Álszent korunk hőse

Megrázó, felkavaró, hogy a huszonegyedik században emberek milliói kénytelenek otthagyni házukat, földjüket, családjukat, eddigi életüket. Nem lehet megrendülés nélkül nézni a nyomorultakat, szenvedőket, vándorokat, tengerbe veszőket, életüket kamionokban páriaként lezárókat. Hát ennyi volt az élet? Az életük. Hogy aztán egy ócska bárkán vagy egy züllött teherautón érjenek az égbe. Nem. Ez elfogadhatatlan, ehhez nem lehet hozzászokni. S az az igazán nagy tragédia, hogy az exodusra nincs jó válasz.

Illetve több válasz is létezik, csak egyik sem az igazi. Az egyik azt mondja, senkit sem beengedni, a másik a krisztusi parancsolatra hivatkozva – bár a kufárokat Jézus is kikergette a templomból – mindenkit a keblére von, a harmadik uniózik, s a tehetetlen, hervadt unió mindig azon jogszabályát rángatja elő, amely éppen hátrányos ránk nézve. Mi meg állunk ártatlanul, báván nézünk, s nagy ácsorgásunkban valahonnan mindig kapunk egy golyót a hasunkba. Egyszerűen nem értjük, mi történik nálunk, mi a baj velünk. Már valahol az uborka görbületének frappáns uniós előírásánál elvesztettük a fonalat, és azóta sem találjuk.

Legfeljebb a legjobbak. Mint például az a stramm, hosszú, túlmozgásos honfitársunk, aki aktív politikus létére most is tévedhetetlenül rálelt a megoldásra. Igen, politikusként, mert ez igen fontos, hiszen a politikusnak – kiváltképp ellenzékben – általában mindig több a szája, mint a keze. De ez az ő esetében egyáltalán nincs így, ő nem ilyen, sőt, már nem egyszer bizonyította, ha Lermontov ma él, róla formázza korunk hősét. Amikor például azt látta, hogy édesanyja, a szegény, kisnyugdíjas Katus egyebet sem tesz, mint egész nap lesi a gázórát, ő nem volt rest, azonnal felemeltette a rezsidíjakat. Vagy ott volt a nem létező forradalom – vagy egyesek szerint az ötvenhatos forradalom másodszori – leverése kétezer-hatban. Neki hirtelen annyi keze lett, hogy még arra is jutott, hogy könnyelműen fel s alá spacírozó – nem migráns! – külföldieket is kipofozzák a gatyájukból. És hát a nagy klasszikus, legendás történet, amelynek láttán és hallatán még egy rablógyilkosnak is kiesik a bicska a kezéből. Gyereket talált. És mindjárt kislányt – mert ez sem mindegy –, s kislányt találni mindig meghatóbb. Más köp a gyerekre, legfeljebb rendőrt hív vagy feltárcsázza a gyámügyet, de ő nem. Nem. Neki bokától égig érő szíve van, s rögvest tudta, mi a teendő: kézen fogta a tévelygőt, s vitte, vitte magával. Vitte, egészen a Szemlőhegyre, puritán családi villájába. Hiszen ahol négyen esznek, ott egy ötödik szájnak is jut.

Most meg a napokban véletlenül a Déli pályaudvarnál akadt dolga, s ha már arra sertepertélt – bár irgalmas szamaritánusi az alaptermészete, meglehet, ezúttal erős felindulásból –, a hóna alá csapott két szíriai migránst. És meg sem állt velük a Szemlőhegyig. S amilyen szerény ember, nyilván szerette volna a nyilvánosságot elkerülni, ám az éber ATV vagy egy éber videós paparazzo – de az is lehet, hogy egyenesen a választások idején olyan sikeres, országos hírre vergődő bajai forgatócsoport – leleplezte az anonimitását nyilván mindenáron őrizni kívánó jótevőt.

Hát igen. A nagyok. A legjobbak. A béke, a barátság és a szabadság megszállottai. Ők azok, akik tudják, hogy minden ember szabadnak születik, mint ahogyan válaszolnak mégoly bonyolult kérdésekre is, hogy mi dolgunk a világban, hogyan éljünk, hogyan haljunk – ha már kell –, mit hogyan tegyünk, ha már ki sem látszunk a menekültáradatból. Mi meg kicsit sután, bátortalanul újabb kérdéseket fogalmazunk. Így például azt: nem hibás-e az a szabadnak születünk premissza, amelyből kocsmafilozófiai szinten kiindulnak? Hiszen amint megjelenünk, vetjük közbe csendes konyhafilozófusként, elkezdjük földi utunkat, ha tetszik, ha nem, itt már kész szabályok, természeti és társadalmi törvények várnak ránk. Meg előítéletek. És hiába próbáljuk őket mindenféle trükkel, egyéni szabadságjogokkal kikerülni, minduntalan felelősségre vonnak és orrba vágnak bennünket.

Mert hát a létezés már csak ilyen. Genderezhetünk, internacionálézhatunk, gyűjthetjük a voksokat és a kólakupakokat, próbálhatjuk megfordítani a folyókat – egykoron a szovjetek meg is tették –, fásíthatjuk a sivatagot, ha a makacs, rosszul feltalált természet mindig másként gondolja.

Mert mi lesz például az Ezeregyéjszaka Dubajában, ha elfogy az olaj, ki tudja megmondani? Eddig a fákhoz vezető vízcsöveken oda öntöttük a világ pénzét – miközben a Föld másik fele éhezett és éhezik –, elvégre kell a benzin, és a mesterségesen fellegekbe emelt árakból meg Amerika jó boltot csinált. A világ fizetett, az Egyesült Államok meg kasszírozott és kasszíroz az araboktól. Mindent – kocsit, fegyvert, nőt – elad oda, ami kell, és ami nem kell, azt is. De hol van most Amerika, és merre járnak az olajtól csöpögő szaúdiak, miért nem fogadják be testvéreiket, miért nem hozzájuk özönlik a világ?

Meglehet, már a puszta kérdésfeltevés maga a tömény rasszizmus, irredentizmus, sovinizmus, intolerancia, homofóbia, magyarkodás, xenofóbia, kerítésépítés – pfuj. De azért talán mégsem árt néha Ábelként a magunk egyszerű eszével elgondolkodni azon is, hogy mi végre vagyunk a világon. Szabályok között élő, szabad embernek jöttünk, vagy a korlátlan szabadság illúziójával elkábított multiszolgának, gombnyomásra tüntető-köpködő tömegnek? Aztán, ha a létértelmezésre tudunk felelni, lesz válaszunk és megoldásunk a harmadik, vagyis a migráns-világháború ügyében.

Addig pedig gondolkodni, gondolkodni, gondolkodni! Majd irány a Szemlőhegy!