Butulás határok nélkül

Az elmúlt hét talán egyik legmegrázóbb és indokolatlanul reakció nélkül hagyott cikke volt Tóta W. Árpád Iskola határok nélkül című írása, amelyben a finn oktatási rendszer készülő reformjának magasztalását tárta elénk a szerző.

Mint kiderült, az új modell erényei abban állnak, hogy nélkülözni hivatott a tantárgyak elkülönítését, illetve olyan haszontalan módszerek, mint az írószerhasználat elsajátítását. A tanulók a képzés végeredményeként –   ha jól értem –   egy interdiszciplináris ismeretanyagot sajátítanak el végtelen számú (?) szituációs gyakorlat és más játékos tevékenység segítségével.

Az új szisztéma első és legfontosabb hibája itt ki is ütközik: az oktatás ideális esetben nem arról szól, hogy megpróbálnak a diákok szájába rágni bevett megoldásokat az életben felmerülő problémákra, hanem egy rendszerezett tudás keretén belül olyan gondolkodásmód kialakítására törekednek, amely a folyamatosan felmerülő újabb és újabb kérdések kreatív megválaszolását teszi lehetővé.

Tóta W. Árpád szerint a modell importálása azt vonná maga után, hogy a tanulók szorongásai megszűnnének, lekerülnének a menüsorról a „nemszeretem tárgyak”, egy szó, mint száz, hirtelen mindenki jól járna, „az unokáink már élvezni fogják az iskolát. Igaz nem lesz olyan tantárgyuk, hogy magyar nyelv és irodalom.”

Lehetséges ez? Lehetséges, hogy mindez csupán járulékos veszteség legyen? Hogy a praktikus tudás és az elsajátításának könnyedebbé tétele ilyen mértékű prioritást élvezzen a kultúrával és az örökérvényű alkotásokkal szemben?

Lehetséges, hogy egy oktatási koncepció csak egy lecsupaszított vázat kínáljon, amely pontosan arra elég, hogy a felnövekvő generáció csak túlélje (de ne átélje) a századot? Lehetséges, hogy Tóta W. Árpád, miközben bőszen lázít az erkölcstan ellen, minden problémaérzékenységét hátrahagyva még csak utalást sem tesz a nevelés kérdéseire, amellyel szemmel láthatólag nem foglalkozik a vázolt rendszer? Avagy ezt is egy keresőprogram intézi majd helyettünk?

Ha univerzális az ismeretanyag, de nincsenek kategóriák, mi szolgálhat a verseny alapjául, talán a mindenkori tanulmányi átlag? Egyáltalán, mit átlagoljunk? Mégis, hogyan lehet értékelni a tanulói teljesítményt?

A gyertya mindkét vége ég. A fentiek biztos sarokkőként szolgálnak ugyanis ahhoz, hogy a jövő értelmiségének és fizikai dolgozóinak kitermelődése ellehetetlenüljön, és a későbbiekben az a szerencsétlen gyerek itthon, vagy bárhol máshol a világban boldoguljon.

A modell még nem tudja, hogy a hatalom forrása az intellektuális fölény. Márpedig az intellektushoz elengedhetetlen a „hagyomány mankóin botorkálni”, legalábbis egy ideig. Az új oktatási rendszer pontosan arról szól, amiről az egész modernség: spóroljuk meg a munkát, ne akarjuk tudni az okokat, egyáltalán ne is akarjunk semmit a feltétlenül szükséges hétköznapi dolgokon túl. A legjobb befektetés azonban az önmagunkba történő befektetés.

A munkát ebben a tekintetben nem lehet megspórolni.

Nem kell különösebb éleslátás ahhoz, hogy belássuk: a finn oktatási rendszer legsúlyosabb következménye az egyéniség gyökeres megszüntetése, mind a tanárokat, mind a diá­kokat illetően.

A tananyag homogén masszává alakulásával a tájékozódási pontok, a szereplők uniformizálódásával az identitás tűnik a semmibe. Ez az, ami az igazi szorongást előidézheti, és később a hivatásválasztást is ellehetetlenítve, hosszú időre a szamárpadba kényszeríti az ösztönlények szintjére süllyesztett, műveletlen, versenyképtelen társadalmat.