Attitűd

Ha nehezen is, de hozzá kellett szoknom a durva, közönséges, aljas és hazug írások – újságcikkek, tárcák, pamfletek (magyarul: szennyiratok) – neves és névtelen szerzőinek munkáihoz. Legszívesebben kesztyűt húztam volna és úgy fogtam volna meg egyik-másik napi- és hetilapot, folyóiratot – nem szólva egy s más kortárs könyvről, „irodalmi” és politikai műről. De nem kényeskedhetek, nem is panaszkodom: az újságírás és a lapszerkesztés nem elegáns munka, nem is úri pálya, nem véletlenül mutatkozik 85:15 arányú többség a szakma férfi és női művelői között.

A minap a Népszabadság Vélemény oldalának lapszéli publicisztikájában volt (bal)szerencsém találkozni egy – mondjuk úgy finoman: piszkos kis – írással. Ide másolom az „írásmű” első bekezdését: „Tegnap megmutatkozott, hogy az állam menekültekkel kapcsolatos politikája megbukott. Helyesebb volna attitűdöt mondani, a politika szó használata ugyanis azt sugallná, az állam csinál valamit. Ehelyett azonban csak egy attitűd jellemző rá. Hogy leszarja az egészet.”

Bocsánat a goromba kifejezésért, de nem nélkülözhetem a magam véleményének megírásához. Annál inkább sem, mert egy másik szövegrészletet is ekképp fejez be a szerzője: „Az állam nem érzi szükségét, hogy 40 fokban vagy szakadó esőben bármiféle ellátást nyújtson az utcán rekedt embereknek, az állam helyett 120 önkéntes biztosít minimális segítséget. Mert az állam leszarja.”

A cikkben hangsúlyosan megismételt visszataszító kifejezéshez képest csupán apró hibának tűnik az a téves – netán információhiányos? – állítás, miszerint megbukott a magyarországi menekültpolitika (helyesebben: gyakorlat). Annak ugyanis pontosan az ellentéte igaz: a délszláv válság óta nem látott, harmadik világbeli illegális menekültáradattal szemben elvárható hatósági, hivatalos és humanitárius intézkedések a törvényeket betartva és egyéb szabályok szerint, sok száz rendőr, vasutas, adminisztratív és egészségügyi dolgozó áldozatos munkájának köszönhetően működnek. Köszönik szépen, jól vannak.
Amennyiben azonban az állam – avagy a kormány – netán mégis belebukott volna a példátlan mértékű menekültnyomásba, a nemzetközi szerződések egymásnak ellentmondó, nem életszerű és idejétmúlt jogszabályainak csapdájába, akkor most mindenki számára észrevehetően, országos tűzijátékos diadalt ülne a magyarországi baloldal, Gyurcsány, Tóbiás, Szanyi, Vadai, Újhelyi, Gréczy és további kiváló politikusok ünneplésével, bocsánat, hogy más kiválóságokat (hely híján) ki kellett hagynom a „szaknévsorból”.

De vissza a cikkre! A Nem ország címet adta a szerző, aki a fejlécnél látható, félbélyegnyi méretű színes arcképe alapján fiatal nő. A nevét nem írom le, nem örülnék neki, ha valaki, beteg lelkű, gonosz és bosszúálló ember megzavarná a nyugodt, megelégült álmát; elirigyelje tőle a jól végzett munka megérdemelt jutalmát: a kétflekkes cikk hónap végén elszámolható bérét. „Az állam úgy gondolja, hogy amit neki nincs kedve megcsinálni, azt majd megcsinálja más” – fűzi tovább gondolatait az újságíró kollegina, aki szerint 120 önkéntes végzi el mindazt az állam helyett, ami pedig rá tartozna.

Ez a becslés erősen túlzónak tűnik – még ha a Gyurcsány család egyszerre kilenc migránst is be bír fogadni a szerény hajlékába –, és lealázó módon semmibe veszi az éjjel-nappal rendkívüli állami szolgálatot teljesítő mentők, rendőrök, ÁNTSZ- és köztisztasági dolgozók, járványügyi szakemberek, orvosok és tolmácsok munkáját. Ők nem önkéntesek, hanem (gyöngén) fizetett állami alkalmazottak, akik az állami esküjükhöz híven teljesítik a feladataikat, éjjel-nappal, szennyben, bűzben, agresszív fenyegetés közepette. Az állam és adófizetőinek, valamint az EU-támogatás pénzéből.

Az utolsó bekezdés egy nagy, látványos bakugrással indul: „Az állam azokat továbbra is támogatja, akiket arra érdemesnek tart” – olvasható. Miért ne? Kit, kiket kellene azok helyett támogatni, akik megérdemlik? Musztafát és famíliáját Afganisztán-alsóból, vagy a magyar orvosokat, ápolókat és kórházi dolgozókat? Talán nem is gondolta végig, közel volt a lapzárta, talán kissé zavart is volt a szerző. „A körön és horizonton belül persze minden rendben van és működik. Csak ez már nem egy ország.” Így fejezi be a lapos ívű kis dolgozatát. Ami bűnrossz végszó! És rossz attitűd, már „emberileg” is. Sem Csurka István, sem tisztességes magyar baloldali író, újságíró nem írt, nem ír le ilyet.

Amivel mégis, súlyosan egyet tudok érteni a kolleginával: az orvosok, ápolók és más kórházi dolgozók hosszú ideje elégtelen anyagi megbecsülése. A cikke alatt olvasható másik publicisztika arról a kórházi szakápolónőről, Sándor Máriáról szól, aki szinte egymagában, mint egy 21. századi magyar Jeanne d’Arc harcba indult a munka- és sorstársai megsegítéséért, anyagi megbecsüléséért. Az írást egy régi népszabadságos újságírónő jegyzi, a cikk méltó és igazságos, szemben az elborzasztó hazai valósággal. Volna mit tanulnia tőle írásból és morálból a pályáját kezdő, kissé hamari „igazságmondónak”.