A túlélő a nyerő

Félelem persze mindig is volt, úgy lett ez az egész feltalálva, hogy kézen fogva járt egymással a szép és a rút, a jó és a rossz, a fény és az árnyék – egyik sem létezett a másik nélkül, kölcsönösen feltételezték és megérdemelték egymást.

Hát most más a módi, bomlani látszik a barátság. Új szelek, új eszmék, új remények élnek és éltetnek, s lassan-lassan magunkra robbantjuk a földgolyót. Nem, ez már nem a megélhetési rettegők panasza és nem is a szalonsopánkodóké. Nem. Itt nem arról van már szó, hogy kibírja-e Athén közlekedése, Peking levegője az olimpiát, vagy az olimpia Athént és Pekinget, itt már nem a hivatásos aggódók panasza verdesi az eget, hanem maga az ég szakad ránk. Több a lövöldözés, a robbantás, a merénylet, mint egy békebeli harcos szovjet filmben, s az internetről hamarabb barkácsol magának bombát a gyerek, mintsem elolvassa Nemecsek Ernő pokoljárását. S öröm, ha karácsonyra terrorelhárítási kézikönyvet kér a műanyag fa alá.
Hát így élünk Párizstól Rióig, amióta a szabadnak születünk nemes eszményét – talán éppen Franciaföldön – egykoron feltalálták. Igen, szabadságot Táncsics Mihálynak, szabadságot Rákosi Mátyásnak, és szabadságot Anders Behring Breiviknek! Szabadságot, bizony. Mert attól még, hogy egyszer megtévedt Breivik úr, s erős felindultságában lemészárolt hetvenhét ártatlant, még neki is vannak személyiségi jogai, állítják egyre hangosabban egyre kevesebbek. Igen, vannak. Így aztán Breivik is szidhatja a norvég igazságszolgáltatást, panaszkodhat a börtönkosztra, meg arra, hogy a tévéjén nem jön be neki az M1-es csatorna vagy az M4, pedig az köztudottan közvetíti majd a futball-Európa-bajnokságot meg persze később az olimpiát is. Igen, a megtévedtnek, a bűnözőnek, a deviánsnak valósággal kiabálnak a jogai, rasszista gazember, szegregáló tróger s ha meg még ráadásul magyar is, akkor fasiszta szörnyeteg az, aki ezt nem tudja vagy nem is akarja meghallani.

Izgalmasabb lett a világ, bonyolultságában egyszerűbb, primitívebb az életünk. Mennyi vággyal, fogadkozással, mérlegeléssel, reménnyel és tippelgetéssel vártunk egy-egy világversenyt – még talán a VIT-et, azaz a Világifjúsági Találkozót is –, Eb-t, vb-t, olimpiát, mint egy menő, lelkiismeretes ékszerész, patikamérleggel dekáztuk ki a magyar aranyat, latolgattuk az esélyeket, csapatokat állítottunk össze, elcsaptunk edzőket, idő előtt leváltottunk szövetségi kapitányokat, majd miután kijelentettük, hogy na, erre nincs magyarázat, hallgattuk a végtelen magyarázkodást. De ennek is volt bukéja és zamata, hozzátartozott a játékhoz, mint a szögletzászló meg a játékvezető.

Ám a jópofáskodásnak egy ideje vége, nem olyan alapon tippelget ma már az ember, hogy vajon francia–német, spanyol–angol vagy éppen magyar–albán döntő lesz-e az Európa-bajnokságon, nem. Illetve mégis, csak most inkább olyan optikával lesve a történéseket, hogy melyik csapat és szurkolótábora éli túl a vészterhes napokat. A túlélő a nyerő. Meglehet, profán okoskodás ez, ám a halandó azt látja, hallja, olvassa, hogy a terroristák – meg persze az elhárítók – jobban készülnek, mint a játékosok. Még edzőtáboroznak is, profi kiképzőkkel.

Itt-ott robbantgatnának, amott meg belehajtanának a tömegbe. S roppant demokratikusan, repülőtér, stadion, iskola, utca, kórház és piros lámpás épület is egyformán célpont lehet. Hát mi lesz itt? Eb vagy bikaviadal céllövöldével?

És ha ilyen helyzetben József Attilával levegő után kiált az ember, az egyik oldalon megtapsolják, mint Dzsudzsákot szabadrúgásgólja után, a másikon meg elmeorvosi vizsgálatot követelnek. Igen, tényleg elhülyült a világ, feneketlen félelembázis lett belőle. Mert ugye verhetjük a mellünket, szavalhatjuk a költővel, hogy jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet, ha ebbe a rendbe lassan többen rondítanak bele, mint amennyien be akarják tartani. Pedig a rend és a szabadság is párban jár egymással, csak hát tényleg ki kell dekázni, melyikből mennyi az egészséges. Persze azt mondani, hogy jöjj el, rend, te szülj nekem szabadságot, tényleg fasisztoid áthallásoktól kísért dallam-szólam. De mégis, ez sem veszélyesebb, mint a pátosszal szabadságnak becézett anarchia. Márpedig, ha tetszik, ha nem, úgy néz ki, ez a század, a nagy szabadságjogok és szabadságharcok közepette, menthetetlenül anarchiába ájul. Népboldogító népámítók lépnek fel, mint a keresztényüldözések idején. Szép eszméket ápolnak, s kancsal filantrópiával megvédik az üldözötteket – önmaguktól. Azok meg lenézik az oktalan, buta fehér embert, s boldogan, vidáman robbantgatnak tovább.

Az meg ki a rossebet érdekli, hogy ki nyeri az Eb-t. Elvégre, egy olyan virágzó liberális demokráciában, mint amilyen például a francia, akár

meg is választhatnánk a nyerőt. Természetesen a túlélők közül.