Békeérdekeltség

Magyarország a békében érdekelt, és minden jó, ami a béke felé mutat, és minden rossz, ami a háborús helyzetet élezi – Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes fogalmazott így, amikor hétfőn bejelentette: hatszázötvenmillió forintos támogatással segíti a kárpátaljai magyarságot a kormány. A kelet-ukrajnai háborús helyzetben – még a törékeny és folyamatosan megsértett, megszegett tűzszünet idején is – már huzamosabb ideje a kárpátaljai magyarság helyzetének megoldása, békéjének garantálása, a lepusztult gazdasági környezetben, vagyis az előállt helyzetben túlélésének és létfenntartásának támogatása ma kiemelt nemzetpolitikai kérdés. A legfontosabbak egyike.

Ukrajnában elszabadult az infláció, s mint ilyenkor mindenhol, ezzel együtt elértéktelenedtek a fizetések. Jómagam a kilencvenes években, Jugoszlávia szétesése idején éltem át hasonló helyzetet, s akkor egészen közelről, mondhatni testközelből láthattam, mi mindennel jár az ilyesmi. A gazdasági összeomlás, a fenyegető hiperinfláció, a pénz elértéktelenedése. Nem vicc, hanem a legbrutálisabb valóság volt akkoriban, hogy az egyik nap kiadott többmilliárdos névértékű bankjegyeket a kiadás másnapján már a városi buszon sem akarta elfogadni a kalauz, mert egy maréknyi kellett belőle, hogy kifizessük a jegyet. Amikor szóltak, hogy átutalták a fizetésünket, és elrohantunk érte fölvenni a bankban, mire sorra kerültünk, már egy liter tejet is alig kaptunk érte. A trafikokban pedig felbontották a cigisdobozokat, és szálanként árulták a szívnivalót, mert nem mindenkinek volt pénze egy teljes csomagnyira. Egy idő után a színházban sem tudtak reális jegyárat meghatározni, ezért aztán azt kérték a közönségtől, hogy hozzon magával mindenki két tojást vagy egy doboz margarint – ezzel fizesse ki a belépőt. S az élelmiszereket az előadás után legalább szétosztották a színészek között. Igen, és az újabbnál újabb bankjegyekre nyomtatott számokat már nem tudtuk azonosítani, kimondani, meghatározni, ilyen tételeket matematikából soha nem is tanítottak, nagy szerencse hát, hogy betűkkel kiírva is rányomtatták az értéktelen pénzre (papírfecnikre…) a névértéket, azt betűzgettük.

Akkor más volt a helyzet, mások a politikai realitások, a két szituációt nem kell, és talán nem is szabad összehasonlítani. Elgondolom azonban, hogy milyen fontos lett volna, milyen sokat jelentett volna azokban az években, ha hasonló segítség érkezik a vérengző hatalom kényének és kedvének teljességgel kiszolgáltatott emberekhez, akik távolról sem, s még véletlenül sem a saját hibájukból kerültek olyan kilátástalan és reménytelen helyzetbe, mint az elmúlt néhány hónapban a kárpátaljai magyarok.
Semjén Zsolt bejelentése szerint a hatszázötvenmillió forintos keretből négyszáznyolcvanhatmillió jut arra, hogy csaknem kétezer pedagógusnak jövedelemkiegészítést adjanak. Száztizenhatmilliót mintegy négyezer óvodáskorú gyermek étkeztetésére fordítanak, ötvenmillióval pedig a lelkészek munkáját támogatják: ebből az egyházak nagyjából négyszáz, főleg a szórványközösségekben tevékenykedő tagja részesülhet. A kormány az erre vonatkozó döntést a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség javaslata alapján hozta meg, amely egyeztetett a kárpátaljai pedagógusszövetséggel és a történelmi egyházakkal is.

A jelenlegi kárpátaljai helyzetre vonatkozó adatokat Brenzovics László, a szövetség elnöke ismertette. Mint mondta, a kárpátaljai magyarság történetének egyik legsúlyosabb válságát éli. A háborús viszonyok, a sorozások mellett a mély gazdasági válság miatt is igen nehéz a helyzet, a hrivnya szinte teljesen elértéktelenedett, az árak jelentősen emelkedtek. Jelenleg egy kezdő tanár fizetése tizenhétezer forintnak felel meg, az átlagkereset harmincezer, és a legmagasabb jövedelem sem éri el az ötvenezret. A nyugdíjak értéke tizennégyezer forint körül alakul. Sokan tehát máris rászorulnak arra a két tojásra és egy doboz margarinra, amely egykor színházi belépőjegyet ért. S ahogy akkor is, most is elsősorban azokat érinti leginkább a válság, akiknek tulajdonképpen a legkevesebb közük van hozzá, illetve annak kialakulásához. Hiszen: vajon mi és mennyi köze van egy magyar embernek – még ha kárpátaljai is – Donyeckhez vagy Luhanszkhoz?

Igen, pontosan annyi, amennyi az első gondolatunk volt…
Semennyi.
Ahogy nem volt a kilencvenes években Srebrenicához vagy Szarajevóhoz sem.

Sajnos, nagyon is jól tudjuk, mert volt alkalmunk megtanulni, még ha korábban talán a térképen sem tudtuk volna megmutatni, hol van Donyeck, és hozzátesszük ma már történelmi ismereteinkből azt is, hogyan alakult ki a jelenlegi helyzet. Nem a háborús… Hanem még a régi, az azt megelőző nemzetiségi, lakossági összetétel, milyen tényezők befolyásolták a sztálini őrülettől terhelt időszakban. A donyecki szénmedence ugyanis valamikor az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság egyik ipari régiója volt. S habár a kifejezés időközben – eltelt, ugye, a független és önálló Ukrajnában is nagyjából lassacskán csaknem negyed évszázad – különféle etnopolitikai és etnokulturális tartalmakkal töltődött fel, lényegét tekintve mit sem változott. A Kárpátalja című online hetilap nemrég úgy fogalmazott egyik cikkében: „A Donyecki szénmedence ipari régió, amely magában foglalja az ukrajnai Donyeck megyét az Azov-mellék nélkül, valamint Dnyipropetrovszk megye északi és Luhanszk megye déli részét, továbbá az oroszországi Rosztov megye nyugati térségeit. Etnokulturális vonatkozásban Donbász a Szlobozsanscsinától az Azov-mellékig, Zaporizzsjától a doni kozákok jelenleg Oroszországhoz tartozó területeiig elterülő földeket foglalja el. Donyeck és Luhanszk megyék érdekeinek és gazdasági forrásainak szoros összefonódása váltotta ki informális egyesülésüket a Donbász régióba. Donbász Ukrajna (Dnyipropetrovszk, Donyeck, Luhanszk megyék) és Oroszország (Rosztov megye) középső és déli részeinek fő tüzelőanyag- és energetikai bázisa.”

Ennek a földrajzi meghatározásnak az értelmében a mai Ukrajna lakosságának nagyjából a hatoda él ebben a régióban, amelyik az ország ipari termelésének negyedét adja. Vagyis: adta…
A háború kitöréséig.

Donbász messze van, Kárpátalja közel. Így egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy akárcsak Magyarország, a kárpátaljai magyarság is elsősorban a békében érdekelt. Ha bármihez, hát éppen ehhez a békés – hátországi – megmaradáshoz és boldoguláshoz van szüksége támogatásra.