Vélemény és vita
Aleppói anzix
Szíria történelmének kezdete a mítoszok homályába vész: a Biblia szerint az édenkert – Isten kertje – a szíriai Cáfon hegyén volt.
Friss hírek szerint még az eddiginél is szörnyűbb a rombolás, gyilkolás a nemrég még kétmillió lakosú szíriai Aleppóban, ahol a mostanra megmaradt kétszázezer keresztény szír küzd a honáért, családjáért, a puszta életéért. A damaszkuszi kormányhoz hű maradt fegyveres alakulatok és önkéntesek már csak az orosz légierő stratégiai bombavető gépeiben, rakétáiban reménykedhetnek, amelyek segítségével kitakaríthatnák a fanatikus mozlimokat – az „iszlám állam” (IS) hóhérait – a sok ezer éves városból.
Minap a szúk (bazár) romhalmazok közé szorult fedett utcáját láthattam viszont a tévéhíradóban. Huszonnyolc év elmúltával azután, hogy 1988. március elején Aleppóban (Haleb) töltöttem két napot és éjszakát. Nagyon szép, élénk hangulatú városrészben szálltunk meg a bazár közelében, amely mostanra siralmas látvánnyá pusztult a kíméletlen harcok következtében. Csak véltem felismerni az akkor függönyként rudakon csüngő, mázsányi összsúlyú aranyláncokkal büszkélkedő boltosok csilivili utcáját, ahol sétálgattunk. A kelmeárus boltos rám dumálta a piros-fehér szőttes szír fejkendőt, burnuszba öltöztettek, tisztára szír lett belőlem, most is megvannak az emlékfotók, a fejkendő is, de nem divatozok vele a jelenlegi világhelyzetben.
Akkor vége-hossza nem volt a madzsari barátokat arakkal (pálinka) történő köszöntgetésnek, most nem áll módunkban koccintani a szegény jó szírekkel, akik adatcsalással igyekeznek eljutni a fényes – és már véres! – Nyugat-Európába.
Akkor ott semmi sem volt drága nekünk, mindig érdekes szépségeket láttunk, baráti szót hallottunk a török határtól Damaszkuszig, majd visszafelé a másik útvonalon.
Szíria a Föld egyik legrégebben lakott országa. Történelmének kezdete a mítoszok homályába vész: a Biblia szerint az édenkert – Isten kertje – a szíriai Cáfon hegyén volt. A héber mítoszban Káin szír földön ölte meg Ábelt. Sumér, hettita, babilóniai, görög, római, perzsa, arab és török kultúrák váltották egymást. Az 1849 utáni első évből származik a legkorábbi magyar vonatkozású esemény, de az is lengyel: a török fennhatóság alatti Aleppóban menedékjogot nyert Bem József tábornok, maga irányozva a város fölé magasodó Citadella ágyúit, szétkergetett egy népes, fosztogató arab martalóchadat.
Nem új keletű a nyers erőszak azon a vidéken. Az időszámítás utáni 11. században – amikor nálunk Szent István és Szent László király uralkodott – a perzsa Hasszán ibn Szaban megalapította az izmaeliták neve alatt ismert, fanatikus felekezetből származó szektát, amelynek tagjai aszaszinoknak nevezték magukat. A név egyszerűen orgyilkost jelent, ezt a tevékenységet űzték a perzsiai központjukból kirajzó fegyveresek a szeldzsukokkal szembeni leghatásosabb eljárásként. Híveiket és a végrehajtókat hasis segítségével ajzották fel a véres munkára. De 1252 után már csak szír területen tudták fenntartani magukat, behódolván Bajbarsz szultánnak, akinek utódai még sokáig rendelkezésre álltak a szent gyilkolásra. Egészen jelen korunkig, csak most automata lőfegyverekkel.
Az óváros közepén magasodó Fellegvárat a 11. században megkezdődött török uralom szultánjai építették. A keresztes háborúk idején ostromzár alá vett erődítményt 1086-ban és 1124-ben sikerült megtartani, az 1138-ban történt aleppói földrengés azonban – a világ három ismert legpusztítóbb történelmi földrengéseinek egyike – csupán omladékot és kétszázharmincezer halottat hagyott maga után.
A Citadellát – régészeti feltárásokat követően – az 1880-as években építették újra a ma is látható romantikus formában németországi építőmesterek. Árok veszi körbe, a jól őrizhető kőhídon át, meredek lépcsőn lehet feljutni a vár magasára, ahonnan remek kilátás nyílik a városra. Aleppó lakossága 1990 óta megduplázódott – Szíriának az 1977. évi 8,3 millióról 2010-re 22 millióra nőtt a lélekszáma! A közel-keleti háború azonban tömegével indítja útnak a békés civileket, népes családokat, a Balkán felől érkező migránsok január 1-jét mondják be születési dátumként a regisztrálásnál, félve az (IS) bosszújától.
Ezek a fiatal emberek 15–18 évvel az után születtek, amikor ott jártunk a hazájukban. A Latakiával (Ladaq) szemközti Ruad (Arwad) szigeten – a Földközi-tenger keleti partjának egyetlen sziklaszigetén, amelyik a budapesti Margit-szigetnek alig a harmada! – akkor ötezer ember élt. Az ókori főníciai, a görög és a keresztes háborúk korának örökösei sok száz éves, egymás mellé épült, magas kőházakban laktak. Egy keskeny sikátorban járva belestünk a 13. századi csúcsíves kőkapu félig nyitott ajtaján, alacsony, korán megöregedett férfi jött elő a homályból, barátságosan köszönt, majd intett, hogy kerüljünk beljebb.
Ötször öt méter nagyságú, kőbordás boltozatú terembe léptünk be. Egyetlen kürtőn át járt be világosság. A falak mellett sorban fekhelyek, tarka párnák, takarók. Tizenegy gyermek heverészett, a csecsemőtől 14-16 éves korig. Többségükben leányok, egyik szebb, mint a másik. A nagylányok gondozták a kicsiket. Megilletődve bámultak minket.
Az apa csak franciául értett az ENSZ-mandátum idejében szerzett tudásából, nehéz volt szót érteni vele. Az anya a városban dolgozott napközben. Teát forraltak, olajbogyót és sajtot tettek elénk, a kicsik feléledtek, a nagyobbak arabul kérdezősködtek. Ahány gyermek, annyiféle hajszín, arc és termet, fénylő szempárok a búzakéktől a gesztenyebarnáig. Vajon kik voltak az őseik? A keresztes lovagok? Arabok, perzsák, törökök vagy az újkori francia telepesek?
Vajon hány gyermek, unoka született azóta összesen a nagy családban? Hány fiú és leány? És hányan maradtak közülük odahaza, és hányan indultak világgá, hányan jutottak el közülük a törökországi menekülttáborba, a szerb–magyar határra, majd onnan Nyugatra?
Sosem fogom megtudni.
Minap a szúk (bazár) romhalmazok közé szorult fedett utcáját láthattam viszont a tévéhíradóban. Huszonnyolc év elmúltával azután, hogy 1988. március elején Aleppóban (Haleb) töltöttem két napot és éjszakát. Nagyon szép, élénk hangulatú városrészben szálltunk meg a bazár közelében, amely mostanra siralmas látvánnyá pusztult a kíméletlen harcok következtében. Csak véltem felismerni az akkor függönyként rudakon csüngő, mázsányi összsúlyú aranyláncokkal büszkélkedő boltosok csilivili utcáját, ahol sétálgattunk. A kelmeárus boltos rám dumálta a piros-fehér szőttes szír fejkendőt, burnuszba öltöztettek, tisztára szír lett belőlem, most is megvannak az emlékfotók, a fejkendő is, de nem divatozok vele a jelenlegi világhelyzetben.
Akkor vége-hossza nem volt a madzsari barátokat arakkal (pálinka) történő köszöntgetésnek, most nem áll módunkban koccintani a szegény jó szírekkel, akik adatcsalással igyekeznek eljutni a fényes – és már véres! – Nyugat-Európába.
Akkor ott semmi sem volt drága nekünk, mindig érdekes szépségeket láttunk, baráti szót hallottunk a török határtól Damaszkuszig, majd visszafelé a másik útvonalon.
Szíria a Föld egyik legrégebben lakott országa. Történelmének kezdete a mítoszok homályába vész: a Biblia szerint az édenkert – Isten kertje – a szíriai Cáfon hegyén volt. A héber mítoszban Káin szír földön ölte meg Ábelt. Sumér, hettita, babilóniai, görög, római, perzsa, arab és török kultúrák váltották egymást. Az 1849 utáni első évből származik a legkorábbi magyar vonatkozású esemény, de az is lengyel: a török fennhatóság alatti Aleppóban menedékjogot nyert Bem József tábornok, maga irányozva a város fölé magasodó Citadella ágyúit, szétkergetett egy népes, fosztogató arab martalóchadat.
Nem új keletű a nyers erőszak azon a vidéken. Az időszámítás utáni 11. században – amikor nálunk Szent István és Szent László király uralkodott – a perzsa Hasszán ibn Szaban megalapította az izmaeliták neve alatt ismert, fanatikus felekezetből származó szektát, amelynek tagjai aszaszinoknak nevezték magukat. A név egyszerűen orgyilkost jelent, ezt a tevékenységet űzték a perzsiai központjukból kirajzó fegyveresek a szeldzsukokkal szembeni leghatásosabb eljárásként. Híveiket és a végrehajtókat hasis segítségével ajzották fel a véres munkára. De 1252 után már csak szír területen tudták fenntartani magukat, behódolván Bajbarsz szultánnak, akinek utódai még sokáig rendelkezésre álltak a szent gyilkolásra. Egészen jelen korunkig, csak most automata lőfegyverekkel.
Az óváros közepén magasodó Fellegvárat a 11. században megkezdődött török uralom szultánjai építették. A keresztes háborúk idején ostromzár alá vett erődítményt 1086-ban és 1124-ben sikerült megtartani, az 1138-ban történt aleppói földrengés azonban – a világ három ismert legpusztítóbb történelmi földrengéseinek egyike – csupán omladékot és kétszázharmincezer halottat hagyott maga után.
A Citadellát – régészeti feltárásokat követően – az 1880-as években építették újra a ma is látható romantikus formában németországi építőmesterek. Árok veszi körbe, a jól őrizhető kőhídon át, meredek lépcsőn lehet feljutni a vár magasára, ahonnan remek kilátás nyílik a városra. Aleppó lakossága 1990 óta megduplázódott – Szíriának az 1977. évi 8,3 millióról 2010-re 22 millióra nőtt a lélekszáma! A közel-keleti háború azonban tömegével indítja útnak a békés civileket, népes családokat, a Balkán felől érkező migránsok január 1-jét mondják be születési dátumként a regisztrálásnál, félve az (IS) bosszújától.
Ezek a fiatal emberek 15–18 évvel az után születtek, amikor ott jártunk a hazájukban. A Latakiával (Ladaq) szemközti Ruad (Arwad) szigeten – a Földközi-tenger keleti partjának egyetlen sziklaszigetén, amelyik a budapesti Margit-szigetnek alig a harmada! – akkor ötezer ember élt. Az ókori főníciai, a görög és a keresztes háborúk korának örökösei sok száz éves, egymás mellé épült, magas kőházakban laktak. Egy keskeny sikátorban járva belestünk a 13. századi csúcsíves kőkapu félig nyitott ajtaján, alacsony, korán megöregedett férfi jött elő a homályból, barátságosan köszönt, majd intett, hogy kerüljünk beljebb.
Ötször öt méter nagyságú, kőbordás boltozatú terembe léptünk be. Egyetlen kürtőn át járt be világosság. A falak mellett sorban fekhelyek, tarka párnák, takarók. Tizenegy gyermek heverészett, a csecsemőtől 14-16 éves korig. Többségükben leányok, egyik szebb, mint a másik. A nagylányok gondozták a kicsiket. Megilletődve bámultak minket.
Az apa csak franciául értett az ENSZ-mandátum idejében szerzett tudásából, nehéz volt szót érteni vele. Az anya a városban dolgozott napközben. Teát forraltak, olajbogyót és sajtot tettek elénk, a kicsik feléledtek, a nagyobbak arabul kérdezősködtek. Ahány gyermek, annyiféle hajszín, arc és termet, fénylő szempárok a búzakéktől a gesztenyebarnáig. Vajon kik voltak az őseik? A keresztes lovagok? Arabok, perzsák, törökök vagy az újkori francia telepesek?
Vajon hány gyermek, unoka született azóta összesen a nagy családban? Hány fiú és leány? És hányan maradtak közülük odahaza, és hányan indultak világgá, hányan jutottak el közülük a törökországi menekülttáborba, a szerb–magyar határra, majd onnan Nyugatra?
Sosem fogom megtudni.