Vélemény és vita
A tömegdemokrácia békája
Van egy rossz hírem nemzeti érzelmű, értelmiségi barátaim számára: jönnek vissza a kommunisták. A liberálisokkal karöltve
Tovább zajlik a politikai háború a CEU körül. És az értelmiségi vita. Orbán Viktor miniszterelnök húsvétvasárnapi interjújában a Kossuth rádióban azt mondta, „még meg kell értenünk, hogy miért van az, hogy például magyar akadémikusok, tudósok, magyar egyetemeken tanító professzorok, tanárok nem azért lépnek föl, hogy az ő egyetemeik is megkapják azokat a jogokat, amiket Soros György egyeteme élvez Magyarországon, hanem amellett állnak ki, hogy Soros György megtarthassa a privilégiumait”.
Valóban, úgy néz ki, mintha az értelmiség egyöntetűen kiállt volna a CEU mellett, a kormánnyal szemben. Olyan vélemények is elhangzanak, hogy a kormány szembemegy saját értelmiségével, maga ellen fordítja őket, ami könnyen a bukásához vezethet. A következőkben arra keresem a választ, hogy ez valóban így van-e, illetve mi lehet a magyarázata a miniszterelnök által leírt jelenségnek.
Először is messze nem igaz, hogy az értelmiség beállt volna a CEU mögé, és szembefordult volna a kormánnyal. Van az értelmiségnek egy jól körülhatárolható köre, amely igen. Ez a kör nem írható le ideológiai, világnézeti jellemzőkkel, politikai szimpátiával, inkább azt lehetne mondani, hogy ez egy szubkultúra az értelmiségen belül: a nagyvárosi – elsősorban fővárosi – humán- és társadalomtudományos értelmiség, köztük erősen nemzeti érzelműek, jobboldaliak, keresztények, konzervatívok is. Ezen értelmiségi szubkultúra hangja valóban messzire hangzik, ők írnak nyílt leveleket, ők fogalmaznak meg és írnak alá nyilatkozatokat, ők nyilatkoznak meg újságokban, ők fejtik ki a véleményüket rádió- és televízióstúdiókban.
Van azonban az értelmiségnek másik része is: vidéki építészek, agrármérnökök, állatorvosok, középiskolai tanárok, és lehetne sorolni, akiknek szintén van véleményük az ügyről, csak ők ezt nyilvánosan nem fejtik ki, mert nem arra trenírozták őket, hogy közéleti kérdésekben nyilvánosan állást foglaljanak, hanem arra képezték őket, hogy házat tervezzenek, gyümölcsöt nemesítsenek, állatot gyógyítsanak, vagy gyereket tanítsanak. De attól még komoly emberek, és komolyan veendő véleményük van a világ más – szakmájukon esetleg kívül eső – dolgairól is. Számos ilyen embertől lehet hallani, hogy egyetért a kormány politizálásával, például a Magyarországon működő külföldi egyetemek működését szabályozó jogszabály-módosítással. Csak éppen ők nem bejáratosak a tévéstúdiókba és nem is érnek rá ilyen vitákba mélyen belebonyolódni.
Másodszor, valóban igaz, hogy – ahogyan a miniszterelnök fogalmazott – magyar akadémikusok, tudósok, hazai egyetemeken tanító professzorok nagy számban álltak ki a CEU mellett, és fordultak szembe ebben az ügyben a kormánnyal. Olyanok is, akik vállaltan nemzeti érzelműek, jobboldaliak, keresztények, konzervatívok. Nézetem szerint ennek az lehet az oka, hogy ez az értelmiségi világ és a politika világa élesen elkülönül egymástól. Más logika alapján működnek. Ez az értelmiségi kör rendkívül finnyás: zavarják a politika által alkalmazott eszközök, és zavarják a politika sokszor végtelenül leegyszerűsített, folyamatosan sulykolt – igen: sokszor demagóg – üzenetei. Ők nem véletlenül nem politikusok. Csak politizálnak. Kávéházakban, egyetemi tanszéki szobákban, vitaesteken, konferenciákon, pódiumbeszélgetéseken. Politikáról beszélgetnek. Az pedig sokkal egyszerűbb, mint politikát csinálni. Éppen úgy politizálnak, mint egy taxisofőr vagy fodrász, azzal a különbséggel, hogy ez utóbbiakat nem hívják be tévéstúdiókba.
Ahhoz azonban, hogy valaki politikát csinálhasson, hatalomra kell kerülni. Ennek az útja pedig – a mai „modern” tömegdemokráciában – az általános, titkos és egyenlő választójogon alapuló, úgynevezett demokratikus választás. A demokratikus választás pedig nem minőségi kategória, hanem mennyiségi. Az kerül hatalomra, akire többen szavaznak. És a választás megnyerése érdekében a politika nem értelmiségi diskurzusokat folytat. Nem hosszú távú víziókról beszél. Nem kifinomult érvrendszert alkalmazva próbál meggyőzni. Nem elvont értékeket boncolgat.
Ezek a többséget nem érdeklik, nem is értik, nem lehet velük választást nyerni, ráadásul elveszik az időt a politikai cselekvés elől. A többséget az őt közvetlenül érintő – legtöbbször a pénzét és/vagy a biztonságát érintő – kérdések érdeklik. És az egyszerű üzeneteket tudja befogadni. Azokat az egyszerű üzeneteket, amelyek többsége ezen értelmiség számára „gyermeteg”. Vagy éppen „csúsztatás”. Esetleg „nem igaz”. Legjobb esetben is „nem ilyen egyszerű”. Durvább esetben „felháborító”. Ez az értelmiség lenézi a rezsicsökkentés sulykolását – sokszor magát a rezsicsökkentést is. Az NGO-k ekézését. A folyamatos sorosozást. A szabadságharcos retorikát. A „Magyarország erősödik” szólamot. Mert egyszerűek. Mert unalomig ismételtek. Mert sokszor féligazságokat jelenítenek meg.
És ez az értelmiségi szubkultúra nagyjából most, a CEU-ügy kapcsán jutott el oda, hogy nyilvánosan kifejezésre juttassa: elege van ebből a politizálásból. Az igazság azonban az, hogy nem ebből a politizálásból, hanem magából a politikából és a politikai kommunikációból van elege, abból a politikából és politikai kommunikációból, ahogyan ebben a politikai rendszerben politikát csinálni és kommunikálni kell – ha valaki sikeres akar lenni.
Van azonban egy rossz hírem ezen nemzeti érzelmű, jobboldali, keresztény, konzervatív, értelmiségi barátaim számára. Vagy lenyelik ezt a békát, a modern tömegdemokrácia békáját, vagy ahhoz járulnak hozzá, hogy egy másik politikai csoportosulás kerüljön hatalomra, amely ugyanezeket az eszközöket alkalmazza és ugyanilyen kommunikációt folytat, de emellett még ellenséges ideológiai alapokon is áll, és eladja, feladja a magyar nemzeti érdekeket. Vagyis: jönnek vissza a kommunisták. A liberálisokkal karöltve. Nincs harmadik út.
Valóban, úgy néz ki, mintha az értelmiség egyöntetűen kiállt volna a CEU mellett, a kormánnyal szemben. Olyan vélemények is elhangzanak, hogy a kormány szembemegy saját értelmiségével, maga ellen fordítja őket, ami könnyen a bukásához vezethet. A következőkben arra keresem a választ, hogy ez valóban így van-e, illetve mi lehet a magyarázata a miniszterelnök által leírt jelenségnek.
Először is messze nem igaz, hogy az értelmiség beállt volna a CEU mögé, és szembefordult volna a kormánnyal. Van az értelmiségnek egy jól körülhatárolható köre, amely igen. Ez a kör nem írható le ideológiai, világnézeti jellemzőkkel, politikai szimpátiával, inkább azt lehetne mondani, hogy ez egy szubkultúra az értelmiségen belül: a nagyvárosi – elsősorban fővárosi – humán- és társadalomtudományos értelmiség, köztük erősen nemzeti érzelműek, jobboldaliak, keresztények, konzervatívok is. Ezen értelmiségi szubkultúra hangja valóban messzire hangzik, ők írnak nyílt leveleket, ők fogalmaznak meg és írnak alá nyilatkozatokat, ők nyilatkoznak meg újságokban, ők fejtik ki a véleményüket rádió- és televízióstúdiókban.
Van azonban az értelmiségnek másik része is: vidéki építészek, agrármérnökök, állatorvosok, középiskolai tanárok, és lehetne sorolni, akiknek szintén van véleményük az ügyről, csak ők ezt nyilvánosan nem fejtik ki, mert nem arra trenírozták őket, hogy közéleti kérdésekben nyilvánosan állást foglaljanak, hanem arra képezték őket, hogy házat tervezzenek, gyümölcsöt nemesítsenek, állatot gyógyítsanak, vagy gyereket tanítsanak. De attól még komoly emberek, és komolyan veendő véleményük van a világ más – szakmájukon esetleg kívül eső – dolgairól is. Számos ilyen embertől lehet hallani, hogy egyetért a kormány politizálásával, például a Magyarországon működő külföldi egyetemek működését szabályozó jogszabály-módosítással. Csak éppen ők nem bejáratosak a tévéstúdiókba és nem is érnek rá ilyen vitákba mélyen belebonyolódni.
Másodszor, valóban igaz, hogy – ahogyan a miniszterelnök fogalmazott – magyar akadémikusok, tudósok, hazai egyetemeken tanító professzorok nagy számban álltak ki a CEU mellett, és fordultak szembe ebben az ügyben a kormánnyal. Olyanok is, akik vállaltan nemzeti érzelműek, jobboldaliak, keresztények, konzervatívok. Nézetem szerint ennek az lehet az oka, hogy ez az értelmiségi világ és a politika világa élesen elkülönül egymástól. Más logika alapján működnek. Ez az értelmiségi kör rendkívül finnyás: zavarják a politika által alkalmazott eszközök, és zavarják a politika sokszor végtelenül leegyszerűsített, folyamatosan sulykolt – igen: sokszor demagóg – üzenetei. Ők nem véletlenül nem politikusok. Csak politizálnak. Kávéházakban, egyetemi tanszéki szobákban, vitaesteken, konferenciákon, pódiumbeszélgetéseken. Politikáról beszélgetnek. Az pedig sokkal egyszerűbb, mint politikát csinálni. Éppen úgy politizálnak, mint egy taxisofőr vagy fodrász, azzal a különbséggel, hogy ez utóbbiakat nem hívják be tévéstúdiókba.
Ahhoz azonban, hogy valaki politikát csinálhasson, hatalomra kell kerülni. Ennek az útja pedig – a mai „modern” tömegdemokráciában – az általános, titkos és egyenlő választójogon alapuló, úgynevezett demokratikus választás. A demokratikus választás pedig nem minőségi kategória, hanem mennyiségi. Az kerül hatalomra, akire többen szavaznak. És a választás megnyerése érdekében a politika nem értelmiségi diskurzusokat folytat. Nem hosszú távú víziókról beszél. Nem kifinomult érvrendszert alkalmazva próbál meggyőzni. Nem elvont értékeket boncolgat.
Ezek a többséget nem érdeklik, nem is értik, nem lehet velük választást nyerni, ráadásul elveszik az időt a politikai cselekvés elől. A többséget az őt közvetlenül érintő – legtöbbször a pénzét és/vagy a biztonságát érintő – kérdések érdeklik. És az egyszerű üzeneteket tudja befogadni. Azokat az egyszerű üzeneteket, amelyek többsége ezen értelmiség számára „gyermeteg”. Vagy éppen „csúsztatás”. Esetleg „nem igaz”. Legjobb esetben is „nem ilyen egyszerű”. Durvább esetben „felháborító”. Ez az értelmiség lenézi a rezsicsökkentés sulykolását – sokszor magát a rezsicsökkentést is. Az NGO-k ekézését. A folyamatos sorosozást. A szabadságharcos retorikát. A „Magyarország erősödik” szólamot. Mert egyszerűek. Mert unalomig ismételtek. Mert sokszor féligazságokat jelenítenek meg.
És ez az értelmiségi szubkultúra nagyjából most, a CEU-ügy kapcsán jutott el oda, hogy nyilvánosan kifejezésre juttassa: elege van ebből a politizálásból. Az igazság azonban az, hogy nem ebből a politizálásból, hanem magából a politikából és a politikai kommunikációból van elege, abból a politikából és politikai kommunikációból, ahogyan ebben a politikai rendszerben politikát csinálni és kommunikálni kell – ha valaki sikeres akar lenni.
Van azonban egy rossz hírem ezen nemzeti érzelmű, jobboldali, keresztény, konzervatív, értelmiségi barátaim számára. Vagy lenyelik ezt a békát, a modern tömegdemokrácia békáját, vagy ahhoz járulnak hozzá, hogy egy másik politikai csoportosulás kerüljön hatalomra, amely ugyanezeket az eszközöket alkalmazza és ugyanilyen kommunikációt folytat, de emellett még ellenséges ideológiai alapokon is áll, és eladja, feladja a magyar nemzeti érdekeket. Vagyis: jönnek vissza a kommunisták. A liberálisokkal karöltve. Nincs harmadik út.