Vélemény és vita
Arabjárás, törökvész
A fene sem kíván egy újabb, őrült, pusztító vallásháborút Európában
„Ez az általunk ismert Nyugat vége” – idézte lapunk október 17-i számában Őry Mariann Carl Bildt volt svéd miniszterelnök szorongó jövőképét, amelyet a The Washington Postban ábrázolt ilyen tömören, arra az esetre, ha netalán Donald Trump nyerné az elnökválasztást. Mert amennyiben a republikánus kormányzati többség kerül hatalomra, akkor „vége az atlanti világrendnek”, de legalábbis bealkonyul a liberális demokráciáknak, az óceánon innen és túl.
Miszter Trump győzött, a Nyugatnak azonban mégsem lesz vége, legalábbis egy darabig még biztosan nem. Pedig akár már vége is lehetett volna: amint a német filozófus és politikai író, Oswald Spengler 1918 és 1922 között megírt főművében, a Nyugat alkonyában (Der Untergang des Abendlandes) megjósolta az atlanti világ elkerülhetetlen hanyatlását. Spengler (1880–1936) történetfilozófiai rendszere és nézetei szerint nyolc civilizációs/kulturális korszak létezett/van a világban, időrendben a babilonitól az antik rómaiig, és végül az arabtól a nyugati világig.
Spengler az általa „faustinak” nevezett újkori kultúra tárgykörében elemezte a 18-20. századi európai és amerikai történelmet, amely szerinte már akkor átlépett a civilizáció korszakain, és dacára a látványos technikai fejlődésének, gazdagságának, sok vonatkozásban hanyatlásnak is indult. Nyolcvan évvel a filozófus halála után, mi, kései utódok bízvást igazolhatjuk előrelátását. Tekintsünk vissza a régi idők legnagyobb történelmi kataklizmájára. Krisztus után 476-ban a germánok királya megfosztotta trónjától az utolsó római cézárt, Romulus Augustulust. Összeomlott a birodalom, a romjain sokféle nép telepedett le. Justinianus bizánci császár 527 és 565 között megkísérelte visszahódítani a nyugati térfelet, de uralkodása alatt újra „római tó” lett a Földközi-tenger. A germán népek ellentámadása végképp elsöpörte az antik világot.
Az igazi katasztrófa a következő évszázadban jött: az arab hatalom megjelenése és támadása a Nyugat ellen. Mohamed próféta 632-ben meghalt, két évre rá váratlanul kitört az akkori világ háborúja. Az arabok 634-ben átkeltek a Jordán folyón, 635-ben elfoglalták Damaszkuszt, a következő évben egész Szíriát, azután 637-ben Jeruzsálemet és 641-ben Egyiptomot. Úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg a fanatizált hadsereget, halált megvető filozófiájával és új katonai módszereivel. Az arabok egyetlen gyors csapással megfosztották Bizáncot a legfontosabb provinciáitól. A következő hatvan-hetven évben letörték az észak-afrikai partok ellenállását. Átkeltek a Gibraltári- szoroson 771-ben, a következő évben pedig már az egész spanyol félsziget a hatalmukba került. Továbbnyomultak észak felé, francia földre, áradatukat csak húsz év múlva tudta megállítani Martel Károly frank király (715–741), amikor a poitiers-i csatában visszaszorította őket a Pireneusokig.
Addigra azonban az arabok már kiterjesztették hódításaikat Szicíliára és Dél-Itáliára; végigrabolták Észak-Itália és Dél-Franciaország tengerpartjait. Nem volt flotta, amely szembe tudott volna szállni a támadókkal: a Földközi tenger nyugati fele az arabok tengerévé, a kontinens jelentős része a hódoltságává vált.
Ezt az eseménysort dolgozta fel Johannes Brondsted történész az 1960- ban elkészült könyvében: The Vikings (magyarra Vásárhelyi Judit fordította, 1983-ban). Folytatva a roppant tanulságos históriát, a szerző alapvető különbségre mutat rá az arab hódítások és a nyugati népek két-három évszázaddal korábbi beözönlése között: amíg az arabok nem olvadtak be a legyőzött népekbe, addig germánok és rokon népeik türelmesek voltak egymás iránt. A mohamedánok fanatikus egyistenhite és a római korban gyökerező keresztény vallás gyakorlása nem fért meg egymás mellett. Az arabok a saját kultúrájukat, rítusaikat hozták magukkal, és megvetéssel nézték, kezelték a nyomorúságos gyaur szolgálóikat; akik ha tovább akartak élni, gyarapodni, el kellett fogadniuk legyőzőik vallását és nyelvét.
Az arabok által végzett pusztítás tönkretette a nyugati mediterrán kereskedelmet, miközben a keleti Bizánc erős tengeri flottája megvédte a levantei áruforgalmat. Franciaország élete, gazdasága alapvetően megváltozott: eltűntek piacairól azok a keleti árucikkek – fűszerek, papirusz, selyem, bútorfa, brazzai fehér márvány, olaj, arany, miegymás –, amelyeket azelőtt szír és dalmát kalmárok hoztak. Elszegényedtek a kereskedők, elapadtak a királyi bevételek és egyházi jövedelmek, lehanyatlott a kézműipar és az építkezés.
Régi magyar történelmünkben ugyancsak megismerhetjük az iszlám vallás szellemét és gyakorlatát. A 14. század derekán az Al-Duna mentén megjelentek az első moszlim törökök. Nagyjából ugyanazt tervezték és csinálták, amit előttük pár száz évvel az arabok, Allah akaratából és Mohamed próféta tanításaiból. Az 1300-ban szultánná választott Oszmán utódai híven követték a birodalomalapító vallási parancsait: 1453-ban II. Mehmed elfoglalta Bizáncot, I. Szelim Szíria és Egyiptom meghódítása után felvette a kalifa címet, Mohamed utódjaként egyesítette az iszlám vallást követő népeket.
A magyar történeti kronológia szerint 1387-ben Lázár szerb fejedelem és I. Tvrtko István bosnyák király a Toplica folyónál megverte I. Murán szultán seregét. Pirruszi győzelem volt: 1389 nyarán a rigómezei ütközetben a törökök döntő sikert arattak a délszláv fejedelmek koalíciója fölött. Bolgárországot 1390-ben leigázták, s még ebben az évben betörtek a törökök a déli magyar végekre, a Szerémségbe, Krassó és Temes vármegyébe. Sztambul közvetlen érintkezésbe jutott Magyarországgal.
Nincs helyünk időrendben felidézni a háromszáz éves török-magyar háború számtalan eseményét, Zsigmond és Ulászló király keresztes hadjárataitól, Hunyadi János hőstetteitől a mohácsi katasztrófáig, végül az 1686-os budavári „nagytakarításáig”. Elég elolvasni Gárdonyi Géza és Zrínyi Miklós örökbecsű műveit, és mint a tükörben, megláthatjuk a szörnyű idők valóságát.
Az első világháborúban az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségese volt az Oszmán birodalom, a törökök azonban még félidőben „kiszálltak”, miután az antant csapatok hazai pályán porrá verték őket. A háborút lezáró sévres-i békediktátum elvette tőlük a Földközi-tenger déli partjától az Arab-félszigetig tartó hatalmas birodalmat, a Balkán és a görög szigetvilág kilencven százalékát.
Csúfos véget ért a szultáni hatalom. Az egészen kiváló új török államfő, Musztafa Kemál (Atatürk, a „törökök atyja”) bámulatos eredményeket ért el a középkori színvonalon lévő ország újjáépítésében, átalakításában. Az 1938-ban bekövetkezett halála után – tanult híveinek is köszönhetően – a Török Köztársaság kimaradt az újabb világháborúból; a nemzet sikerének számít, hogy az 1920-ban tízmillió lakosú ország a 21. század elején nyolcvanmilliósra gyarapodott. A törökök közül pedig nagyon sokan vannak Nyugat-Európa országaiban. Az Atatürk által megreformált moszlim államegyház újabban egyre erősebben beleszól a politikába, gombamódra szaporodnak a korániskolák, militáns vallási csoportosulások. Mintha nem lenne jó kezekben a kormánykerék. A fene sem kíván egy újabb, őrült, pusztító vallásháborút Európában.