Vélemény és vita
A levadászás módszertanai
Konrád György beszólása egy interjúban ismét kiverte a biztosítékot a jámbor honpolgárok köreiben
A legutóbb külföldről visszatérő, piszkosul magyarellenes – Orbán Viktor kormányfőt az egykori diktátor, Ceausescu elnök sorsával fenyegető – Konrád György beszólása egy interjúban (HVG. január 5.) ismét kiverte a biztosítékot a jámbor honpolgárok köreiben. Már sokadszor.
A taszító karakterű, lukácsista filozófus 1992 karácsonyán árulkodott először egy nagyot a németországi média által közvetített műsorban, amikor is – Eörsi Istvánnal egy hullámhosszon – „fasiszta csőcseléknek” nyilvánította az október 23-án a Kossuth téren ünneplőket. Pedig jól tudták, hogy a térre – ahol közben Göncz Árpád köztársasági elnök szónokolt – valakik fekete uniformisba öltöztetett álnyilasokat küldtek, hogy megzavarják az ünnepséget.
A heteken át gyűrűző sajtóvisszhangban még az akkor SZDSZ-es országgyűlési képviselő, Tamás Gáspár Miklós is így vélekedett: „Azt gondolom, Eörsi csakugyan védhetetlen dolgokat mondott (…) azzal, hogy négy évtizedes uralmuk alatt a kommunisták nem semmisítették meg a jobboldali politikai tradíciót.” (Népszabadság, 1994. január 29). Tamás Gáspár Miklós Nicolae Ceausescu Romániájában szocializálódott, jól ismerhette a kondukátor politikai rendszerét, láthatott sok vég nélküli tapsünnepet. Ugyanakkor az exkommunista Eörsi továbbra is ádázul viaskodott a politikai jobboldallal, cseppet sem mérlegelve, nem tisztelve a nemzedékektől átörökölt magyar társadalom – az emberek! – hagyományait. A „jobboldali söpredék” kiűzésének elmaradása miatti csalódásait már a polgári liberálisok is megunták.
Az első Orbán-kormány hivatali idejében már egészen furcsa személyiségek is keveredtek a politikai ellenzékhez. A világhíres Korda házaspár rózsadombi villájában rendszeresen összejövő, baloldali nézőpontú ellenzéki politikusok, ismert médiafigurák, művészek és pénzemberek társaságában olyan „fajsúlyos” közéleti tényezők is felbukkantak, mint például a köztörvényes bűnügyekben megvádolt – majd sok évre elítélt egykori sportoló és maffiózó – Tasnádi Péter, aki egy televíziós műsorban „levadászással” fenyegetett meg ismert jobboldali újságírókat (2003 végén). Ez a kifejezés később egy szocialista párti lakossági fórumon már úgy hangzott el (Horn Gyula kormányfő jelenlétében), hogy a fideszes miniszterelnököt kellene „levadászni”. Tasnádi azóta már sok esztendőt töltött egy szerényebb komfortú, zárt állami intézményben, amíg Orbán Viktor már harmadszor kormányozza parlamenti ciklusokban Magyarországot.
Az 1992-es karácsonyi árulkodás után majdnem pontosan tizennyolc évvel, 2010. december 28-án ezt olvashattuk az akkori Magyar Nemzet 7. oldalán, a rendszeresen megjelenő Nézőpont rovatban: „Konrád György most újra nyilatkozik, ezúttal a Berliner Zeitungnak. Mintha csak egy hagyományos karácsonyi népszokást elevenítene fel, újra elmeséli a szörnyülködő, gyanútlan németeknek, hogy Magyarországon a jobboldal megpróbálja érvényteleníteni mindazt, amit a sajtószabadság 1989. évi bevezetésével elértek”.
Persze, már megint a magyarok! És Konrád, hogy még a „barna veszedelem” nagyságát is szemléltesse, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) 1933. évi hatalomátvételére emlékeztette a berlini napilap olvasóit. Kiket is? Az 1945 és 1995 között születetteket? Márpedig azok nem szenilis hülyék. A hazánkat befeketíteni szándékozó nyilatkozat és hasonlat logikája szerint a filozófus nyilvánvalóan a Fidesz-elnök és magyar kormányfő ellen mószerolt.
E ciklikusan visszatérő „Konrád-akcióknak” többféle, politikailag és erkölcsileg – mondhatni: emberileg is – kifogásolható olvasata létezik. Egy: az idézett nyilatkozatok igazságtartalma nulla. Kettő: aki ebben az országban él, tudja, hogy valóban mi játszódik le itt. Három: a magyarok tudják, micsoda gazemberségek történtek az első és a két második szocialista–liberális kormányzás idejében. Mindezek mellett tény, hogy Konrád – a „szabadelvű ősellenség” – az első charta létrehozása révén 1994-ben visszasegítette a hatalomba a Horn Gyula- és Gál Zoltán-féle vörös ülepű kísérteteket egy SZDSZ-es extitkosügynök és egy gátlástalan KISZ-lovag segítségével. Ennyit tett ő a hazáért.
És vajon szóba került-e a mostani, vagy eddig bármelyik mószer-interjúja során, hogy mi zajlott le a fővárosban 2006. október 26-án? És hogy mivel nőtt akkorára – Európában példátlan nagyságúra – a magyarokra rálőcsölt államadósság a kétszer négyéves baloldali kormányzás alatt?
Ezek is érdekes dolgok, érdemes róluk beszélni. Még most sem járt le a szavatosságuk.
A taszító karakterű, lukácsista filozófus 1992 karácsonyán árulkodott először egy nagyot a németországi média által közvetített műsorban, amikor is – Eörsi Istvánnal egy hullámhosszon – „fasiszta csőcseléknek” nyilvánította az október 23-án a Kossuth téren ünneplőket. Pedig jól tudták, hogy a térre – ahol közben Göncz Árpád köztársasági elnök szónokolt – valakik fekete uniformisba öltöztetett álnyilasokat küldtek, hogy megzavarják az ünnepséget.
A heteken át gyűrűző sajtóvisszhangban még az akkor SZDSZ-es országgyűlési képviselő, Tamás Gáspár Miklós is így vélekedett: „Azt gondolom, Eörsi csakugyan védhetetlen dolgokat mondott (…) azzal, hogy négy évtizedes uralmuk alatt a kommunisták nem semmisítették meg a jobboldali politikai tradíciót.” (Népszabadság, 1994. január 29). Tamás Gáspár Miklós Nicolae Ceausescu Romániájában szocializálódott, jól ismerhette a kondukátor politikai rendszerét, láthatott sok vég nélküli tapsünnepet. Ugyanakkor az exkommunista Eörsi továbbra is ádázul viaskodott a politikai jobboldallal, cseppet sem mérlegelve, nem tisztelve a nemzedékektől átörökölt magyar társadalom – az emberek! – hagyományait. A „jobboldali söpredék” kiűzésének elmaradása miatti csalódásait már a polgári liberálisok is megunták.
Az első Orbán-kormány hivatali idejében már egészen furcsa személyiségek is keveredtek a politikai ellenzékhez. A világhíres Korda házaspár rózsadombi villájában rendszeresen összejövő, baloldali nézőpontú ellenzéki politikusok, ismert médiafigurák, művészek és pénzemberek társaságában olyan „fajsúlyos” közéleti tényezők is felbukkantak, mint például a köztörvényes bűnügyekben megvádolt – majd sok évre elítélt egykori sportoló és maffiózó – Tasnádi Péter, aki egy televíziós műsorban „levadászással” fenyegetett meg ismert jobboldali újságírókat (2003 végén). Ez a kifejezés később egy szocialista párti lakossági fórumon már úgy hangzott el (Horn Gyula kormányfő jelenlétében), hogy a fideszes miniszterelnököt kellene „levadászni”. Tasnádi azóta már sok esztendőt töltött egy szerényebb komfortú, zárt állami intézményben, amíg Orbán Viktor már harmadszor kormányozza parlamenti ciklusokban Magyarországot.
Az 1992-es karácsonyi árulkodás után majdnem pontosan tizennyolc évvel, 2010. december 28-án ezt olvashattuk az akkori Magyar Nemzet 7. oldalán, a rendszeresen megjelenő Nézőpont rovatban: „Konrád György most újra nyilatkozik, ezúttal a Berliner Zeitungnak. Mintha csak egy hagyományos karácsonyi népszokást elevenítene fel, újra elmeséli a szörnyülködő, gyanútlan németeknek, hogy Magyarországon a jobboldal megpróbálja érvényteleníteni mindazt, amit a sajtószabadság 1989. évi bevezetésével elértek”.
Persze, már megint a magyarok! És Konrád, hogy még a „barna veszedelem” nagyságát is szemléltesse, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) 1933. évi hatalomátvételére emlékeztette a berlini napilap olvasóit. Kiket is? Az 1945 és 1995 között születetteket? Márpedig azok nem szenilis hülyék. A hazánkat befeketíteni szándékozó nyilatkozat és hasonlat logikája szerint a filozófus nyilvánvalóan a Fidesz-elnök és magyar kormányfő ellen mószerolt.
E ciklikusan visszatérő „Konrád-akcióknak” többféle, politikailag és erkölcsileg – mondhatni: emberileg is – kifogásolható olvasata létezik. Egy: az idézett nyilatkozatok igazságtartalma nulla. Kettő: aki ebben az országban él, tudja, hogy valóban mi játszódik le itt. Három: a magyarok tudják, micsoda gazemberségek történtek az első és a két második szocialista–liberális kormányzás idejében. Mindezek mellett tény, hogy Konrád – a „szabadelvű ősellenség” – az első charta létrehozása révén 1994-ben visszasegítette a hatalomba a Horn Gyula- és Gál Zoltán-féle vörös ülepű kísérteteket egy SZDSZ-es extitkosügynök és egy gátlástalan KISZ-lovag segítségével. Ennyit tett ő a hazáért.
És vajon szóba került-e a mostani, vagy eddig bármelyik mószer-interjúja során, hogy mi zajlott le a fővárosban 2006. október 26-án? És hogy mivel nőtt akkorára – Európában példátlan nagyságúra – a magyarokra rálőcsölt államadósság a kétszer négyéves baloldali kormányzás alatt?
Ezek is érdekes dolgok, érdemes róluk beszélni. Még most sem járt le a szavatosságuk.