Az is tolvaj, aki az emberek bizalmát meglopja. Ezt mondta Nyilas Misinek az osztályfőnöke, s ha a kijelentés még mindig áll, és nem csupán a debreceni kollégiumra vonatkozik, akkor térdig járunk a tolvajokban. Legalábbis valami ilyesmi is kiderült az olimpiarendezésről szóló, kissé kalandos aláírás-gyűjtéses népszavazás ügyében. Hiszen nekünk 2008 decemberében még azt mondták a főváros haladó, baloldali vezetői – élükön persze Demszky főpolgármesterrel –, hogy egy évszázadban egyszer van esélyünk arra, hogy az olimpia segítségével hét éven át magunkra irányítsuk a világ figyelmét, és „végrehajtsuk azokat a beruházásokat, amelyek révén Budapest Európa élvonalában maradhat, és amelyeknek a kilencven százaléka az olimpia nélkül is szükséges, sőt elengedhetetlen ahhoz, hogy Budapest élhetőbb, komfortosabb lakóhely legyen”. Úgy látszik, ha a polgári kormány rendezne olimpiát, az már nem tenné szebbé, jobbá, otthonosabbá fővárosunkat, amely tulajdonképpen fekvését, a Dunát és a Gellért-hegyet is Demszky Gábornak köszönheti. A liberális exfőpolgármester akkor külön értekezletet hívott össze a kerületi vezetőknek, akik egyöntetűen támogatták a rendezés ötletét, s Demszky még támogató levelet is küldött a kormánynak.
Sőt, négy évvel korábban, amikor az éppen sportminiszterkedő Gyurcsány Ferenc benyújtotta lemondását, Medgyessy Péter miniszterelnök ezt arra hivatkozva nem fogadta el, hogy a miniszternek „most az olimpiai részvétel előkészítése az elsődleges dolga”.
A mostani, gyakorlatilag halott pályázat természetesen más, bár az már kevésbé természetes, hogy más az azóta ellenzékben senyvedő „demokraták” karakán reakciója is. Bár a Fővárosi Közgyűlés 2015. június 23-án megszavazta, hogy Budapest pályázzon a 2024-es rendezésre, s az előterjesztést huszonöt igen szavazattal fogadták el. Az Országgyűlés ezt követően elsöprő többséggel támogatta a kandidálást, akárcsak az állampolgárok kétharmada.
Most pedig a demokraták ismét bebóvliztak, a tőlük menetrendszerűnek mondható árulásukkal bepaliztak bennünket megint, na.
Hát akkor, hogy is van ez? Akik korábban még lelkes olimpiapártiak voltak, akár még a maratoni távot is lefutották volna a rendezésért cserébe, s minden számítgatás és spekuláció nélkül hajlottak a nagy nemzeti összeborulásra a játékok kapcsán, valahogy megváltoztak. Lelohadt nagy nemzeti lobogásuk, pedig még bennünket is kábítottak, egy ideje azonban már sandán bujtogatták az embereket, hogy megfúrják – a NOB részéről ugyan még korántsem szentesített – Orbán-olimpiát. Sikerült. Meglehet, csak meghallották a nép szavát – a lapét is –, és szorgos ellenkampány mellett az árnyékban aláírásokat is gyűjtöttek a népszavazás érdekében. A szükséges 138 ezernél jóval több, 266 151 aláírást adott le a takaros civilimázst öltő, mégis a pártosodás felé kacsingató Momentum Mozgalom. Az értünk is aggódó „hivatásos civilek” maguk mondták el, hogy több mint harmincezer aláírást kaptak az LMP-től, négyezret a Magyar Kétfarkú Kutya Párttól, nagyjából tíz-tíz ezret az Együtt-től és a Párbeszédtől. Nem tudni, az MSZP mennyit kalapozott össze, annyi mindenesetre bizonyos, hogy budapesti elnöke, a nem is oly rég még az olimpia mellett lármázó Kunhalmi Ágnes nagyjából másfél ezer, EP-képviselője, Szanyi kapitány pedig százhetven nemmel rondított bele a magyarok olimpiarendezési álmaiba. Ahogy Kósa Lajos fideszes frakcióvezető mondta: „Hátba szúrták az olimpiarendezés ügyét.”
Valami hasonló egyszer már megesett: 1996-ban, a honfoglalás millecentenáriumán szerettünk volna világkiállítással ünnepelni, de az sem jött össze. Hogy mit nyernénk vele, az lényegtelen, mindenesetre az akkori, budapesti görög sajtóattasé azt találta kérdezni a lemondás hírére: mi épült ebben a városban a millennium óta? Tényleg, mi épült 2010-ig? A Népstadion, a Nemzet Színháza (az is az első Orbán-kormány alatt, Demszkyék tűzokádása mellett), meg két metró 1990-ig. Demszky álmából, örök ígéretéből, a 4-es metróból rémálom lett, és minden idők legnagyobb, szocialista-liberális, a baloldalhoz kötődő korrupciós botránya, ellopott százhatvanmilliárddal. Pedig lett volna mit építeni (lásd 2010 után), de álruhás honfitársaink a legnagyobb demokraták biztatására, összeborulás helyett összebarmoltak minden elképzelést. Beindult a tízmillió Bolyai országa, s a nagy kollektív számítógép kikalkulálta, mennyiben fájna nekünk egy világkiállítás, és mennyibe egy olimpia. Lehet persze ibolyaszerényen civilkedni, ugyanakkor hangoskodni, mutogatni, inkubátorra és hajléktalanszállásra meg alapbérre átszámolni mindent, csak melyik normális polgármester vagy polgár mondja azt: kell a rossebnek az olimpia, vigyék a szomszéd faluba! A Fővárosi Közgyűlés a jövő héten az aláírásgyűjtők nagy dicsőségére alighanem visszavonja Budapest jelentkezését. Így aztán nem a NOB mond ítéletet felettünk, megtesszük azt mi, magunk. De valójában azt szorgos honfitársaink, felrúgva a nemzeti egységet, már meg is tették. Az örökké többséget hazudó kisebbség.
És itt állunk most megint, kirabolt hittel, összetört önbecsüléssel, tolvajok miatt álomtalanul. Hiába mernénk mi nagyot álmodni, a magyarság igazdemokrata élcsapata megszökteti álmainkat. Hol Moszkva, hol Washington, hol Brüsszel felé. Nem számít sem gyarapodás, sem eszme, sem aranyérem, sem nemzet, csak a forint guruljon a balszámlákra. Mindegy korábbi ígéret, eskü, szép szó, jaj nekünk, ha nélkülük nagyot merünk álmodni. Még velük is csak törpét lehet gondolni, törpén, sunyin lehet élni, ölni és halni. Úgy pedig nem érdemes.