Bonyodalmas baleset

Amikor belevágtam a már kissé megkésett – de azért elég nagy – munkába, olyan hangokat is hallottam családi, baráti körből, hogy túl sokat tartózkodhattam a déli napon kalap nélkül. Azután mégis csak elkészült, és egyre szívesebben időznek nálunk, a taliándörögdi haciendán, ahol könnyebb összegyűlni, kényelmesen pihenni, vendégül látni rokonokat, barátokat, mint a szűk budai lakásban.

Ezért kellett megnövelni a lakteret. Nagy alapterületű, magas nyeregtető alá épültünk (ahogy az otta­niak mondják), így aztán még két tágas szobával, kényelmes fürdőszobával lett több helyünk. Kezdettől megvolt a lehetőség feljárni (ferde létrán) a mindaddig csak lomtárnak szolgáló padlásra, a tervező építész azonban jó fél métert kispórolt egy leendő lépcsőház szélességéből. A kelleténél szűkebb helyen kellett tehát elkészíteni a meredek falépcsőt.

Ezt már én terveztem és csináltam, ahogyan szinte minden famunkát a házban: az alsó szintről érkező lépcsőt, hajópadlót, bútorokat, polcokat; fiatal koromban dolgoztam faművesként Amerikában és a budai villaövezetben. Akadt régről ügyes segítőm is, régi cimborám Kézdivásárhelyről, de ő is épp ekkor kezdett házat építeni a felnőtt lányának. Így hát magam maradtam a lépcsővel. Magad, uram, ha szolgád nincsen! Megszerkesztettem a falépcsők helyzetét, a fordulót és a fokok elosztását. Falubeli lakatos barátom készítette a falra szerelhető vaskonzolokat, azon túl egymagam mértem, jelöltem, szabtam és próbálgattam a két hüvelyk vastag, húsz centi széles lépcsőfokok helyét. A pontos illesztéshez – mert valahogy sosem volt négy kezem –, segédléceket, asztalos-szorítókat használtam, igyekeztem vízszintben tartani, igazítani a hét-nyolc kilós falapokat.

Már rég eltelt a nap munkával, amit nem akartam félbehagyni. Jóval vacsoraidőn túl kínlódtam a lépcsővel, amikor megtörtént a baleset. Ahogy tettem-vettem alul, az alsó szint régebbi lépcsőjén, az utolsóként beállított – de nem eléggé falhoz rögzített – lépcsőfok a fejemre zuhant. Szerencsére a búbra esett és nem tarkótájra, így is elsötétült előttem az esti lámpafény. Pár másodperc múlva csurom vér volt a fejem, arcom, szaladtam lemosni a fürdőszobába, törölközőbe bugyolálni a csillapodni nem akaró sebet. Mentőt hívtam, s amire megérkeztetek a fiúk Tapolcáról, indulásra készen, jókora turbánnal a fejemen fogadtam őket a holdfényes teraszon.

Akkurátusan, nyomókötéssel bepólyázták a sebet, miközben a történtekről kérdeztek, s főként arról, hogy van-e, volt-e más valaki is a házban. Mondtam, hogy egyedül voltam, és a fejemre esett a lépcső. Összenézett a két kolléga, azután óvatosan lekísértek a rohamkocsiba, amely tíz kőlépcsővel a terasz alatt várakozott. Az utcabeli szomszédok másnap elmondták, hogy gyanús volt nekik a mentőautó mellett loholó „lízingelt” kutyám (az azóta kimúlt Brúnó), egyből gondolták, hogy csak én lehetek az utas.

A tapolcai kórház baleseti sebészetének várótermében mindössze egy népes cigány família tartózkodott rajtam kívül. Az egyik, tizenhat éves suhancot alaposan helybenhagyták a Tescónál, összerugdosták a fejét, úgy nézett ki, hogy több bordája is elrepedt. – Szintén verekedés? – kérdezte a jelen levő, kövér családfő tisztelettel. – Nem fáj a bácsi feje? – kíváncsiskodott az egyik, igen szép arcú, csinos alakú kamaszlány, félősen nézegetve az átvérzett kötést. Hamar sorra kerültem, a megrugdosott csávót befektették a kórterembe, a fiatal vajda és népe hazaiszkolt a rendőrök elől.

A városszerte – de még Tapolca körül is – mindenütt ismert G. A. sebészorvos vette kézbe a fejemet. Lemosás, jódozás, tű, cérna, olló, tetanusz, vastag gézpólya és rugalmas hálókötés, negyedóráig sem tartott a művelet. Utána röntgen egy elhagyott sötét pavilonban. Nem gondoltam, hogy azért, mert a Dokinak is azt ismételgettem: – A fejemre esett a lépcső. Ez volt az igazság. Elég furán nézett rám ő is, meg a kövér nővér is.

Elmúlt éjfél, amikor átsétált a kórházzal szemközti rendőrségről az ügyeletes tiszt a rendelőbe, hogy megnézze, ki az, akinek a fejére esett a lépcső. Elkérte az igazolványomat, a lakcímkártyát, majd ő is azt kezdte firtatni: biztos vagyok-e abban, hogy a fejemre esett a lépcső? – Esetleg nem ön esett le fejjel a lépcsőn? – tudakolta. Határozott nemmel feleltem, de azért megkért, hogy ha valami mégis eszembe jut a történtekről, mondjam csak el nyugodtan.

Azzal hazaindultam Dörögdre. Sem egy taxi, se’ busz, se’ autóforgalom, csupán egy fiatal nő lassított mellettem új kocsival, de amikor meglátta a fejemen a holdfényben fehérlő turbánt, gázt adott és eltűnt. Később a pékautó állt meg, már Apátinál, és elvitt Kapolcsig, onnan már szinte otthon voltam. Lefeküdtem, délben megebédeltem, és folytattam a lépcsőszerelést. Négy éve történt mindez, de csak mostanában kezdem felfogni, hogy ütődöttnek hittek a történet szereplői. Sebaj!