Atom

Repedezik már a diktatúra ocsmány szarkofágja, előbb vagy utóbb meghátrálnak ezek a pokolfajza­tok – értelmezte magának Ágasshy Hümér azt a hírt, amely szerint Budapest vezetése bejelentette: a tavalyi kényszerű üzemszünet mintájára az idén nyáron civil kezdeményezésre is lezárná a közúti forgalom elől a Szabadság hidat, hogy ott piknikezhessenek a turistáknak, illetve ki­kapcsolódni vágyóknak aposztrofált ráérők. Nem válik hát vízzé a vér, ebből a Tarlósból csak előbújt hát a régi demokrata lelkület – örvendezett Hümér, miközben egyik kedvenc romkocsmája palackos gázzal befűtött teraszán kortyolgatta indokolatlanul drágán mért, bionak nevezett instant kávéját. A döntően szülői apanázsból élő, közepesen sikertelen telefonos direktértékesítő könnybe lábadt szemekkel idézte fel magában a legutóbbi nyár emlékeit, amikor a járművektől megtisztított Szabadság hídon jógázhatott a társaihoz hasonlóan színes cicanadrágot viselve, egy asszonytornacsoporttal. A híd random szerveződött népe esténként világmegváltó terveket szövögetett arról, hogy a – szerintük – mindenki számára üdvös lezárás mintájára az összes budapesti átkelőn meg kéne szüntetni a forgalmat, természetesen egyszer és mindenkorra. Az egészségügyi és ökomegfontolások mellett Hümért, jó néhány sorstársához hasonlóan, az is megmagyarázhatatlan örömmel töltötte el, hogy a közlekedők többsége – a járművek típusától függetlenül – megszívta a híd lezárását, ezért a legtöbben paprikavörös fejjel bosszankodtak a permanens dugóban. Kisfiúként, majd kiskamaszként Hümér még vonzódott az autókhoz, egy időben még szívesen szagolgatta is a szülei Wartburgjának kipufogójából előtörő, hamisítatlan kétütemű aromát, de férfiúi jellemfejlődését drámai módon visszavetette az, hogy rendszeresen alulmaradt hasonló korú társaival szemben az autóskártya-csatákban, még a legjobb formájában is csak egy Audi 80-ast tudott felmutatni a Lamborghinikkel és a Ferrarikkal szemben.

Hümér így érett lassan autó-, aztán szinte mindenféle közlekedésieszköz-gyűlölővé, kivéve az egykerekű biciklit, amelyre a fővárosban eltöltött középiskolai évei alatt tett szert, de inkább csak tolta, mert a néhány próbálkozása minden esetben pofára eséssel végződött.

Hümér személyisége így menthetetlenül abba az irányba torzult, hogy egyre nagyobb örömöt érzett, ha másokat feltarthatott, és komolyan szimpatizálni kezdett az útlezárásokkal, elterelésekkel, és hangulatát csak emelte, ha azok feleslegesnek bizonyultak. Mivel a szülői apanázsnak hála a megélhetéséről nem nagyon kellett gondoskodnia, a harmincas évei elején járó fiatalember menthetetlen örök ráérő lett, aki meggyőződéssel vallotta, hogyha ő nem siet sehova, akkor más ember se siessen.

A Szabadság híd lehetséges visszafoglalása lehetőségének híre előtt Ágasshy Hümért kétségek gyötörték. Budapestre látogatott Putyin orosz elnök, ezért a belvárosban megbénult a közlekedés. Hümért szórakoztatta ugyan, hogy az ideges emberek csoportjait még a zebrán sem engedték át a rendőrök a Körúton, de maga is zaklatottá vált, amikor ő sem mehetett át a gyalogátkelőn, pedig halaszthatatlan dolga volt: a Legjobb Budapesti Hipszterszaküzletbe igyekezett biohajkeféért. Hümér a körúti blokádot a személyét és a demokratikus értékeket ért legaljasabb támadásként élte meg, és negyvenpercnyi, a flaszteron eltöltött várakozás után magához képest indulatosan mormogta maga elé: a francba!

Rájött, hogy ez az egész út­lezárás­cécó csak a patás ördög céljait szolgálhatja, és szomorúan konstatálta, hogy talán Putyin sem hozza el a tökéletes demokráciát. Hümér ennek csalhatatlan jeleként értékelte, hogy az orosz elnök a magyar kormánnyal kokettál, és atomot akar hozni Paksra. A magyar erőmű bővítését Hümér még bombasztikusan jó ötletnek tartotta, amikor hajdan az Őszödi Feriék belengették. Akkor az még demokratikus maghasadás lett volna, de ma, a diktatúra idején vajon mi főne a reak­torban, ha nem az elnyomás elektronjai és protonjai – dohogott magában, miközben megpróbálta felidézni a főképp önfeledt köpőcsövezéssel eltöltött fizikaórák tananyagát.

A fiatalember ráébredt, hogy ismeretei a témában kissé hiányosak, de meg is nyugodott, mert rájött, hogy a Feriék bizonyára figyeltek a fizikaórákon, nem véletlenül tiltakoznak manapság a paksi bővítés ellen, hisz tudják, hogy a bonyolult üzemet a patás ördög egy még inkább átláthatatlan boszorkánykonyhává akarja átalakítani, Putyinékat pedig minden bizonnyal csak bábként mozgatja sátáni tervében. Az is lehet, hogy a Paksra szánt uránt az egykori gulág kényszermunkatelepeinek környékén bányásszák, nem pedig a korábban befutónak gondolt francia atomcég tárnáiban, pedig hát utóbbiról legalább tudhatnánk, hogy az demokratikus, mert ugyebár a nagy francia forradalom is vértelen volt és teljes toleranciát hirdetett – kavarogtak a fiatalember gondolatai. Hümér aggódott ugyan kissé, ugyanakkor kicsit meg is nyugodott, hogy lám, vannak, akik helyette is gondolkodnak.

A lánglelkű forradalmár jókedve ettől visszatérni látszott, amin az is sokat segített, hogy a rendőrök elkezdték átengedni a zebrán a járókelők tömegét. Ágasshy Hümér a túloldali járdára lépve a korábbiakhoz hasonlóan újra átélte a megvilágosodást: nem kell nekem a Fidesz-atom – gondolta. Túljárok én a diktatúra eszén: a nyári szellőben a Szabadság hídra majd színes papírforgókat viszünk, az azok által termelt villannyal pedig fel tudjuk majd tölteni az okostelefonjainkat, az erről készített szelfikkel pedig elgáncsoljuk az elnyomókat. Tervét ismertette a hipszterboltossal is, aki ígéretet tett a papírforgók beszerzésére, bár hozzátette, hogy nem lesz olcsó.