Alku a rémálomra

Mije?

Azaz, miért? Kurdul, fonetikusan értelmezve. Szabadkán, Magyarkanizsán és immár a pesti pályaudvaroknál is elhangzik ez nem egyszer. Mit keresek én itt? Van persze kapásból válasz: a jobb életet, vagy egyszerűen az élhető életet, sokszor talán menekülve a halál elől is. Persze utóbbit mondja mindenki, még ha az unokatesó berlini kebabbüféjébe igyekszik is, rendüljön meg a civilizált európai, de rendesen. A kurdok az elmúlt évtizedekben is tízezer számra vándoroltak vagy szivárogtak be Németországba – nem utolsósorban a német vezetés jóindulatú jóváhagyásával, elnézésével, kellett az olcsó és igénytelen munkaerő –, a mostani áradatnak azonban alapvetően más oka van.

A háború. A háború, amelyet az iraki és szíriai kurdok ellen az Iszlám Állam visel. S a másik háború, amelyet Ankara folytat „saját kurdjai”, a Kurd Munkáspárt ellen Törökországban, Szíriában és Irakban is.
Az Iszlám Államról már Washingtonban is legfeljebb hivatalosan tagadják: saját teremtményük. Mint ahogy a Fehér Ház Frankensteinje volt Oszama bin Laden is. Az Iszlám Állam Bassár el-Aszad szíriai rendszerének megbuktatásához kellett. Valahogy úgy gondolták, hogy a szélsőséges erők megdöntik a rendszert, aztán majd felpénzelnek egy új-régi hadsereget, és az majd jól rendet teremt, oszt virágzik az arab McDonald’s-világ. Egyiptomban ez a Muzulmán Testvériséggel nagyjából sikerült is. Líbiáról beszélni sem érdemes, Afganisztán és Irak pedig pont úgy néz ki, mint Vietnam az amerikai kivonulás után: tehetetlen és velejéig korrupt állam, hadseregnek nevezett hadurak gyülekezete, amely egy jatagán kihúzására is csúfosan elszelel. „Nyugati, civilizációs értékek” legfeljebb a nagyvárosok „plázaövezeteiben” vannak, a burkát levető nőre pedig már saját családja is megvetéssel néz. Jó esetben csak néz… Nem csak fegyverrel, globalizációsnak titulált „kultúrával”, nyugati életformával sem érdemes keresztes hadjáratokat folytatni. Vagy számoljunk a következményekkel.

Ilyen most az Iszlám Állam, amely például nyíltan szexrabszolgaságba kényszeríti női lakosságát. Az Iszlám Államnak árlistája van az eladásra szánt nőkről, külön kézikönyv készült, hogy miképpen bánjanak az elrabolt lányokkal, a kényszerházasságok és a nők eladásának felügyelésére pedig külön hivatalt állítottak fel. Hasonló „szexuális dzsihádra” Szaddám Huszein legrosszabb éveiben sem volt példa.

Az Egyesült Államok most már végezne saját szörnyszülöttjével, viszont nem végezhet saját kezűleg. Az amerikai társadalom belecsömörlött a háborúkba. Jövőre elnökválasztás, a demokrata lobbinak nem kell egy leköszönő „háborús elnök”. Hiszen maga Barack Obama is elsősorban nem sármjának, hanem George W. Bush eszement háborús kalandjainak köszönhette meg- és újjáválasztását. Újabb csillagos sávos koporsók semmissé tehetnék Hillary Clinton esélyeit még akkor is, ha a republikánus konkurencia Donald Trump valóságshow-jával van elfoglalva. Így a feladat másokra maradt.

Az iraki kormányerők impotensek, a szíriai „civilizált” szabadcsapatok egymást marják. Így négy felhasználható erő maradt. Ésszerű lett volna a szír kormánnyal való kiegyezés, Damaszkusznak ütőképes hadserege van, az Aszad-rendszert pedig a projektbe feccölt évek és dollár százmilliók ellenére sem sikerült megdönteni. Azonban Obama még most is Aszad bukását akarja, immár nem valamilyen magasztos demokratikus ideáért, hanem azért, hogy az oroszoknak és a kínaiaknak ne legyen szövetségese a régióban. Hasonló okokból nem lehet szó Irán beavatkozásáról sem. Így maradtak az iraki és szíriai kurdok és Törökország. Azonban mindkettőnek ára van. A kurdoké a független Kurdisztán, a törököké meg pont az, hogy napirendre se kerüljön az önálló kurd állam, hiszen az saját 13-14 milliós kurd kisebbségük függetlenségi törekvéseit is legitimmé tenné.

Mit lehet ilyenkor tenni? Washington mindenkinek megígért mindent, aztán majd lesz valahogy, hiszen a maga módján mindkét érintett fél kényszerhelyzetben van.

Az iraki kurdoknak így is úgy is szembe kell szállniuk az Iszlám Állammal, eddig is megtették hősiesen, plusz fegyverrel nyilván egyszerűbb. A pult alatti amerikai ígéretekből meg majd a győzelem után kiderül, mit lehet valósággá váltani, csak fegyver legyen a kézben.

Recep Tayyip Erdogan török elnök sokáig hasznosnak tartotta az Iszlám Államot, hiszen az támadta a kellemetlen damaszkuszi rendszert, és nem mellesleg irtotta a kurdokat. A helyzet azonban nyárra megváltozott. Egy: Amerika váltott. Kettő: Erdogan pártja nem szerzett többséget a törvényhozásban, koalíció máig sincs. Két potenciális szövetséges van: a mérsékelt kurd párt és a radikálisan kurdellenes szélsőjobb. Erdogan alighanem egy harmadik utat választott: feladta a „belföldi kurdokkal” való megbékélési politikát, hogy radikális retorikával és tettekkel elhódítsa egy előre hozott választásokon a szélsőséges Nemzeti Cselekvés Pártja szavazóit. Belépett az Iszlám Állam elleni háborúba, cserébe azért, hogy „üthesse a kurdokat” otthon, Szíriában és Irakban. Amerika rábólintott, főleg, hogy Erdogannak volt egy másik „aduja” is, az új orosz, Törökországot és Európát is ellátni képes gázvezeték. Washington most minden „fronton” harcban áll Moszkvával, már csak az építéshez szükséges szerződésekkel való ankarai szöszmötölés elég volt ahhoz, hogy szabad kezet adjon a kurdkérdésben.

Mi lesz mindenből? Félő, az Iszlám Állam legyőzéséhez ez kevés, az egyes, Amerika-barát olajmonarchiákhoz köthető pénzforrások továbbra sincsenek elzárva, a BBC híradásai még az elmúlt hónapokban is beszámoltak a terroristák területén megforduló nyugati „magán” szállító repülőgépekről. A megoldás alighanem csak egy széles körű, az összes Iszlám Állammal szemben lévő felet összefogó koalíció, a minden frontos harc jelentené, de ez teljesen új helyzetet teremtene a térségben. Így marad a Hollywoodot és katonai beszállítókat hosszú évekre lefoglaló permanens háború.

S marad, sőt egyre több lesz az életére nálunk, Európában választ kereső kurd menekült is.