Boldog észak

Norvégiába utaztam az elmúlt hetekben. Egyik este – ami ilyenkor nyáron 11 óra után kezdődik – megnyerő történet részese voltam Bergenben a hotelszoba 110 centis tévéje révén. Alig vártam, hogy elmesélhessem másoknak is.

Finoman szólva is jól szituált – ami ott nem sokat jelent, mert majd minden norvég polgár eléggé jól szituált – riporterstáb készítette a dokumentumfilmet egy az ország déli tartományában élő, ötödik generációs, most is a földjéből élő családról. Ehhez tudni kell még, hogy a mi hazánkénál több mint négyszer nagyobb területű, erdős-sziklás-fjordos-hólepte felszínű országnak mindössze 2,8 százalék nagyságú földjén űznek mezőgazdálkodást – rozs-, árpa-, zöldség- és gyümölcstermesztést – apró családi és alig nagyobb társas vállalkozások formájában. Ez úgy néz ki (a vonat ablakán át nézve is), mint amikor egy Győr-Moson-Sopron vagy Vas megyei gazdálkodó beülteti a háztáji kertjét salátával, ribizli- meg egresbokrokkal, azzal a különbséggel, hogy ott két hónappal később érnek be mindezen termények a 60. szélességi fok fölötti földeken. Viszont – a sok esőnek köszönhetően – embermagasságúra is megnő a bokros zöld és a lila köszméte, le sem kell hajolni a bogyókat szüretelni; a norvégok által legkedveltebb rostos gyümölcsital és a híres pite a még később érő zöldalmából készül.

A film arról szól, milyen családi gyökerekből ered, honnan, kiktől származik az a gazdag és tekintélyes família, amelyik egy igencsak szemrevaló, minálunk inkább kastélynak, mint farmháznak nevezhető, emeletes lakban él. A családfő – egyben bútor- és műgyűjtemény, valamint több klasszikus sportautó gazdája – muzeális filmtekercseket húz elő a barokk fiókos szekrényből. Sorra befűzi őket az ugyancsak özönvíz előtti vetítőbe; a gyorsan pergő némafilmen földmunkások dolgoznak a tengerpart közelében egy a víztől elhódítandó terület kialakításán. Sokan vannak. Ásóval, kapával, lapáttal felszerelkezve egyengetik a talajt, kiszedik a földből és eltalicskázzák a kisebb-nagyobb köveket, kiforgatják csákánnyal a nagyobb sziklákat, és messzebbre hordják; védőgátat, szilárd útalapot raknak belőlük a tenger felőli szélen. Mások egyenes öntözőcsatornákat ásnak az édesvíz számára, az egyik filmen már a kőből épített gépházat és a dízelmotoros vízátemelő-forgató masinát látni. A kétkezi munkások soványak, piszkos ingben és nadrágban, ócska bakancsban dolgoznak, a nehéz gépelemeket, gerendákat hórukk!-ra emelik, szerelik, ácsolják. Egy később készült film már a jókora használatba vett területet, rajta a hosszú, párhuzamos bakhátakat mutatja, amelyek homokos földjéből kézzel, kis kapával szedik ki a termést: az értékes spárgát.

Ebből a termékből gazdagodott meg az Olsen família az előző századforduló óta. A ház jó hatvan körüli ura ódon fotográfiákat mutat a riportereknek, amelyeken még a dédapja, dédanyja és a gyermekeik láthatók a takaros, de nem éppen gazdagságról árulkodó, régi lak előtt. További képekből, előszedett dokumentumokból meg az angolul is szóló szövegből kirajzolódik a nemzedékek története, az első emeletes ház, a teherautó és a traktor, a terményfeldolgozó üzem, majd az 1930-as években már országos hírűvé növekedett termékük: az üveges vagy fémdobozos spárgakonzerv, amely még a tengeren túli családi és éttermi asztalokra is felkerült.

A jelenlegi családfő, gyermekei és unokái olyan sokat köszönhetnek ennek az örökségnek, hogy még a szomszéd faluból is meglátszik rajtuk. Természetesen nem az „Olsen” spárga és família sikeres karrierjéről akartam mesélni. A régi filmek, fotók eszembe juttatták azokat a hazai fényképeket, amelyeken az akkori magyarok láthatók hasonló jellegű munkavégzés közben. A szegedi nagy árvíz utáni gátépítésnél, ahol fehér gatyás, mezítlábas, kalapos emberek ezrei talicskázták a földet pár fillér napszámért, hogy jusson ennivaló a családnak. A vasútnál, a szántóföldeken, ásóval, kapával, lapáttal; dolgoztak, mint a hangyák.

Az előző századforduló idején Magyarország gazdagabb volt Norvégiá-nál. Akkor az még nem is volt önálló állam, lévén előbb a Dán Királyság alá vetett, majd a svédekkel megosztott tartomány egészen 1905-ig. A szegény norvégok pont úgy, tömegével, családostól kivándoroltak Amerikába, mint a magyarok, a jobb élet reményében. Ők azonban kihúzták magukat az első világháborúból, amit mi nem te(he)ttünk (?) meg. A mi országunk 1914, majd 1920 utáni ember- és területveszteségével szemben a norvégok remekül összeszedték magukat a két háború között a ritka jó minőségű vasércnek, a vízierőből nyert „ingyen” áramnak, a temérdek fának, a tengeri halászatnak és a hajóépítésnek köszönhetően, míg mi elveszítettük  ásványi kincseink, folyóink, erdeink, vasútjaink nagyobb részét.

A második világháború után nekünk a szovjet megszállás, a magántulajdon – gyárak, gazdaságok, ingatlanok, ingó vagyonok – „elkommunizálása” jutott, a hajó- és mozdonygyárak a győztesnek dolgoztak, összesen sok ezer járművel adózva jóvátételként. Minálunk kitelepítették a középosztályt és az értelmiségieket, kiűzték a szorgos svábokat, amíg a norvégok megerősítették a középosztályukat, és külföldi munkaerőt alkalmaznak. Minket orosz nyelvre tanítottak – buta katonatiszt-feleségek – negyven évig, alig több mint nulla eredménnyel, amíg a mai Norvégiában szinte mindenki tud, ért, beszél angolul. Norvégia – ámbár 1940–45 között német megszállás alatt volt – nem vált megosztottá sem társadalmi, sem politikai értelemben. A százhúsz évvel ezelőtt gründolt családi vállalkozás históriája töretlenül elér egészen a mába.

Lám, milyen nagymértékben közrejátszik a múlt, a történelem a családok, nemzedékek, nemzetek, országok sorsában! – jutott eszembe Bergenben a riportfilm láttán. Hazahoztam szuvenírként.