A múlt embere

Százötven évvel, vagyis másfél századdal ezelőtt írta Kossuth Lajos, akkor már Turinból, a Kiss Miklóshoz címzett levelében: „Bismarck úr azon nyilatkozata, mit 1861-ben Önnek mondott, hogy t. i. lételének czélja Austriát demolirozni, engem nem lepett meg. Ez porosz-német politikusoknál természetes gondolkodás. – Hanem azt vélem, hogy Bismarck úr, mióta miniszter, szemben a complikált nehézségekkel, mik (kivált forradalmi eszközöktől irtózása mellett) e czél elérésének útjában állnak, nézetét annyiban módosította, hogy a porosz-német felsőséget akkor is elérhetőnek vélné, ha az osztrák nem demoliroztatik ugyan, hanem ambitiója más irányba tereltetik. Innen azon tanácsa Bismarck úrnak, hogy az osztrák Budára tegye át hatalmának súlypontját, s e súlypontról terjeszkedését nem nyugat, hanem kelet felé keresse” – a turini remete 1865. november 7-én keltezte az itt idézett sorait, amelyeket aztán Kossuth Ferenc(z), a magyarok Mózesének idősebbik fia rendezett később sajtó alá 1898-ban, az „Athenaeum R. Társulat kiadása”.

„A kegyelet mély érzésével rendeztem atyám iratainak ezt a kötetét sajtó alá” – írta bevezetőjében a Kossuth fiú. Mai szemmel nézve mindenképp veretes sorok, amelyekben az apa Otto von Bismarck magatartását és politikáját elemzi és értékeli, természetesen a saját szemszögéből, amely – ha gondolatban és igyekezetben egy pillanatra sem, de – földrajzi szempontból a levél megírásának időpontjában már több mint tizenhat esztendeje elszakadt a hazától.

Szépen illusztrálja ezt Kossuth Lajos néhány felettébb keserű mondata egy másik írásából – de ugyanebből az időszakból: „…mondják, hogy én a multnak vagyok embere. Hát igaz. Az oltár, melynél a jelen imádkozik (vagy nem is imádkozik, csak számolgat) nem az én oltárom.” Mondják – írja, mert az itthoni hírek, a honi pletykák minden földrajzi távolság ellenére is naprakészen eljutottak hozzá, Itália földjére. S másfél évtized az emberi, a kollektív emlékezetben bizony felettébb nagy idő. Százötven év pedig ennek is a többszöröse, így hát ennyivel több okot adhatnak nekünk is sorai egy kis önvizsgálatra, hogy mérlegeljük számolgató jelenünket: hagyunk-e helyet az oltárnál, amikor imára ereszkedünk, hogy a múlt embere – többedmagával! – is odaférjen?

Vagyis, hogy a gondolatai megférjenek elménkben, s az elmélyülés pillanatában felül is kerekedjenek a számolgatók képletein.