Balkáni látképek

A szemet szemért törvény uralkodott a Fekete-hegyek és az Adria-parti sziklák közötti gyönyörű tájon. A mai Crna Gora az egyik legkellemesebb és legolcsóbb nyaralóhely. Jugoszlávia szétesése, majd a 2006-ban elnyert önállóság óta nem kell adót és illetéket fizetniük Belgrádnak, amíg a néhány éve adómentes övezetté nyilvánított tengerparton nyüzsögnek az orosz befektetők, pénzmosók és aranyifjak. Podgorica, a száznegyvenezer lakosú főváros a régi korok Balkánját idézi, legalábbis a bankfiókok és pénzváltók sokaságát látván. A térképen és a valóságban is kettévágott, Balaton nagyságú Shkodrai-tó képez államhatárt Albániával, de a lakosság csak a tévéhíradóban láthat élő migránsokat.

Egészen más sorsot rótt a történelem a másik egykori délszláv tagországra, Macedóniára. A kétmillió lakosú állam a Jugoszláviából 1991-ben történt kilépéséig soha nem volt független (az ókori Trákia óta). Akkor régen Nagy Sándor hatalmas birodalmának gazdag tartománya volt, később római provincia, Szaloniki székhellyel. A középkorban a keresztény bolgár állam részeként – különösen Simeon cár uralkodása idején – a Balkán legerősebb államának tartották. A 12–13. században Bizánc hűbérese lett, majd a második bolgár birodalom nyugati tartománya, mígnem az 1389. évi rigómezei csatavesztés után az Oszmán Birodalom meghódította. Ötszáz és még huszonöt évig, egészen a balkáni háborúkig tartott a török Porta általi megszállása, mígnem Sztambul lemondott róla Szerbia javára.

Az első világháború alatt a balkáni front átjáróháza lett Macedónia nyugati fele. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1914. nyár végi támadása a szövetséges török hadsereggel való egyesülés szándékával indult meg, azonban a szerbek megállították a magyar csapatokat, 1915-ben felvonultak a Belgráddal szövetséges antant erők is megakadályozni a továbbhaladásunkat, őket azonban sikerült megvernünk. Éppen száz éve, 1915. december 12-én szabadították fel Macedónia területét a magyar csapatok. Az NSZO online 15-én felidézte a száz évvel ezelőtti Népszavában olvasható hadijelentést, miszerint „azon a napon foglalta el hadseregünk a három utolsó várost, amely még ellenségünk kezén volt (…) A szerbek, angolok és franciák a Dorain és Ochrida-tavak partjain kapták az utolsó csapásokat. Macedónia immár felszabadult. Nincs ellenséges katona macedón földön.” (Népszava, 1915. december 15.) A tudósítás feltűnően hangsúlyozta „a bolgár hadsereg és bolgár nép aznapi, történelmi győzelmét”. Macedónia ugyanis ősidők óta és máig sem nemzetállam: az etnikai térképe bolgár, török, újgörög és szláv népelemek tarka szőnyege. Ráadásul átnyúlnak a határokon túlra is az etnikai tömbök, frissen tartott sok évtizedes feszültséget szítva – főként Görögország és Bulgária részéről. Különösen a görögök érzékenyek a legendás múltjukra, a makedón Nagy Sándor dicső korára és világméretű hódításaira. Athén szívósan tiltakozik a Macedónia név használata ellen (ami Románia viszonyára emlékeztet a történelmi Erdéllyel); a bolgárok is számon tartják kisebbségi sérelmeiket.

Az akut névprobléma békeidőkben csendesül, mindig akadnak fontosabb tennivalók is. Az olyan súlyos, mondhatni történelmi, politikai és humanitárius válság azonban, amilyet a mostani, eddig sosem látott népvándorlás okoz a Balkán érintett régiójában, a régi idők emlékezetes hasonlatával „a puskaporos hordó” képét vizionálja.

Tartsuk tőle távol a nyílt lángot.