Vélemény és vita
A propaganda ereje
Törökország most már nyíltan az előre hozott választások kiírása felé halad
A közvélemény felértékelődése óta a fenyegetettség hangsúlyozása és a vélt vagy valós ellenségkép tudatosítása mindig hatásos eszköz az uralkodó politikai elit kezében, létjogosultságát pedig az eszmékben és választási lehetőségekben gazdag tömegtársadalom káosz jellege legitimálja. A csordatagok félelmeiből merítő propaganda és az azzal összhangban lévő „határozott fellépés” konszenzusteremtő erejét minden bizonnyal jól ismeri Recep Tayyip Erdogan török államfő is, aki – bár sokáig csak ölbe tett kézzel figyelte a számára egyaránt kellemetlen szíriai kormány és a kurd nép kilátástalan harcát az amolyan „hasznos idióták” gyülekezetének tekintett Iszlám Állam ellen – a múlt hónapban úgy döntött, hogy csatlakozik a jelen kor legnagyobb közellenségének kikiáltott terrorszervezet elleni küzdelemhez. A dzsihadistákkal való kesztyűfelvételhez a harminckét kurd mártír életét követelő suruci merénylet, valamint a Kurd Munkáspárt, azaz a PKK milicistáinak arra adott válaszai szolgáltatták a közvetlen indokot, az idő azonban azt igazolja, hogy a terrorizmus elleni fellépés hátterében sokkal inkább belpolitikai okok állnak.
Az idei parlamenti választások ugyanis keresztülhúzták a jelenleg szűk jogkörökkel rendelkező köztársasági elnöki székben ülő Erdogan számításait, miután a kurd érdekeket képviselő Népi Demokratikus Párt (HDP) először bejutott a parlamentbe, méghozzá a török elnök befolyása alatt álló Igazság és Fejlődés pártjának rovására. Bár a több mint tíz éve abszolút többséggel kormányzó AKP ez alkalommal is győzelmet aratott a választáson, a parlamenti székeknek csupán a negyvenhét százalékát szerezte meg, ezzel elvesztve az abszolút többséget, és egyúttal dugába döntve a prezidenciális rendszer kiépítéséről – és az ezzel járó elnöki jogkörök kiszélesedéséről – álmokat szövögető Erdogan terveit. Bár elvileg az AKP-nak kisebbségi kormányzásra is lehetősége lett volna, a koalíciós tárgyalások – a várakozásoknak megfelelően – kudarcba fulladtak: az Erdogan kedvenc bábjaként ismert Ahmet Davutoglu miniszterelnök bejelentette, hogy bár ő „minden tőle telhetőt megtett”, hosszas alkudozások után sem sikerült koalíciós partnert találnia, így a kormányalakítási megbízatást visszaadja az államfőnek. A hivatalos határidő tegnap járt le, Erdogan ugyanakkor már szerdán „mély sajnálatának” adott hangot a tárgyalások kudarcba fulladása miatt, és nem mulasztotta el biztosítani a választópolgárokat sem afelől, hogy a politikai zsákutcából Ankara vezetése csupán a „nép akaratát követve” tud és akar kijutni, vagyis a megfelelő megoldás megtalálásához újra ki kell kérni az emberek véleményét.
Törökország tehát most már nyíltan az előre hozott választások kiírása felé halad, ezzel boldoggá téve a szavazókat, akik a megváltozott belpolitikai helyzethez igazítva, demokratikus jogaikkal élve adhatják le újra szavazataikat, és elégedettséggel töltheti el a szultánság kiépítésével fel nem hagyó török államfőt is, aki mértani pontossággal csapott le az országban gerjedő társadalmi feszültségek legérzékenyebb pontjára. Méghozzá a hetvenötmilliós török társadalom húsz százalékát kitevő kurd kisebbség ingatag helyzetére. A legfrissebb közvélemény-kutatások ugyanis azt jelzik, hogy az Iszlám Állam, sőt, valójában a kurd milicisták elleni katonai fellépés határozottan jót tett az AKP népszerűségének, ami akár egy alkotmánymódosításra képes, kétharmados többség eléréséhez is elegendő lehet az előre hozott választásokon.
Ezzel párhuzamosan – természetesen – a kurdpárti HDP támogatottsága folyamatosan csökken, ami főként a szinte minden irányból érkező politikai támadásokkal magyarázható, Selahattin Demirtas pártját ugyanis a politikai ellenfelei rendszeresen azzal vádolják, hogy összejátszik a török fegyveresekkel harcban álló PKK-val, amely a helyi társadalmi diskurzusban körülbelül egyenrangú a dzsihadistákkal.
Hogy a negatív reklám egy előre hozott választáson mennyi szavazatot vesz el a HDP-től, és ebből mennyit fordít az AKP javára, azt egyelőre nehéz megjósolni, a társadalmi reakciókból ugyanakkor óvatosan arra lehet következtetni, hogy az események Erdogan malmára hajtják a vizet. Az Iszlám Állam elleni, langyosnak is csak igen nagy jóindulattal nevezhető fellépés Törökországban kevésbé téma, ugyanakkor azzal, hogy Ankara a légi csapások és gyűlöletkeltő retorika célkeresztjébe a kurdokat rántotta, megteremtette a várva várt lehetőséget Erdogan számára, hogy a megfelelő belső ellenségkép kialakításával ismét a maga képére formálja a török belpolitikát.
Azt pedig csupán a fikció kedvéért is érdemes végiggondolni, hogy vajon a NATO második legnagyobb hadseregével rendelkező Törökországnak – valós elhatározások esetén – technikailag mennyire okozna gondot a török határtól karnyújtásnyira tevékenykedő Iszlám Állam erejének megtörése – ahogy az is különös, de minimum érthetetlen, hogy az Egyesült Államok vezette koalíció kereken egy éve tartó „heves bombázásai” eddig miért nem hoztak minimális eredményt sem a dzsihadisták elleni harcban. A terrorszervezet térségbeli jelenlétéből származó hasznot, hiába a növekvő nehézségek, egy darabig még a török kormány is élvezheti.
Az idei parlamenti választások ugyanis keresztülhúzták a jelenleg szűk jogkörökkel rendelkező köztársasági elnöki székben ülő Erdogan számításait, miután a kurd érdekeket képviselő Népi Demokratikus Párt (HDP) először bejutott a parlamentbe, méghozzá a török elnök befolyása alatt álló Igazság és Fejlődés pártjának rovására. Bár a több mint tíz éve abszolút többséggel kormányzó AKP ez alkalommal is győzelmet aratott a választáson, a parlamenti székeknek csupán a negyvenhét százalékát szerezte meg, ezzel elvesztve az abszolút többséget, és egyúttal dugába döntve a prezidenciális rendszer kiépítéséről – és az ezzel járó elnöki jogkörök kiszélesedéséről – álmokat szövögető Erdogan terveit. Bár elvileg az AKP-nak kisebbségi kormányzásra is lehetősége lett volna, a koalíciós tárgyalások – a várakozásoknak megfelelően – kudarcba fulladtak: az Erdogan kedvenc bábjaként ismert Ahmet Davutoglu miniszterelnök bejelentette, hogy bár ő „minden tőle telhetőt megtett”, hosszas alkudozások után sem sikerült koalíciós partnert találnia, így a kormányalakítási megbízatást visszaadja az államfőnek. A hivatalos határidő tegnap járt le, Erdogan ugyanakkor már szerdán „mély sajnálatának” adott hangot a tárgyalások kudarcba fulladása miatt, és nem mulasztotta el biztosítani a választópolgárokat sem afelől, hogy a politikai zsákutcából Ankara vezetése csupán a „nép akaratát követve” tud és akar kijutni, vagyis a megfelelő megoldás megtalálásához újra ki kell kérni az emberek véleményét.
Törökország tehát most már nyíltan az előre hozott választások kiírása felé halad, ezzel boldoggá téve a szavazókat, akik a megváltozott belpolitikai helyzethez igazítva, demokratikus jogaikkal élve adhatják le újra szavazataikat, és elégedettséggel töltheti el a szultánság kiépítésével fel nem hagyó török államfőt is, aki mértani pontossággal csapott le az országban gerjedő társadalmi feszültségek legérzékenyebb pontjára. Méghozzá a hetvenötmilliós török társadalom húsz százalékát kitevő kurd kisebbség ingatag helyzetére. A legfrissebb közvélemény-kutatások ugyanis azt jelzik, hogy az Iszlám Állam, sőt, valójában a kurd milicisták elleni katonai fellépés határozottan jót tett az AKP népszerűségének, ami akár egy alkotmánymódosításra képes, kétharmados többség eléréséhez is elegendő lehet az előre hozott választásokon.
Ezzel párhuzamosan – természetesen – a kurdpárti HDP támogatottsága folyamatosan csökken, ami főként a szinte minden irányból érkező politikai támadásokkal magyarázható, Selahattin Demirtas pártját ugyanis a politikai ellenfelei rendszeresen azzal vádolják, hogy összejátszik a török fegyveresekkel harcban álló PKK-val, amely a helyi társadalmi diskurzusban körülbelül egyenrangú a dzsihadistákkal.
Hogy a negatív reklám egy előre hozott választáson mennyi szavazatot vesz el a HDP-től, és ebből mennyit fordít az AKP javára, azt egyelőre nehéz megjósolni, a társadalmi reakciókból ugyanakkor óvatosan arra lehet következtetni, hogy az események Erdogan malmára hajtják a vizet. Az Iszlám Állam elleni, langyosnak is csak igen nagy jóindulattal nevezhető fellépés Törökországban kevésbé téma, ugyanakkor azzal, hogy Ankara a légi csapások és gyűlöletkeltő retorika célkeresztjébe a kurdokat rántotta, megteremtette a várva várt lehetőséget Erdogan számára, hogy a megfelelő belső ellenségkép kialakításával ismét a maga képére formálja a török belpolitikát.
Azt pedig csupán a fikció kedvéért is érdemes végiggondolni, hogy vajon a NATO második legnagyobb hadseregével rendelkező Törökországnak – valós elhatározások esetén – technikailag mennyire okozna gondot a török határtól karnyújtásnyira tevékenykedő Iszlám Állam erejének megtörése – ahogy az is különös, de minimum érthetetlen, hogy az Egyesült Államok vezette koalíció kereken egy éve tartó „heves bombázásai” eddig miért nem hoztak minimális eredményt sem a dzsihadisták elleni harcban. A terrorszervezet térségbeli jelenlétéből származó hasznot, hiába a növekvő nehézségek, egy darabig még a török kormány is élvezheti.