Vélemény és vita
A mamahotel kényelme
Nemegyszer a szülők sem szorgalmazzák az elköltözést, élvezik, hogy van »gyerek« a háznál, akkor is, ha ez anyagi terhet jelent
Angol szociológusok a felnőni nem akaró kölyköket „kidult”-nak nevezték el, vagyis a „kid” (kölyök) és az „adult” (felnőtt) szavak összevonásával „gyernőttnek”. Magyarországon ezekre a fiatalokra leginkább az „örök kamasz” megnevezést használják, bár talán még elterjedtebb a közbeszédben, a közvéleményben a „mamahotel” elnevezés.
A szülők nyakán maradó „örök kamaszok” problémája Magyarországon általában nemcsak a középosztályba tartozókat érinti. Bár a társadalom alsóbb rétegeiben ez az állapot inkább kényszer szülte helyzetként jelenik meg. A téma már csak azért is fontos, mert a kitolódó ifjúsági szakasza posztadoleszcencia (a serdülőkor, a felelősségvállalás korának kitolódása: elhúzódó kamaszkor) egyik mellékterméke. A szülőkkel való egy fedél alatt élés meghosszabbodása, a jelenséget egyre többször emlegetik mamahotelként.
A mamahotel kialakulásának két oka van. Az egyik gazdasági: a legalább a középosztályba tartozó szülők megtehetik, hogy visszafogadják vagy eltartsák a gyereküket, még akkor is, ha az már dolgozik. A mamahotel létrejöttének másik oka az, hogy – főként az első generációs diplomások – nem mindig tudnak végzettségüknek megfelelően a munkaerőpiacon elhelyezkedni, vagy a jövedelmük nem teszi lehetővé az önálló életformát, ezért kénytelen-kelletlen visszamennek a családi fészekbe. Elsősorban a diplomás fiúk azok, akik a munka mellett is inkább választják a szülői házat, mint azt, hogy egyedül éljenek. Az önállósodás halogatása a felnőtté válás folyamatát akasztja meg pszichológiai szempontból, míg szociológiai vonatkozásban az ilyenformán elhúzódó gyerekkor a társadalom nyugdíj-megtakarítását is veszélyezteti.
Létezik egy másik szociológiai terminológia is azokra a fiatalokra, akik tanulmányaik végeztével szívesen maradnak vagy térnek vissza a szülői házba. Magyarázataikban sok meglepő nincs: fő indok az önállósodás anyagi nehézségei, mondván, kezdő fizetésből nehéz lakást bérelni, vételről már nem is beszélve. Ehhez azért még hozzá kell tenni, hogy aligha létezik annál kellemesebb dolog, mint az otthoni „all inclusive ellátás”, minden követelmény és felelősségvállalás nélkül. Képtelenek ugyanis lemondani arról a jólétről, amiben felnőttek, és még nem tudják maguknak megteremteni mindazt, amihez hozzászoktak. Hazai kvalitatív vizsgálatok azt mutatják, hogy a középosztály középső és felsőbb rétegébe tartozó fiatalok, közülük is az egykék azok, akik a munkába állást követően is szívesen maradnak a szülői házban. Ezen belül is inkább a fiúk, férfiak maradnak otthon, mint hogy beérjék a megszokottnál rosszabb körülményekkel, amelyet számukra az egyedül élés jelenthet. Nem egyszer a szülők sem szorgalmazzák igazán szívük mélyéből az elköltözést, élvezik, hogy még mindig van „gyerek” a háznál, bár rájuk nézve akár jelentős anyagi teher lehet a gyermek otthon maradása.
Hogy nálunk hányan választhatják és milyen életkorúak ezt az életformát, nem lehet tudni pontosan. A tendenciák azt mutatják, hogy míg az ezredfordulón ez az életforma a húszas éveik végén, harmincas éveik elején járókra volt jellemző, ma már a harmincas éveik végét taposókra is érvényesnek mondható. Így az ebbe tartozók száma is folyamatosan növekszik.
A mamahotelben lakó fiatalok másik része azonban egy időre elköltözik otthonról. Ők a „bumeráng fiatalok”, ők azok, akik érettségi után elköltöznek hazulról a – többnyire más városban lévő – felsőoktatási intézmény kollégiumába vagy éppen albérletbe, majd a diploma megszerzése után hazatérnek. A másik, jellemző csoport az, aki a párkapcsolata miatt költözik el otthonából, majd ennek megszűnésével visszatér a családi környezet melegébe.
Nemcsak az egyedülállókra jellemző, hogy a pályakezdés nehézségei miatt „mamahotel életformát” folytatnak. Szép számmal akadnak olyan fiatal párok, akik valamelyik fél szüleinél kezdik meg közös életüket. Ez a fajta családmodell olyan hagyományokat elevenít fel, amely a „létező szocializmus” időszakában már kezdett eltűnni a hazai életformából, részben a szűk lakások, részben a faluról városba való költözés következményeként. Ma talán éppen a csok hatása és a családban gondolkodás erősödése okán azonban egyre népszerűbbé válik.
A társadalom és a szülő részéről pedig talán a legfontosabb kérdés, hogy egyáltalán meddig vagyunk felelősek a gyerekeinkért, és ennek a felelősségnek nem része-e az, hogy „rákényszerítjük” őket a leválásra, az önállóságra és így a felnőttségre?
A szülők nyakán maradó „örök kamaszok” problémája Magyarországon általában nemcsak a középosztályba tartozókat érinti. Bár a társadalom alsóbb rétegeiben ez az állapot inkább kényszer szülte helyzetként jelenik meg. A téma már csak azért is fontos, mert a kitolódó ifjúsági szakasza posztadoleszcencia (a serdülőkor, a felelősségvállalás korának kitolódása: elhúzódó kamaszkor) egyik mellékterméke. A szülőkkel való egy fedél alatt élés meghosszabbodása, a jelenséget egyre többször emlegetik mamahotelként.
A mamahotel kialakulásának két oka van. Az egyik gazdasági: a legalább a középosztályba tartozó szülők megtehetik, hogy visszafogadják vagy eltartsák a gyereküket, még akkor is, ha az már dolgozik. A mamahotel létrejöttének másik oka az, hogy – főként az első generációs diplomások – nem mindig tudnak végzettségüknek megfelelően a munkaerőpiacon elhelyezkedni, vagy a jövedelmük nem teszi lehetővé az önálló életformát, ezért kénytelen-kelletlen visszamennek a családi fészekbe. Elsősorban a diplomás fiúk azok, akik a munka mellett is inkább választják a szülői házat, mint azt, hogy egyedül éljenek. Az önállósodás halogatása a felnőtté válás folyamatát akasztja meg pszichológiai szempontból, míg szociológiai vonatkozásban az ilyenformán elhúzódó gyerekkor a társadalom nyugdíj-megtakarítását is veszélyezteti.
Létezik egy másik szociológiai terminológia is azokra a fiatalokra, akik tanulmányaik végeztével szívesen maradnak vagy térnek vissza a szülői házba. Magyarázataikban sok meglepő nincs: fő indok az önállósodás anyagi nehézségei, mondván, kezdő fizetésből nehéz lakást bérelni, vételről már nem is beszélve. Ehhez azért még hozzá kell tenni, hogy aligha létezik annál kellemesebb dolog, mint az otthoni „all inclusive ellátás”, minden követelmény és felelősségvállalás nélkül. Képtelenek ugyanis lemondani arról a jólétről, amiben felnőttek, és még nem tudják maguknak megteremteni mindazt, amihez hozzászoktak. Hazai kvalitatív vizsgálatok azt mutatják, hogy a középosztály középső és felsőbb rétegébe tartozó fiatalok, közülük is az egykék azok, akik a munkába állást követően is szívesen maradnak a szülői házban. Ezen belül is inkább a fiúk, férfiak maradnak otthon, mint hogy beérjék a megszokottnál rosszabb körülményekkel, amelyet számukra az egyedül élés jelenthet. Nem egyszer a szülők sem szorgalmazzák igazán szívük mélyéből az elköltözést, élvezik, hogy még mindig van „gyerek” a háznál, bár rájuk nézve akár jelentős anyagi teher lehet a gyermek otthon maradása.
Hogy nálunk hányan választhatják és milyen életkorúak ezt az életformát, nem lehet tudni pontosan. A tendenciák azt mutatják, hogy míg az ezredfordulón ez az életforma a húszas éveik végén, harmincas éveik elején járókra volt jellemző, ma már a harmincas éveik végét taposókra is érvényesnek mondható. Így az ebbe tartozók száma is folyamatosan növekszik.
A mamahotelben lakó fiatalok másik része azonban egy időre elköltözik otthonról. Ők a „bumeráng fiatalok”, ők azok, akik érettségi után elköltöznek hazulról a – többnyire más városban lévő – felsőoktatási intézmény kollégiumába vagy éppen albérletbe, majd a diploma megszerzése után hazatérnek. A másik, jellemző csoport az, aki a párkapcsolata miatt költözik el otthonából, majd ennek megszűnésével visszatér a családi környezet melegébe.
Nemcsak az egyedülállókra jellemző, hogy a pályakezdés nehézségei miatt „mamahotel életformát” folytatnak. Szép számmal akadnak olyan fiatal párok, akik valamelyik fél szüleinél kezdik meg közös életüket. Ez a fajta családmodell olyan hagyományokat elevenít fel, amely a „létező szocializmus” időszakában már kezdett eltűnni a hazai életformából, részben a szűk lakások, részben a faluról városba való költözés következményeként. Ma talán éppen a csok hatása és a családban gondolkodás erősödése okán azonban egyre népszerűbbé válik.
A társadalom és a szülő részéről pedig talán a legfontosabb kérdés, hogy egyáltalán meddig vagyunk felelősek a gyerekeinkért, és ennek a felelősségnek nem része-e az, hogy „rákényszerítjük” őket a leválásra, az önállóságra és így a felnőttségre?