A média valósága

Bár Donald Trump már az elnökválasztási kampánya alatt újjáélesztette azokat a pesszimista hangokat, amelyek szerint a média nem más, mint a véleménymonopóliumot birtokló politikai és gazdasági elit eszköze a tömegtájékoztatás által megbénított átlagember tudatának formálásához, illetve a fennálló (liberális) társadalmi rend legitimálásához, érdemes végre elkergetni azokat a társadalomban rögzült illúziókat, amelyek a média feladatának a nagybetűs valóság közvetítését tartják. Arra ugyanis, hogy a média mennyire köszönő viszonyban sincs a valósággal, négy kiváló példát is kaptunk a 2016-os évtől.

Először is ott a Brexit, amelyről minden előzetes felmérés azt mutatta, hogy nem fog megtörténni. Aztán mégis. A második a kolumbiai FARC-alku, amikor közel ötvenévnyi háborúskodás után az elnök népszavazást írt ki a gerillákkal való megegyezésről. A felmérések mind azt mutatták, hogy az emberek támogatják a megállapodást, miközben a valóságban nagy különbséggel elutasították azt. Ugyanez történt az Egyesült Államokban is, ahol a Reuters hírügynökség felmérése egy nappal (!) az elnökválasztás előtt úgy találta, kilencven százalék (!) az esélye annak, hogy Hillary Clinton nyer Trumppal szemben. Ez sem jött be, pedig nagyon szerették volna. A negyedik példa pedig az olaszországi népszavazás, amire Matteo Renzi volt kormányfő politikai karrierjét is feltette, mert a kiírás pillanatában úgy tűnt, hogy semmi nem fenyegeti hatalmát. Aztán a népakarat jött, Renzi pedig ment. A média tehát nem egysze­rűen tévedett a valóság értelmezésében, hanem minden esetben a kívánt eredményt, a saját valóságát hangsúlyozta, ezáltal pedig nem vette észre, hogy az emberek teljesen másként gondolkodnak.

Ennyi borzalom és arculcsapás után már tényleg nem tehetett többet az emberiség liberális érzületű fele, mint hogy a megmaradt Hillary-poszterek alatt összekuporodva lapozgatta okoskészülékén a Barack Obama elnökségének legjobb pillanatait őrző képösszeállításokat, és abban reménykedett, hogy ennél már nem jöhet rosszabb. De akkor Donald Trump stábja váratlanul újra lecsapott, és megforgatta a kést a még be sem gyógyult sebekben, a valóság örök lakat alá helyezését sugalló – leírni is alig merem – „alternatív tényekkel”. A hisztérikus hangulat és a végítélet órájának szapora kongatása az első perctől kódolva volt, hiszen az orwelli negatív utópiát vészjóslóan felsejtető kifejezés már nyilvánvalóan a sarkunkban settenkedő világvégét, az illegális határátlépőket (és a CNN újságíróit) orvul levadászó unikornisok eljövetelét és a féltve őrzött mindenkori igazságot szögesdrótból szőtt szivárvány mögé rejtő posztapokaliptikus posztvalóság beköszöntését jelzi. Hiszen Trump elnöki tanácsadójának elszólása nem csupán azt jelenti, hogy többféle vélemény, esetleg a tényeknek többféle értelmezése létezik, hanem gyakorlatilag olyan sátántól való gondolatot rejt, hogy több valóság van!

Nos, igazán nem akarok ünneprontó lenni, de ez eddig is pontosan így volt, csak épp a mérleg billent a másik oldalra. A tömegmédia funk­ciója ugyanis eddig sem a valóság közvetítése volt – hiszen ha az lett volna, akkor feltételeznénk, hogy létezik egy objektíven, konstrukciómentesen hozzáférhető valóság –, inkább csak valóságvázlatokat kínál (bizonyos dolgokat hangsúlyoz, míg más részleteket elhomályosít vagy teljesen figyelmen kívül hagy). Ettől persze tény marad, hogy a médiá­nak óriási hatalma van. De ne feledjük, hogy önök, kedves olvasók, nem passzív, mindenféle tartalmat kritikátlanul és szelekció nélkül befogadó, homogén massza elemei, ehelyett inkább aktívan részt vesznek a jelentéstulajdonításban és a szelekcióban. Magától értetődő tehát, hogy ugyanazt a hírt teljesen másképpen értelmezi a Wall Street-i Starbucksban a reggeli presszóját szürcsölő, divatból olasz akcentussal beszélő piperkőc bankár, mint a battonyai Zsazsa Diszkont automatájából hajnali négykor vízízű macchiatót vásárló dinnyeszedő – a malajziai reptéren fuvarra váró taxisofőrről, a tokiói halpiacra igyekvő bálnavadászról vagy a sombrerójának árnyéka alatt cigarettát csavaró mexikóiról nem is beszélve (na jó, utóbbi szinte biztos, hogy a Trump-ellenes narratívát részesíti előnyben).

A CNN vagy a The New York Times újságírói és ezen sajtóorgánu­mok támogatói tehát fellélegezhetnek: ugyanúgy megírhatják véleményüket Donald Trumpról, az alternatív tényekről vagy akármi másról – a saját értelmezési struktúrájuknak megfelelően. Konszenzusos valóságértelmezés azonban sosem lesz. Csak igazságok vannak, amelyeket a média – bár eltérő súlyozással, de – megjelenít, ezáltal pedig megteremti a polemizálás lehetőségét. Ahogyan Niklas Luhmann német társadalomtudós fogalmazott: a modern társadalom ahhoz a határhoz ért, amikor már semmi olyan nincs, amit ne lehetne kommunikálni – „egy régi kivételtől, az őszinteségtől eltekintve”.