Vélemény és vita
A szabadság ellenségei
Tavaly novembertől az idén márciusig hányszor merészkedtek be kommandósok a terroristák patkányfészek negyedeibe?
Érdemes lenne kiválogatni a raktárból, és a tévében gyakran műsorra tűzni azokat a hetvenes és nyolcvanas évekbeli mozifilmeket, amelyekben láthatjuk az akkori repülőterek, várótermek derűs világát, az utasok laza mozgását, kedélyes és gondtalan sertepertélését. Meg az óriási koffereket, ruhával degeszre tömött útitáskákat, esernyőket, amelyeket átvilágítás és motozás nélkül cipelnek az utastérbe. Hadd lássák a később született légiutas-nemzedékek az akkori óriásgépeket belülről, ahol bomba (bocsánat!) csinos stewardessek kínálják mosolyogva az üdítőket, söröket és szeszes italokat, akkurátusan felszolgálják az ételeket – amelyeknek az ára benne van a repülőjegyben –, hogy megcsodálhassák az akkori idők jó kedélyét, biztonságát.
Olyasmi filmjeleneteket láthatunk, mint amiben Jean-Paul Belmondo átugrálja a váróterem padsorait, hogy utolérje a megbántott cicababáját, aki már fenn ül a gépen, de a férfi gyorsan megveszi a jegyet, és föl a fedélzetre. Újra oké a szerelem. A szolgálatos rendőrök csodálkozva kérdik egymástól: Vajon mi volt olyan sürgős a pasasnak?
Egy másik, kultikus filmben (A hal neve: Wanda, 1988) olyan kalamajka keletkezik a londoni repülőtéren egy B–747-es gép körül, hogy manapság nem hogy az utasokat, de a biztonsági szolgálatot is kitörné a frász. Különös, hogy éppen a film írója és főszereplője, John Cleese találta azt nyilatkozni 2014-ben, hogy a hátralévő életében nem akar rettegni az Iszlám Államtól.
Nekünk ez jó poén, a mostani fiatal mozizó és videózó nemzedéknek azonban történelmi rálátást, összehasonlítást kínál a 20. század végi helyzet a mostani, szinte teljesen megvalósult globális szabadsággal.
Amerika talán sohasem fog kigyógyulni a 2001. szeptember 11. óta tartó álmatlanságából. De legalább tanult belőle. Főként abból, hogy a pokoli merényletet az országba simán bejutó terrorista moszlim pilótáknak sikerült végrehajtaniuk. Az Amerikai Egyesült Államok biztonsági szolgálatai akkor is jobban működtek, mint a mostani európaiak, hiszen az ország igazi „egyesült állam”, ellentétben az Európai Unióval. A kétezer-hétszázötvenhárom halálos áldozat megerősítette önvédelmét, azóta senkinek sem jutott eszébe metrót vagy bármi mást felrobbantani.
Közben az öreg kontinens valóságos átjáróházzá züllött, megsegítendő a gonosz szándékkal érkezőket.
Az elmúlt tizenkét évben szaggatott sorozatban ismétlődtek a nyugat-európai országokban a tömeges áldozatokkal járó terrorcselekmények. Szinte forgatókönyv szerint: 2004 Madrid: százkilencvenkét halott, ezernyolcszáz sebesült; 2005 London: ötvenkét halott, minimum hétszáz sérült; 2015. január, Párizs: húsz halott, huszonegy sérült; 2015. november, Párizs: százharminc halott, háromszázhatvannyolc sebesült; 2016. március, Brüsszel: harmincöt halott, és körülbelül (még mindig nem végleges adat) kétszáznegyvenhat sebesült. Az öt robbantásos akcióban összesen négyszázhuszonkilenc ember meghalt, a sebesült áldozatok száma eddig kettőezer-százharmincöt.
Nem sok ez egy „kicsit”? Nem okoz problémát, netán meggondolni valót – például J-C. Juncker úrnak?
Olvasván az Európai Bizottság elnökének legutóbbi nyilatkozatát: Nem! Arról beszélt a történtek után, hogy „a terroristák közülünk valók, Európa nem importálja a terroristáit, a támadók itt születtek…”, majd arról sztorizott, hogy a kedd este Brüsszelben lezajlott spontán gyászmegemlékezés bizakodással töltötte el őt, és végül otromba magyarázkodásba fogott: „az 1960-as és 1990-es évek közötti Európában is voltak terrortámadások, de azok kevésbé rázták meg Európa népeit, mint a mostaniak”.
Hát ép eszű, normális erkölcsű ember ez?
Honnan tudja, mennyire „rázták meg”?
Netán relativizálja a kiontott vért, és halált?
Nem sokkolta eléggé, amit a tévében látott?
Hogyan alszik, mit álmodik odahaza, a fegyveres őrség által védett hálószobájában?
És hogy alszanak az eddig érintett országok felelős vezetői, a biztonsági szolgálataikat parancsnokoló és felügyelő szakemberek, egy ilyen „meghívott vérfürdő” után?
Kétséges, hogy nyugodtan. A brüsz-szeli merényleteket követően több helyen is idézték a korábban elhangzott kijelentést, miszerint „várható volt, hogy előbb-utóbb megtörténik egy ilyesfajta terrortámadás”.
Nos, ha tudták, vagy csak sejtették is, miért nem előzték meg?
Tavaly novembertől az idén márciusig hányszor merészkedtek be kommandósok az arab terroristáknak menedéket nyújtó patkányfészek negyedekbe, elejét venni a tragédiának?
A liberális Európa kétszáz éves ideája a szabadság. A szabadelvűek szemében „politikai bűnözők” a liberalizmussal szembehelyezkedők. A jelenben történő események azonban mást mutatnak: Európa szabadságának legfőbb ellenségei a hamis próféták és a parttalan megengedők.
Olyasmi filmjeleneteket láthatunk, mint amiben Jean-Paul Belmondo átugrálja a váróterem padsorait, hogy utolérje a megbántott cicababáját, aki már fenn ül a gépen, de a férfi gyorsan megveszi a jegyet, és föl a fedélzetre. Újra oké a szerelem. A szolgálatos rendőrök csodálkozva kérdik egymástól: Vajon mi volt olyan sürgős a pasasnak?
Egy másik, kultikus filmben (A hal neve: Wanda, 1988) olyan kalamajka keletkezik a londoni repülőtéren egy B–747-es gép körül, hogy manapság nem hogy az utasokat, de a biztonsági szolgálatot is kitörné a frász. Különös, hogy éppen a film írója és főszereplője, John Cleese találta azt nyilatkozni 2014-ben, hogy a hátralévő életében nem akar rettegni az Iszlám Államtól.
Nekünk ez jó poén, a mostani fiatal mozizó és videózó nemzedéknek azonban történelmi rálátást, összehasonlítást kínál a 20. század végi helyzet a mostani, szinte teljesen megvalósult globális szabadsággal.
Amerika talán sohasem fog kigyógyulni a 2001. szeptember 11. óta tartó álmatlanságából. De legalább tanult belőle. Főként abból, hogy a pokoli merényletet az országba simán bejutó terrorista moszlim pilótáknak sikerült végrehajtaniuk. Az Amerikai Egyesült Államok biztonsági szolgálatai akkor is jobban működtek, mint a mostani európaiak, hiszen az ország igazi „egyesült állam”, ellentétben az Európai Unióval. A kétezer-hétszázötvenhárom halálos áldozat megerősítette önvédelmét, azóta senkinek sem jutott eszébe metrót vagy bármi mást felrobbantani.
Közben az öreg kontinens valóságos átjáróházzá züllött, megsegítendő a gonosz szándékkal érkezőket.
Az elmúlt tizenkét évben szaggatott sorozatban ismétlődtek a nyugat-európai országokban a tömeges áldozatokkal járó terrorcselekmények. Szinte forgatókönyv szerint: 2004 Madrid: százkilencvenkét halott, ezernyolcszáz sebesült; 2005 London: ötvenkét halott, minimum hétszáz sérült; 2015. január, Párizs: húsz halott, huszonegy sérült; 2015. november, Párizs: százharminc halott, háromszázhatvannyolc sebesült; 2016. március, Brüsszel: harmincöt halott, és körülbelül (még mindig nem végleges adat) kétszáznegyvenhat sebesült. Az öt robbantásos akcióban összesen négyszázhuszonkilenc ember meghalt, a sebesült áldozatok száma eddig kettőezer-százharmincöt.
Nem sok ez egy „kicsit”? Nem okoz problémát, netán meggondolni valót – például J-C. Juncker úrnak?
Olvasván az Európai Bizottság elnökének legutóbbi nyilatkozatát: Nem! Arról beszélt a történtek után, hogy „a terroristák közülünk valók, Európa nem importálja a terroristáit, a támadók itt születtek…”, majd arról sztorizott, hogy a kedd este Brüsszelben lezajlott spontán gyászmegemlékezés bizakodással töltötte el őt, és végül otromba magyarázkodásba fogott: „az 1960-as és 1990-es évek közötti Európában is voltak terrortámadások, de azok kevésbé rázták meg Európa népeit, mint a mostaniak”.
Hát ép eszű, normális erkölcsű ember ez?
Honnan tudja, mennyire „rázták meg”?
Netán relativizálja a kiontott vért, és halált?
Nem sokkolta eléggé, amit a tévében látott?
Hogyan alszik, mit álmodik odahaza, a fegyveres őrség által védett hálószobájában?
És hogy alszanak az eddig érintett országok felelős vezetői, a biztonsági szolgálataikat parancsnokoló és felügyelő szakemberek, egy ilyen „meghívott vérfürdő” után?
Kétséges, hogy nyugodtan. A brüsz-szeli merényleteket követően több helyen is idézték a korábban elhangzott kijelentést, miszerint „várható volt, hogy előbb-utóbb megtörténik egy ilyesfajta terrortámadás”.
Nos, ha tudták, vagy csak sejtették is, miért nem előzték meg?
Tavaly novembertől az idén márciusig hányszor merészkedtek be kommandósok az arab terroristáknak menedéket nyújtó patkányfészek negyedekbe, elejét venni a tragédiának?
A liberális Európa kétszáz éves ideája a szabadság. A szabadelvűek szemében „politikai bűnözők” a liberalizmussal szembehelyezkedők. A jelenben történő események azonban mást mutatnak: Európa szabadságának legfőbb ellenségei a hamis próféták és a parttalan megengedők.