Amerikai zöldség

Alexandria Ocasio-Cortez, az amerikai demokrata párt huszonkilenc éves üdvöskéje, aki tavaly lett az amerikai törvényhozás képviselője, elképesztő dinamikával vetette bele magát az Egyesült Államok politikai rendszerének örvényeibe. A legújabb, a szó szoros értelmében mindenkit sokkoló akciója a Green New Deal című dokumentum óriási sajtónyilvánosság előtt zajló bemutatása volt.

Mielőtt megpróbálnánk eltöprengeni erről az elég sajátos politikai kezdeményezésről, lássuk annak legfőbb tartalmait, illetve a képviselő asszony ezekhez fűzött kommentjeit. A Green New Deal egyik legdöntőbb stratégiai célja, hogy tíz éven belül az Egyesült Államokban minden hagyományos, értsd fosszilis energiára és atomenergiára épülő energianyerési mód megszűnjön létezni, átadván a helyét a „megújuló” energiaformáknak.

Azt Ocasio-Cortez is elismeri, hogy ennek a realitása viszonylag csekély, de biztos benne, hogy egy évtized alatt olyan gyökeresen átalakul az amerikai társadalom egész szemlélete, hogy ennél alig hosszabb időtáv során biztosan megvalósulnak ezek az ambiciózus célok. Bár ennek időtávját már nem határozta meg pontosan, de hasonlóan elszánt az amerikai autóparknak elektromos autókra történő teljes lecserélése ügyében is. Figyelembe véve, hogy az amerikai autópark több mint kétszázmillió hagyományos autóból áll, és ez a szám minden évben legalább tízmillióval nő, érthető, hogy itt azért óvatosabb volt.

Ám a terv nem marad az amerikai nemzetállam fizikai terén belül, hanem a globális átalakítást is felvázolja. Ezek közül talán a legkiemelkedőbb az, amely úgy véli, hogy nagyjából szintén egy évtizeden belül teljesen megszüntethető volna a globális légi közlekedés, méghozzá nagyon egyszerű módon. Mindössze arra volna szükség, hogy óceánokon átívelő hidakat kellene építeni, amelyeken ultranagy sebességű vonatok száguldanának a világtérben.

És úgy látja, hogy nincs szükség a szén-dioxidot megkötő s raktározó rendszerekre sem, amelyek bonyolultak és drágák, hiszen van egy nagyon egyszerű és olcsó megoldás: nagyon-nagyon sok fát kell ültetni, és a probléma így magától megoldódik. Van a programjának számos kifejezetten társadalomstratégiai eleme is, például, hogy minden ember, minden család hozzájusson a méltó élet alapvető feltételeihez, így a munkához, az egészségügyi és oktatási javakhoz, s a most már természetesen teljesen tiszta energiához. Fel kell számolni minden nem fair versenyt, minden új munkahely csak úgy jöhessen létre, hogy ha mögötte erős szakszervezeti háttér áll, és az amerikai mezőgazdaságot a családi gazdaságokra kell építeni.

Amikor Cortezt arról kérdezték, hogy tud-e valamit mondani az átalakulás anyagi hátteréről és arról, hogy ki és milyen forrásból lenne képes finanszírozni ezt a stratégiát, elég figyelemre méltó választ adott. Egyrészt azt jelezte, hogy csak az Egyesült Államok energiarendszerének az általa felvázolt átalakítása nagyjából öt–tízezer milliárd dollárt igényelne. Másrészt megnyugtatta a média jelen lévő összes képviselőjét, hogy nem lesz gond, mert a Fed bővelkedik a pénzügyi erőforrásokban, „mindössze” olyan közösségi bankokból álló hálózatot kell kiépíteni, amely majd közvetíti ezt a lényegében korlátlanul rendelkezésre álló anyagi erőforrás-tömeget.

Ez a kissé leegyszerűsített válasz azért is elgondolkodtató, mert Ocasio-Cortez asszony közgazdaságtanból és nemzetközi kapcsolatokból szerzett diplomát, ha nem is a legpatinásabb egyetemen, de mégis csak Bostonban. Persze könnyű lenne élcelődni ezen a meglehetősen inkoherens programon, de ettől inkább most tartózkodnék.

Arra egyébként nagyon alkalmas e program, hogy megpróbáljuk általa egy kicsit jobban érteni azt a már-már polgárháborús összecsapás-sorozatot, ami az amerikai politikai eliten belül zajlik. Meg persze azt is, hogy a világszerte felívelőben lévő zöld ideológia és ennek a politikai térben zajló elképesztően gyors térnyerése miként fokozhatja a már így is éppen elég súlyos káoszt a globális politikai rendszerben. Vagyis, hogy egy ilyen dokumentum miként járul hozzá a globális beszédtérben zajló permanens narratívaháború további elmélyüléséhez.

Az első kérdéskörhöz kapcsolódik az a bohózatba illő jelenet, ahol e háború egyik főszereplőjét, Nancy Pelosi házelnök asszonyt párttársa, Ocasio-Cortez eme legújabb opusáról kérdezték, és aki szó szerint a következőt válaszolta: „Ja, ez a zöld álom, vagy mi, mindegy is, hogy miként hívják, meg, hogy micsoda, az a lényeg, hogy mindenki támogassa, oké!”. Nos, e válasz szemantikai kifinomultsága, kommunikációs emelkedettsége és eleganciája annyira elbűvölő, hogy arra nehéz szavakat találni, hiszen azért mégis csak egy lassan száz éve világbirodalomként regnáló komplexum szuperelitjéről van szó.

Ám a jelek szerint e szuperelit mentális, morális és intellektuális szintje enyhén szólva sem felel meg azoknak a kihívásoknak és feladatoknak, amelyekkel szembesülniük kellene. Alexandria Ocasio-Cortez kisasszony politikai ambícióinak túldimenzionáltsága még valamennyire érthető is lenne, hiszen egy Puerto Rico-i felmenőkkel rendelkező s halmozottan hátrányos helyzetű politikai aktivista esetében aligha meglepő, hogy némileg fejébe szállt a nála aztán extrém gyors vertikális mobilitás, s egyetlen lendülettel szeretne híres és gazdag lenni. Hisz aligha hihetjük, hogy bizonyos energetikai tőkestruktúrák ne áldoztak volna jelentős összegeket arra, hogy a képviselő asszony az ő profitérdekeit szolgálja lelkesen.

De arányérzék híján így amerikai szépség helyett inkább csak mint amerikai zöldség kerülhetett címlapra.