Mellet ki, hasat be, nyakunkon március 10.! Hm. Még rímel is, pedig nem akartam. Komolyság apafej, komolyság – feddem meg magamat, de önuralmam a tehetetlenségemmel egyenes arányban csökken. Minden évben, ahogy a március is a startvonalhoz készül a naptárban, előkerül valamelyik, még mindig fájdalmas, kötelező téma a Székelyföldről. Ha nem valamilyen román ellentüntetéssel, zászlóbotránnyal tarkított 15-e, akkor a 16-a és 21-e között időszak, amikor éppen a marosvásárhelyi fekete márciusra illik emlékezni.
Aztán 2012 márciusa óta újabb nappal bővült a székely megmozdulások naptára: 1854. március 10-én végezték ki a marosvásárhelyi Postaréten a székely vértanúkat. Bágyi Török János kollégiumi tanár, Martonosi Gálfi Mihály ügyvéd és Nagyváradi Horváth Károly földbirtokos a Makk-féle összeesküvés tagjaként akarta az elbukott magyar forradalom és szabadságharc lángját újra fellobbantani. Céljuk már akkor is a nemzeti önrendelkezés volt. A Székely Nemzeti Tanács végül négy éve kiáltotta ki március tizedik napját a Székely Szabadság Napjává. Hogy legyen ez a nap a ma élő székelyek számára nemcsak a közös emlékezés napja, de az összetartozásé is.
Most ismét hív az autonomista szervezet, tüntetésre citál minden székelyt, és buzdításában már eleve kódolva van a március 10-ét követő nagy számkarate: arra kérik a magyar pártokat, civil szervezeteket, a magyar történelmi egyházak gyülekezeteit, hogy legyenek részesei az előkészületeknek, és ösztönözzék részvételre a székelyeket és egész Erdély magyarságát. „A Székely Szabadság Napján megszámláltatunk itthon és a nagyvilágban. Készüljünk úgy, hogy ne találtassunk híjával!” – fogalmazott Izsák Balázs SZNT-elnök. Mint írta, megmérettetik hűségünk hagyományainkhoz és céljainkhoz, megmérettetik kollektív bölcsességünk és méltóságunk, megmérettetik az erkölcsi erő, amely tizennegyedik éve szembesíti a román hatóságokat és ország-világ közvéleményét a székelyek akaratával, a területi autonómia követelésével.
Mennyi magasztos szó, mennyi megindító kifejezés. Minden március ezekkel kezdődik, miközben tényleg fájnak a székelységet sújtó hatósági zaklatások, a székely jelképek és a magyar nyelv üldözése, a koholt terrorvádak, a székelységbe beépített titkos ügynökök provokációi, a székely maffia megerősödése és újabban újságíróverései.
Izsák Balázs nem véletlenül mozgósít lelkesen. Szinte mindenki elfáradt már, tüntetés tüntetés hátán, eredmény és előrelépés alig, Bukarest röhög a markába, a székely fiatalok zöme nyugaton vagy az anyaországban kergeti a szerencséjét, és azt, akinek még fáj, akit legbelül még mardos mindez, azt leverte a köszvény, a legújabb civilizációs nyavalyák, megszorította az idő kegyetlen vasmarka. Aztán jön a már említett számkarate: ennyien meg annyian mentek el, ez ezt meg amazt jelenti.
Lehetne egyszer az életben boldog is a március?