A sajtó árulása

Azoknak a (főként) bölcsész fiataloknak, akik 1990 után születtek, hiába is magyaráznánk, mi bajunk van nekünk, kétszer-háromszor huszonéves golyóstollforgatóknak és billentyűnyomogatóknak a mostani baloldali politikai és közéleti sajtóval. Mi a bajunk nemcsak a magyarországival, hanem általában és egyre inkább az európai újságírással, televíziós, rádiós és internetes médiával is…

Nekünk – konzervatív, polgári, népi-nemzeti, jobboldali, szociális érzelmű – újságíróknak, valamint a művelt olvasóinknak az a fő gondunk, hogy újra meg újra „kísértet járja be Európát”. Ahogyan azt Marx Károly és Engels Frigyes először megfogalmazta az 1848 februárjában világgá röpített Kommunista kiáltványban.

Azokban az időkben még nem volt szégyen a kizsákmányolók és kizsákmányoltak közötti ellentétről gondolkodni, hírt olvasni és terjeszteni. Legfeljebb veszélyes. Nálunk, a Monarchiában különösen az volt, nem úgy, mint a békés Angliában, ahol – a tényszerűen egész életében mosdatlan, koszos és büdös – Karl Marx szabadon terjeszthette téziseit az igazságosságról. Nem is kellett sokat dolgoznia vele, hiszen a 19. századi tudós angol és amerikai utópista szocialisták már jóval régebben megfogalmazták, hangoztatták a társadalmi igazságosság üdvét. (Amint a mi Petőfi Sándorunk és Táncsics Mihályunk is 1848–49-ben, az utóbbi még tovább is, egészen az 1884-ben bekövetkezett haláláig). A hamar politikai gyakorlattá és sivár dogmákká züllött kommunizmus először az 1871-es párizsi kommün idején mutatta meg a valódi arcát, utcai gyakorlatát, amikor a nemzetközi radikális baloldal vezetői – köztük a munkaügyi biztos Frankel Leóval – vérfürdővé változtatták a forradalmi dühüket. Az öncélú és felelőtlen banda rémtetteire válaszul tízezernél több felkelő munkást, csavargó kommunárd-ot mészárolt le a karhatalom, miközben Marx a poloskacsípéseit vakargatta londoni lakásában.

A gyakorlati kommunizmus második próbája az első világháborúban játszódott le. Milliós lélekszámban küldte a frontra a kiválogatottan ép és egészséges fiatal férfiakat Németország és a központi hatalmak, akikkel egy idő után már csak mint ágyútöltelékkel, eltűnttel, hadirokkanttal és eltemetendővel számoltak a bécsi kretén és szolgalelkű, felelőtlen magyar – és álmagyar – hadurak.

A világháború „ötletének” kiagyalói nem gondoltak a bezápult szalonköreiken kívüli világ radikális változásaival. Nehezen fogták fel az 1918-ban mindkét fronton történt összeomlás tényét is, de homokba dugták a fejüket akkor is, amikor 1916–17-ben már tömegesen szöktek át a Monarchia leharcolt, éhező katonái a (szintén éhező) oroszokhoz. Az eredmény: a Lenin, Kamenyev, Trockij, Joffe, Litvinov, Szverdlov, Kaganovics és más népbiztosok tanácsa (szovjet) vette kézbe a jövőbe vezető moszkvai kormányt. Nálunk az 1918. novemberi összeomlás lökte felszínre a kommunista Kun Béla és leendő népbiztosainak hírhedt névjegyzékét. A Vörös Újság ideológiája és hangneme a szintén vörös „kalapácsos ember” szimbólumával és üzenetével együtt százharminchárom napig uralta az első „proletár” diktatúra sajtóját. Magyar földön 1919-ben elbukott, a szovjetben azonban felvirágzott a baloldali/kommunista politika.

Maradva a sajtónál, csupán emlékezetből: a Pravda, a Komszomolszkaja Pravda és az Izvesztyija a második világháború előtt, és utána is a legfőbb hatalmi orákulum volt a Szovjetunióban (jórészt megmaradt a mai Oroszországban is). Aranykorát az 1945-től 1990-ig tartó időszakban élte a kommunista világsajtó. A meghódított és leigázott kelet-európai, valamint a rubellel és árukölcsönökkel Moszkvához édesgetett „fejlődő” – azóta nagyrészt tönkrement – országok médiája szó szerint egy húron pendült. Legyen az a csehszlovák Rudé Pravo, a lengyel Ziczye Warszawa, a román Scinteia, a jugoszláv Borba, a bolgár Rabotnicseszko Gyelo, az NDK-s Neues Deutschland, a kubai Granma, az osztrák (!) Volkstimme vagy a magyar Népszabadság.

Akár bajban volt a Szovjetunió, akár nem, a szívélyes csatlósok pártállami irányítású sajtója mindent megtett, amit csak a „nagy testvér” kívánt.

Tehát egy olyan egyirányú, hazug és csaló újságírás folyt évtizedeken át, a szigorú moszkvai felügyelet alatt, hogy ma már elképzelni sem lehet. Talán még az egykor szügyig benne szereplő magyar újságírók sem hiszik el, a rendszerváltoztatáskor végre visszanyert szabadságuk gondtalan légkörében. Nem csoda, hiszen ahhoz is el kellett telnie huszonhat évnek, hogy végre eltűnjön az újságos standokról a rákosista, kádárista gyökerű Népszabadság

Szavamra: nincs bennem káröröm, huszonhárom évig húztam hasznot újságíróként és szerkesztőként a napilap által felkínált, üstökön ragadható tartalmából. Az egész eddigi, laza visszatekintésnek szánt „sajtótörténeti” felvezetést a lapunk keddi számában megjelent interjú (Lovas István:
A baloldalé a nyugati sajtó, Magyar Hírlap, október 18.) keltette fel bennem. Elolvastam, majd utánagondoltam a Nyugaton szinte minde­nütt túlnyomó többséggel uralkodó baloldali-liberális/megélhetési sajtófölénynek: 9:1 arányban lehet számolnunk a nihilista, parazita sajtó következetesen negatív véleményével. Erős hasonlóságot lehet felismerni az 1919-es és 1945-ös magyar kataklizma, az 1956-os budapesti forradalom, az 1968-as prágai, majd az 1970-es, ’80-as lengyelországi zavargások és az 1989-es romániai hatalomváltás kelet-európai és nyugati megélése, nemzetpolitikai mondanivalója között.

És itt vagyunk mi, élő például a nehéz évtizedek után felszabadult országban, a velünk szemben éppoly ellenséges nemzetközi – és hazai! – sajtóval szemben, amilyen a szovjet világban volt. „Világ proletárjai” és megélhetési politikusai, pénzen megvett sajtósai, adatcsalói, nemzetközi hazudozói, egyesüljetek! Tiétek lesz a múlt, a miénk a jövő.