Ady és a szabadkőművesség

Halálának centenáriuma közeledtével megszaporodtak a költő életét és munkásságát taglaló írások, tévés-rádiós megnyilatkozások. Majdnem mindegyik nagyra értékeli költészetét, többen legkedvesebb poétájuknak is tartják, a diskurzus azonban szinte csak a publicisztikájáról meg a szabadkőműves kapcsolatairól szól. Ostorozzák is ezért keményen, ami valljuk be, száz év elteltével már igencsak méltánytalan. Ady szabadkőművesekkel való kapcsolata azonban nem Budapesten, még csak nem is Váradon kezdődött, mint azt emlegetni szokták, hanem lényegesen korábban: Zilahon. Ennek ismertetéséhez azonban előbb némi kitérőt kell tennünk a „kisebbik haza” szellemi központjába, Kolozsvárra.

A 19. század második felének nagy páholyalapítási láza a kincses várost is elérte, 1887. május 30-án avatták fel a kolozsvári Unió páholyt (elnevezése a márciusi ifjak 12. pontjára utal). Az alapítás ötlete Deáky Albert ügyvédtől származott. Rövidesen számos jeles férfiú lépett tagjainak sorába (nyilvántartásukban összesen 326 név szerepel), mások mellett Ferenczi Zoltán, az egyetemi könyvtár igazgatója, Haller Károly, a jogakadémia tanára, Csifó Salamon unitárius teológiai dékán, Fadrusz János szobrász, Janovics Jenő színigazgató, Petelei István író, Ravasz László református teológiai tanár, Serly Lajos zeneszerző, Kincs Gyula, a zilahi református Wesselényi Kollégium igazgatója és a tantestület csaknem minden tagja.
(Részletesen és bőségesen adatolva ír róluk tanulmányában Berényi Zsuzsanna Ágnes az Acta Siculica 2014/15-i számában). Az Unió páholy legfőbb működési területeként Magyarország érdekeinek szolgálatát jelölte meg. Különösen sokat foglalkoztak az ifjúság erkölcsi és hazafias nevelésével, segítették a nemzeti kultúra intézményeit, hazafias nyomtatványokat adtak ki. A főváros után elsőként szervezték meg Kolozsvárott a mentőegyesületet; egyebek mellett siketnéma-intézetet, kertészeti egyesületet alapítottak; segítették a népkonyhát, az első világháború alatt pedig segélyezték a rászorulókat. Erdély-szerte hasonló páholyokat hoztak létre.

Igen, Ady zilahi tanárai, a tantestület csaknem minden tagja ehhez a szabadkőműves páholyhoz tartozott. Az érthetőség kedvéért és leegyszerűsítve: a korabeli magyar szabadkőművességnek (az erőteljesebb urbánus mellett) volt egy népi irányzata is. Az Unió páholy tagjainak jelentős része plebejus származék, a zilahiak szinte valamen­nyien: kézművesek, cívisek, iparosok gyermekei, első generációs értelmiségiek (egyedül Petri Mór dzsentrifiú). Közülük is Kincs Gyula (1859–1915) a legtevékenyebb. Cívisek feltörekvő, éles eszű fia, aki a gimnázium után kitűnő eredménnyel végez Kolozsvárott történelem–földrajz szakon, később ugyanott görög-latin oklevelet is szerez, hogy Zilahon taníthasson. Rendbe teszi a kollégium pénzügyeit, a könyvtárat, ha kell, matematikát is tanít, egyleteket alapít, újságot szerkeszt. Falukutató, tehetségkiemelő tanár, látogatásainak hatására kerül több fiú az Érmellékről a kollégiumba. Adyt is Kincs szorgalmazására íratják át szülei Nagykárolyból Zilahra.

Az itt töltött négy esztendő Ady legmeghatározóbb életélménye. Magyarra előbb Petri Mór tanítja, később Both István meg Kerekes Ernő. Legnagyobb hatással azonban Kincs Gyula van rá, aki egyben a Szilágy című újság szerkesztője és első verseinek közlője. Tanárai támogatják, segítik, de figyelő szemmel követik a későbbiekben is. Érettségi után atyja kívánságára a debreceni jogakadémiára iratkozik be, ahol jobbára úri könnyedséggel éli a jogász ifjak életét. Kevésbé ismert, hogy már 1898-ban – igaz, csak rövid időre – kijut Párizsba. Petri tanár úr immár tanfelügyelőként utal ki számára háromszáz koronát a kisdedóvók szervezete kasszájából (Polgár Géza a Magyar Nemzet 1942. augusztus 5-i számában egész oldalas beszélgetést közöl Petrivel erről és Bandi úrfi diákéveiről). Debrecenben jelenik meg első kötete 1899-ben, Versek címmel, amelyhez a zilahiak toboroznak előfizetőket a Szilágyban, ugyanott Fórizs Miklós recenziót is ír róla.
Ady 1904-es párizsi útjának menedzselése újfent Kincs Gyula nevéhez fűződik. Elérte, hogy a vármegye négyszáz koronával támogassa, amelyhez hozzátett még kétszázat a Szilágy pénztárából, ráadásul rávette Ady fukar atyját is, hogy toldja meg ugyanennyivel. Nem Léda kitartottjaként ment tehát Párizsba, hanem nyolcszáz koronával indult útnak (ami akkor igen nagy pénz volt), egész Európára szóló éves vasúti szabadjeggyel felszerelve. Kincs, megmozgatva fővárosi kapcsola­tait, még azt is elérte, hogy a Budapesti Napló a tudósítójának szerződtesse pártfogoltját. Az Unió irányvonalát követő zilahiak – elveikhez híven – mindvégig önzetlenül segítették és támogatták a költőt.

Ady első igazi találkozója a szabadkőművességgel Váradhoz köthető. A Napló szerkesztőségének több tagja is szabadkőműves, a László király-páholy kiadványai így hozzá is eljuthattak. A Hétről című szemléjében 1902. február 2-án így ír: „A nagyváradi László király-páholy hajlékverő, szép nagy ünnepet ül. Ez a kivételes szép ünnep magyarázza meg, hogy a nyilvánosság előtt szólunk ezúttal a szabadkőművesek páholyáról, mely szent, nagy hivatását zajtalanul, csöndben végzi máskülönben. (…) Nagyváradon, ahol semmivel sem kisebb a sötétség veszedelme, mint bárhol a hazában, pompás, új, templom-szerű csarnok áll, mely hajléka a humanizmusnak, irgalmasságnak és világosság hintésnek... – Elébb azért még iskolásan felmondja a leckét: – A szabadkőművesek voltaképpen már a pozitivisták előtt pozitivisták voltak. (…) Fölszabadítják az emberiséget az eredendő bűn béklyója alól.” Váradon körülbelül ennyiben érintette meg a szabadkőművesség. Mással volt ugyanis elfoglalva…

Két-három év múlva már a pestiek körében forog, a gyermekkori pajtás, Jászi Oszkár (Nagykárolyban együtt jártak a piaristákhoz) és későbbi mecénása, báró Hatvani Lajos hat rá leginkább. Radikalizálódik a költészete is. Jászi szervezi be a Martinovits-páholyba, amelynek 1911. február 3-tól már ő a nagymestere, és elsősorban olyanokat szándékozott megszólítani, „akik túl gazdagok ahhoz, hogy gondolkodni képesek legyenek, vagy túl szegények arra, hogy becsületesek maradjanak”. Ady ez utóbbiak közül lett első számú célszemély. Felvételi kérelmét 1912. március 15-én írja meg, amelyről április 19-én szavaznak, és május 3-án avatják inassá. Röviddel ezután azonban kedves tanárát, atyai jóbarátját, aki immár tizenhat éve „az ősi Schola fő-magistere” az Országos Református Tanár Egyesület májusi zilahi közgyűlésen egy bizonyos kör félre akarta állítani. Ady odautazott, és személyes jelenlétével tüntetett mellette. Ez alkalomra írta A visszahozott zászló című versét, amelyet fel is olvasott a helybéli vigadóban. Elkezdődött hát a Kincs Gyula-félék háttérbe szorítása. Zilah hangja halkul, és egyre inkább erősödik „a nagyváros durva zaja”.
A későbbiekben Bölöni is, Ady Lajos is, pedig mindketten zilahi diá­kok voltak, könyveikben, visszaemlékezéseikben (amúgy „tájba símúlósan”, ahogyan a Szilágyságban mondanák) halványítják Kincs Gyula szerepét.

Ady a Martinovits-páholy ülésein mindössze négyszer vett részt. Először amikor inassá, másodszor amikor legénnyé, harmadszor pedig amikor mesterré avatták. Gyorsított előléptetésein kívül egyszer szerepelt még neve páholyülésen, 1913. november 7-én. Valójában csak a neve, a híre és az ismertsége kellett a radikálisoknak, hogy zászlajukra tűzhessék, és fennen lobogtathassák. Aztán 1914-től, amikor már nem úgy táncolt, ahogy fütyültek, Ady hátrébb soroltatott. Kitört a háború is, amely ellen az első pillanattól kezdve tiltakozott, kötete sem jelenhetett meg a szokott támogatás nélkül, ráadásul 1915 decembe­rében Kincs Gyula is meghalt. Hátralévő éveire egyedül Csinszka maradt biztos menedék. Utolsó, még életében megjelent könyvéből (A halottak élén, 1918) Hatvani tucatnyi verset egyszerűen kicenzúrázott…
Ady Endre 1919. január 27-én reggel negyed kilenckor adta vissza lelkét teremtőjének a Liget szanatóriumban, ágyánál egyedül az ügyeletes ápolónő, Papp Mariska tartózkodott.