, az október 23-i ünnepséget sípszavával megzavaró történész, a Fidesz-székházat ostromló diák, az éhségmenetet szervező és vele vonuló milliárdos politikus, és civil gyűjt aláírást az olimpiarendezés ellen, civil őrködik a Városliget mozdíthatatlanságán, a tananyag konstansságán. Mégpedig teljes joggal. Jogállam, jogállami jogokkal. Jogértő és -alkalmazó civilekkel. Mint hajdanán a munkásosztály élcsapata, a Lenin-fiúk, ilyen-olyan összetákolt egyenruhában, bőrkabátban vagy éppen anélkül – ettől hatnak aztán született civilnek –, támadják a rendet, az ósdit, a maradit meg hát persze a sovinisztát, a nacionalistát, az antiszemitát, a rasszistát, a homofóbot, no meg a gyanús, koszos civilt is. Hiszen nem szabad maszekban lázadni, mondjuk a magyargyűlölet vagy a világot elborító-elbutító migráció ellen. Nem. Az a megvetett hatalom territóriuma – mint ahogyan az olimpiarendezés álma-vágya is az volt, amíg most végleg el nem intézték –, azt gyűlölni kell, gyűlölni minden erővel, megvetni, üldözni minden megengedett és meg nem engedett eszközzel. Elvégre él még a civil kurázsi, van még engedetlenségi mozgalom. Van bizony. És ők ezt tudják, érzik, génjeikben őrzik, elvégre ősciviltehetségek vagy civilőstehetségek. A civil állapot, sőt inkább minőség ünneplése mellett éppen itt lenne az ideje a gender mintájára egyetemi fakultásként is bevezetni az ELTE-n a civilmester-képzést meg a demagógiatörténetet. Valami olyasmi lenne az egész, mint egykoron a mindenható politikai gazdaságtan volt – aki azt tudja, annak már jár a diploma. Bársonyba kötve, arany betűkkel. Kiváló oktató persze lenne bőven, hallgató pedig akár még pénzért is akad. Ha mégsem, akkor legfeljebb neki fizetnek – és ez lenne az igazi profizmus.

Mi, többiek, koszosok, mindenféle piti segélycsapatok pedig leshetnénk a nagyokat, az igaziakat, akiknek valahonnan egyensapkára és -sálra, valamint egyenfeliratokra, transzparensekre meg egyennyilatkozatokra is futja. Elvégre nincs kétség, egységben a civil erő. És idővel aztán – mint a munkásosztály egy másik, későbbi élcsapatánál, a munkásőrségnél – még egyenruhára is jutna „forrás”. Öntudatosan, fensőbbségük teljes tudatában vonulnának – akár azon az emlékezetes, 1957-es május elsején elődeik –, és tényleg már csak énekelniük kellene, fejet félrevágva, és saroklecsapva megadni az ütemet. No nem az ezerszer elátkozott, véres véget ért Monarchia katonanótáit fújni naphosszat, hanem azt, hogy náluk az egy igazság.

És természetesen szóba nem állni mindenféle koszos senkikkel.