Vélemény és vita
Arab (ét)olaj
Az étolaj érdekessége, hogy a helyben megtermelt élelmiszert honnan importálja Szerbia!
Százhúsz kemény szerb dinár. Átszámítva tehát nagyjából háromszázhatvan forint. Nagyjából, mert persze az árfolyam nem bírja ki, az bezzeg napi szinten rakoncátlankodik kedvére, eléggé kiszámíthatatlan fajta, hangulatjelenség, amolyan áprilisi, szeszélyes típus még így májusban is. De akárhogy legyen is, nagyjából ennyibe kerül egy liter étolaj a vajdasági, szerbiai üzletekben. Műanyag flakonos kiszerelésben. Gazdasági szempontból persze már ebből is sok mindent izgalmasan le lehetne vezetni, érdekes következtetésekre lehetne ugyanis jutni – különösképp a milosevici évektől megtépázott országnak az Európai Unióhoz való közeledésének tükrében, igyekvésében, s mondjuk ki, igenis a kormányzat szervilizmusában is –, ha tételesen végigjárnánk az összefüggések kurta-furcsa stációit. Persze… Miért is ne?
Sokkal érdekesebb azonban, hogy hogyan kerül a vajdasági üzletekbe ez a helyben megtermelt, százhúsz dináros étolaj. Abban a régióban, amelyet már a régi, titói Jugoszláviában is az ország éléskamrájának neveztek. Ahol országos szinten mindig is a legtöbb napraforgó termett, és ahol régiós szinten is a legtöbb étolajat állították elő. Nyilvánvaló tény volt már az önigazgatású szocializmus esztendeiben is (no jó, s nem is tagadta senki sem!), hogy a még méreteiben teljes, nagy délszláv állam élelmiszer-szükségletének, illetve kiviteli potenciáljának, exporterejének túlnyomó többségét Vajdaságban termelték meg. Nem is kellene tán, hogy bármi meglepő legyen abban, hogy igen, a Szerbiához tartozó autonóm tartományban az üzletek polcain elérhető áron lehet étolajat kapni.
A világ legjobb erőspaprikáját is itt termelik, van hát bőven abból is a boltokban, ezen aztán tényleg senki nem lepődik meg. No jó, talán az egy Frans Timmermans kivételével, de neki meg aztán ugyanúgy nincs ehhez semmi köze, akárcsak a migránskrízis tényleges megoldásához sem, még ha ez utóbbiba bele is kotnyeleskedik. Mintha ő fújná a passzátszelet…
Az étolaj érdekessége, hogy a helyben megtermelt élelmiszert honnan importálja Szerbia! Igen, így…
Az elmúlt néhány napban szinte a teljes délszláv nyelvű internetes közösségi portálkínálatot végigrodeózta egy felvétel, amelyet vélhetően okostelefonnal készített valaki. A helyi boltban vásárolt étolaj címkéjét fotózta le, abból pedig kiderül, hogy Szerbia – a helyi gazdák által megtermelt napraforgóból a helyi üzemekben készített! – az étolajat az Egyesült Arab Emírségekből importálja. No, erre tessenek csak szépen gombot varrni!
Tetszetőset, s ha lehet, akkor bizony ünnepit szeretnék…
Persze, csak ha vannak olyan ügyesek, mint a háborús bűnökkel ugyan soha meg nem vádolt, érdekes módon mégis a háborús időszakban megtollasodott, felkapaszkodott s mégis jelentős háborús, emberiesség elleni bűncselekményeket a lelkén viselő Aleksandar Vucic szerb miniszterelnök, aki ezt az egészet valahogy (de vajon hogyan?) mégiscsak kiügyeskedte. Mi történik tehát? Próbáljuk meg értelmezni ezt a világot látott étolajcímkét.
Az egyik szerbiai település üzemében annak rendje és módja szerint előállítják és palackozzák az étolajat. Kapóra jön az Egyesült Arab Emírségekből érkező sejk embere, aki felvásárolja ezt az egészet, talán még többet is kínál érte, mintha az uniós vagy az orosz piacon értékesítenék (Szerbia ugyanis, mint a tagságra ácsingózó, de még mindig unión kívüli állam, nem alkalmazza a közösség által Oroszországgal szemben bevezetett és elvárt szankciókat, kereskedelmi bojkottot, tehát szabadon kereskedhet Moszkvával, Vlagyivosztokkal, Novoszibirszkkel, de akár Szentpétervárral is…), így hát nem restek nyélbe ütni vele az üzletet. Egészségükre! Gratulálok!
A sejk embere persze nem viszi sehova a megvásárolt árut, talán nem is látja, nem is érdekli az étolaj. Másfajta olaj mellett szocializálódott az árvám… Papíron az már az ő tulajdona, s mint olyan, az Egyesült Arab Emírségek GDP-jét gazdagítja. Emírségi termék…
És ekkor lép be a képbe a szerb importőr, egy másik városból, mondjuk nagyjából tíz kilométernyire onnan, ahol az étolajat megtermelték. Ő felvásárolja ezt a nagy értékű emírségi terméket, „hazaszállítja” (de persze nem viszi sehonnan sehová…) és forgalomba hozza. Mint külföldi árut. Mit olvashatunk tehát az interneten megfuttatott címkén? Az adatok torzításával közlöm tükörfordításban ennek feliratát:
Gyártja: Pityi Palkó és Tsa. Kft., Kamanc, Szerbia.
Származási ország: Egyesült Arab Emírségek.
Importálja: Gipsz Jakab és Tsai. Kft., Pancsova, Szerbia.
Máshol ezt úgy nevezik: pénzmosás. A különbség csak annyi, hogy ezúttal az állam érintett benne, kormányzati szintre emelték a bizniszt. Végül is a gazdaság kifehérítésének az is egy legitim módja, ha már nem is a szürke-, hanem a feketegazdaság veszi át az állami, a központi irányítást, és azáltal fehéredik ki egyszeriben minden, hogy onnantól fogva mindenki hozzá igazodik.
No meg persze az emírségekhez…
Amióta a radikális, szélsőségesen nacionalista háborús uszítók új zakót öltöttek, és hozzá az uniós zászlóra hajazó tarka nyakkendőt kötöttek, majd Szerb Haladó Párt néven hatalomra kerülve, irányt és arculatot váltva, megtisztultan léptek a nyugati publikum elé, máris érkezni kezdtek a kétségbeesett panaszos kiáltások, amelyeket senki sem hajlandó meghallani sem Brüsszelben, sem Berlinben, sem Párizsban, sem Budapesten, de még a Moravicából lett Bácskossuthfalván vagy a Debellácsból lett Torontálvásárhelyen sem.
A gazdák kongatták a vészharangot, hogy a szerb kormány, vagyis Vucicék az Egyesült Arab Emírségekből érkezett embereknek – a sejkek megbízottainak – adják el a vajdasági termőföldeket. Azoknak a vajdasági magyar embereknek a földjét, akik segítségért siettek a Vajdasági Magyar Szövetséghez, amely azonban addigra már szoros együttműködést alakított ki és koalícióra lépett a Szerb Haladó Párttal. Ezért a termelőket cserbenhagyta. Sőt, amikor és ahol kellett, bizony mindenben támogatta is a haladókat – haladjanak csak! –, ha meg kellett teremteni a lehetőséget, vagyis a jogi és közigazgatási kereteket ahhoz, hogy a sejkek tulajdonába kerüljenek a szántók, s utazó embereik földet vásárolhassanak. Néhány fotelért, igazgatósági és bizottsági helyért a Vajdasági Magyar Szövetségnek is valóban megérte.
Ha nem Újvidéken, hol van hát a mai Vajdaság székvárosa?
Abu-Dzabiban!
Most pedig ott tartunk, hogy Szerbia visszavásárolja az Egyesült Arab Emírségektől a saját étolaját.
Ez aztán a nagyszerű üzlet! Virágzik az export, akárcsak az import, jön megy az áru, utazik a tőke, gyarapodik a GDP, minden nyakkendő csőre töltve, lehet szépen közeledni az Európai Unióhoz. Az Oroszország elleni büntetőintézkedések kijátszásában nagyon is érdekelt Vucic-kormány pedig olyan összegekkel manipulál oda-vissza, amekkorákat átlagos (magamfajta…) földi halandó nemcsak, hogy soha nem látott egyben, de elképzelni sem tud. Habár azt mondják, hogy a fantázia nem ismer határokat – jó kis közhely így a végére –, el kell ismernem, hogy ez meghaladja a képességeimet.
A veszélyes játszma pedig időközben szépen halad tovább, s mindenki, aki ellenérdekelt akármely vetületében is, egyelőre nagyon is vesztésre áll. Frans Timmermansnak inkább az ilyen jelenségekre kellene nagyobb figyelmet fordítania.
Hacsak nem akar ő is százhúsz kemény szerb dinárét olcsó pénzen arab (ét)olajhoz jutni a sarki boltban.
Sokkal érdekesebb azonban, hogy hogyan kerül a vajdasági üzletekbe ez a helyben megtermelt, százhúsz dináros étolaj. Abban a régióban, amelyet már a régi, titói Jugoszláviában is az ország éléskamrájának neveztek. Ahol országos szinten mindig is a legtöbb napraforgó termett, és ahol régiós szinten is a legtöbb étolajat állították elő. Nyilvánvaló tény volt már az önigazgatású szocializmus esztendeiben is (no jó, s nem is tagadta senki sem!), hogy a még méreteiben teljes, nagy délszláv állam élelmiszer-szükségletének, illetve kiviteli potenciáljának, exporterejének túlnyomó többségét Vajdaságban termelték meg. Nem is kellene tán, hogy bármi meglepő legyen abban, hogy igen, a Szerbiához tartozó autonóm tartományban az üzletek polcain elérhető áron lehet étolajat kapni.
A világ legjobb erőspaprikáját is itt termelik, van hát bőven abból is a boltokban, ezen aztán tényleg senki nem lepődik meg. No jó, talán az egy Frans Timmermans kivételével, de neki meg aztán ugyanúgy nincs ehhez semmi köze, akárcsak a migránskrízis tényleges megoldásához sem, még ha ez utóbbiba bele is kotnyeleskedik. Mintha ő fújná a passzátszelet…
Az étolaj érdekessége, hogy a helyben megtermelt élelmiszert honnan importálja Szerbia! Igen, így…
Az elmúlt néhány napban szinte a teljes délszláv nyelvű internetes közösségi portálkínálatot végigrodeózta egy felvétel, amelyet vélhetően okostelefonnal készített valaki. A helyi boltban vásárolt étolaj címkéjét fotózta le, abból pedig kiderül, hogy Szerbia – a helyi gazdák által megtermelt napraforgóból a helyi üzemekben készített! – az étolajat az Egyesült Arab Emírségekből importálja. No, erre tessenek csak szépen gombot varrni!
Tetszetőset, s ha lehet, akkor bizony ünnepit szeretnék…
Persze, csak ha vannak olyan ügyesek, mint a háborús bűnökkel ugyan soha meg nem vádolt, érdekes módon mégis a háborús időszakban megtollasodott, felkapaszkodott s mégis jelentős háborús, emberiesség elleni bűncselekményeket a lelkén viselő Aleksandar Vucic szerb miniszterelnök, aki ezt az egészet valahogy (de vajon hogyan?) mégiscsak kiügyeskedte. Mi történik tehát? Próbáljuk meg értelmezni ezt a világot látott étolajcímkét.
Az egyik szerbiai település üzemében annak rendje és módja szerint előállítják és palackozzák az étolajat. Kapóra jön az Egyesült Arab Emírségekből érkező sejk embere, aki felvásárolja ezt az egészet, talán még többet is kínál érte, mintha az uniós vagy az orosz piacon értékesítenék (Szerbia ugyanis, mint a tagságra ácsingózó, de még mindig unión kívüli állam, nem alkalmazza a közösség által Oroszországgal szemben bevezetett és elvárt szankciókat, kereskedelmi bojkottot, tehát szabadon kereskedhet Moszkvával, Vlagyivosztokkal, Novoszibirszkkel, de akár Szentpétervárral is…), így hát nem restek nyélbe ütni vele az üzletet. Egészségükre! Gratulálok!
A sejk embere persze nem viszi sehova a megvásárolt árut, talán nem is látja, nem is érdekli az étolaj. Másfajta olaj mellett szocializálódott az árvám… Papíron az már az ő tulajdona, s mint olyan, az Egyesült Arab Emírségek GDP-jét gazdagítja. Emírségi termék…
És ekkor lép be a képbe a szerb importőr, egy másik városból, mondjuk nagyjából tíz kilométernyire onnan, ahol az étolajat megtermelték. Ő felvásárolja ezt a nagy értékű emírségi terméket, „hazaszállítja” (de persze nem viszi sehonnan sehová…) és forgalomba hozza. Mint külföldi árut. Mit olvashatunk tehát az interneten megfuttatott címkén? Az adatok torzításával közlöm tükörfordításban ennek feliratát:
Gyártja: Pityi Palkó és Tsa. Kft., Kamanc, Szerbia.
Származási ország: Egyesült Arab Emírségek.
Importálja: Gipsz Jakab és Tsai. Kft., Pancsova, Szerbia.
Máshol ezt úgy nevezik: pénzmosás. A különbség csak annyi, hogy ezúttal az állam érintett benne, kormányzati szintre emelték a bizniszt. Végül is a gazdaság kifehérítésének az is egy legitim módja, ha már nem is a szürke-, hanem a feketegazdaság veszi át az állami, a központi irányítást, és azáltal fehéredik ki egyszeriben minden, hogy onnantól fogva mindenki hozzá igazodik.
No meg persze az emírségekhez…
Amióta a radikális, szélsőségesen nacionalista háborús uszítók új zakót öltöttek, és hozzá az uniós zászlóra hajazó tarka nyakkendőt kötöttek, majd Szerb Haladó Párt néven hatalomra kerülve, irányt és arculatot váltva, megtisztultan léptek a nyugati publikum elé, máris érkezni kezdtek a kétségbeesett panaszos kiáltások, amelyeket senki sem hajlandó meghallani sem Brüsszelben, sem Berlinben, sem Párizsban, sem Budapesten, de még a Moravicából lett Bácskossuthfalván vagy a Debellácsból lett Torontálvásárhelyen sem.
A gazdák kongatták a vészharangot, hogy a szerb kormány, vagyis Vucicék az Egyesült Arab Emírségekből érkezett embereknek – a sejkek megbízottainak – adják el a vajdasági termőföldeket. Azoknak a vajdasági magyar embereknek a földjét, akik segítségért siettek a Vajdasági Magyar Szövetséghez, amely azonban addigra már szoros együttműködést alakított ki és koalícióra lépett a Szerb Haladó Párttal. Ezért a termelőket cserbenhagyta. Sőt, amikor és ahol kellett, bizony mindenben támogatta is a haladókat – haladjanak csak! –, ha meg kellett teremteni a lehetőséget, vagyis a jogi és közigazgatási kereteket ahhoz, hogy a sejkek tulajdonába kerüljenek a szántók, s utazó embereik földet vásárolhassanak. Néhány fotelért, igazgatósági és bizottsági helyért a Vajdasági Magyar Szövetségnek is valóban megérte.
Ha nem Újvidéken, hol van hát a mai Vajdaság székvárosa?
Abu-Dzabiban!
Most pedig ott tartunk, hogy Szerbia visszavásárolja az Egyesült Arab Emírségektől a saját étolaját.
Ez aztán a nagyszerű üzlet! Virágzik az export, akárcsak az import, jön megy az áru, utazik a tőke, gyarapodik a GDP, minden nyakkendő csőre töltve, lehet szépen közeledni az Európai Unióhoz. Az Oroszország elleni büntetőintézkedések kijátszásában nagyon is érdekelt Vucic-kormány pedig olyan összegekkel manipulál oda-vissza, amekkorákat átlagos (magamfajta…) földi halandó nemcsak, hogy soha nem látott egyben, de elképzelni sem tud. Habár azt mondják, hogy a fantázia nem ismer határokat – jó kis közhely így a végére –, el kell ismernem, hogy ez meghaladja a képességeimet.
A veszélyes játszma pedig időközben szépen halad tovább, s mindenki, aki ellenérdekelt akármely vetületében is, egyelőre nagyon is vesztésre áll. Frans Timmermansnak inkább az ilyen jelenségekre kellene nagyobb figyelmet fordítania.
Hacsak nem akar ő is százhúsz kemény szerb dinárét olcsó pénzen arab (ét)olajhoz jutni a sarki boltban.