Kölcsön véve Grétsy tanár úr nyelvművelő műsorának címét, az alábbiakban beszédbéli állapotunkról szeretnék szólni, hiszen évente két ünnepi alkalmunk is van édes anyanyelvünkkel foglalkozni: áprilisban a magyar nyelv hetében és november 13-án, a magyar nyelv napján. Ez utóbbi újabb keletű ünnepünk – 2011. szeptember 26-án nyilvánította az Országgyűlés ezt a napot a magyar nyelv napjává, mert 1844-ben e napon fogadták el a pozsonyi diétán (fél évszázadnyi politikai csatározás és huzavona után!) a magyar nyelv hivatalossá tételét hazánkban. Mindkét alkalommal anyanyelvi versenyeket rendeznek országszerte, tudományos tanácskozásokat tartanak, a szűkebb szakmának meg szimpóziumokat szerveznek.
De mindig, mindenütt csak nyelvészkednek a nyelvészek, s alig esik szó kultúránk sok ezer éves fundamentumáról, amelyet minden magyar ember születése jogán örököl: magáról a beszédről. Igaz, rendkívül fontos az, amit mondunk, de legalább olyan fontos, ahogyan mondjuk azt! Utóbbival ma talán több gond van, mint valaha is volt, mert az elmúlt évtizedekben szinte teljesen leszoktattak bennünket a helyes magyar beszédről. Ma, amikor mindenki kommunikál, kommunikációról beszél, hiányol vagy dicsér, nincs hazánkban intézményes beszédoktatás.
Nem részesülnek beszédképzésben tanár szakos hallgatók, leendő jogászok, köztisztviselők és még sorolhatnám mindazon szakmákat, ahol nélkülözhetetlen a jó verbális kommunikáció. Tanítóképző főiskolákon tanulnak ugyan beszédművelést, de ott is jobbára elméleti a stúdium, gyakorlatra már alig, egyéni foglalkozásra-foglalkoztatásra pedig egyáltalán nem jut idő. A Színművészeti Egyetem színész szaka, egy-két kommunikációs képzés és pár drámatagozatos középiskola kivételével sehol sincs beszédtanítás Magyarországon. A hittudományi egyetemeken tanulnak ugyan retorikát, de beszédművészetet már nem! Az általános és középiskolai tanrendből – ahol egykor értelem- és beszédgyakorlatot, illetve retorikát is oktattak – mintegy hét évtizede kezdett kikopni s mára már nyoma sincs közoktatásunkban.
Beszédbeli állapotunk ma siralmasabb, mint bármikor volt. Közszereplőink nagy része (pedig nekik kellene példát mutatniuk) nincs tisztában a helyes ejtés alapvető követelményeivel, s nem ismeri a magyar beszéd legfontosabb szabályait sem. Hadarnak vagy motyognak, zárt szájjal beszélnek, öööö-znek, rosszul hangsúlyoznak, rosszul intonálnak, széttagolják a beszédszólamokat, ritmushibásan, azaz pattogva vagy leppegve beszélnek stb. De mindenekelőtt tisztában kell lenni mindenkinek az orgánumával, mert annak hármas zenei összetevője (hangerő, hangmagasság, hangszín) egyéni adottság, s ha nem jól használja saját eszközeit, akkor – a hallgatóság számára is zavaró módon – mindvégig „idegen” hangon fog beszélni. Közbeszélőink jelentős hányadára bizony ráférne egy kis igazítás. Az orgánum beállításán túl el kellene sajátítani még a vegyes mélylégzés technikáját, a szöveg- és mondatfonetikai eszközök használatát, s legalább elemi szinten ismerni kellene a helyes magyar beszéd zsinórmértékét is.
Már szinte az utolsó utáni órában vagyunk. A beszédtanításnak vissza kell kerülnie az iskolai oktatásba. Most zajlik a Nemzeti alaptanterv szakmai vitája, s ezt a lehetőséget nem volna szabad elszalasztani – amíg még vannak hadra fogható beszédtanárok.
De mindig, mindenütt csak nyelvészkednek a nyelvészek, s alig esik szó kultúránk sok ezer éves fundamentumáról, amelyet minden magyar ember születése jogán örököl: magáról a beszédről. Igaz, rendkívül fontos az, amit mondunk, de legalább olyan fontos, ahogyan mondjuk azt! Utóbbival ma talán több gond van, mint valaha is volt, mert az elmúlt évtizedekben szinte teljesen leszoktattak bennünket a helyes magyar beszédről. Ma, amikor mindenki kommunikál, kommunikációról beszél, hiányol vagy dicsér, nincs hazánkban intézményes beszédoktatás.
Nem részesülnek beszédképzésben tanár szakos hallgatók, leendő jogászok, köztisztviselők és még sorolhatnám mindazon szakmákat, ahol nélkülözhetetlen a jó verbális kommunikáció. Tanítóképző főiskolákon tanulnak ugyan beszédművelést, de ott is jobbára elméleti a stúdium, gyakorlatra már alig, egyéni foglalkozásra-foglalkoztatásra pedig egyáltalán nem jut idő. A Színművészeti Egyetem színész szaka, egy-két kommunikációs képzés és pár drámatagozatos középiskola kivételével sehol sincs beszédtanítás Magyarországon. A hittudományi egyetemeken tanulnak ugyan retorikát, de beszédművészetet már nem! Az általános és középiskolai tanrendből – ahol egykor értelem- és beszédgyakorlatot, illetve retorikát is oktattak – mintegy hét évtizede kezdett kikopni s mára már nyoma sincs közoktatásunkban.
Beszédbeli állapotunk ma siralmasabb, mint bármikor volt. Közszereplőink nagy része (pedig nekik kellene példát mutatniuk) nincs tisztában a helyes ejtés alapvető követelményeivel, s nem ismeri a magyar beszéd legfontosabb szabályait sem. Hadarnak vagy motyognak, zárt szájjal beszélnek, öööö-znek, rosszul hangsúlyoznak, rosszul intonálnak, széttagolják a beszédszólamokat, ritmushibásan, azaz pattogva vagy leppegve beszélnek stb. De mindenekelőtt tisztában kell lenni mindenkinek az orgánumával, mert annak hármas zenei összetevője (hangerő, hangmagasság, hangszín) egyéni adottság, s ha nem jól használja saját eszközeit, akkor – a hallgatóság számára is zavaró módon – mindvégig „idegen” hangon fog beszélni. Közbeszélőink jelentős hányadára bizony ráférne egy kis igazítás. Az orgánum beállításán túl el kellene sajátítani még a vegyes mélylégzés technikáját, a szöveg- és mondatfonetikai eszközök használatát, s legalább elemi szinten ismerni kellene a helyes magyar beszéd zsinórmértékét is.
Már szinte az utolsó utáni órában vagyunk. A beszédtanításnak vissza kell kerülnie az iskolai oktatásba. Most zajlik a Nemzeti alaptanterv szakmai vitája, s ezt a lehetőséget nem volna szabad elszalasztani – amíg még vannak hadra fogható beszédtanárok.