A jel és a kép

Túl egyszerű, túl mihaszna, túl könnyelmű, túl békés lenne ez így. Srebrenica ugyanis ma már egy fogalom.
A fogalmak egyik sajátossága pedig, hogy hiába van egyértelmű jelentésük, sokan és sokféleképp értelmezhetik azokat. Mint a jogászoknál, akik a közvélekedés szerint hiába írnak le egyszerű magyar szavakból egy közérthetőnek tűnő mondatot; ha tízen vannak tíz, ha százan vannak száz, ha ezer is akad belőlük, akkor hát ezer tolmácsolását adják ugyanannak a meghatározásnak a jogértelmezésben, kiskapukkal, kivételekkel, különvéleményekkel, bármivel, ami – szerintük legalábbis! – árnyalhatja a képet.
Srebrenica is mindenkinek mást jelent. Csak ezzel kapcsolatban pimaszság, tiszteletlenség, kegyeletsértés lenne árnyalni a képet.

Mást jelent a hollandoknak. Húsz évvel ezelőtt a délszláv polgárháborús őrületben ugyanis az ő békefenntartóik dolga lett volna, hogy megvédjék a város muzulmán vallású lakosságát, illetve a Bosznia más területeiről itt menedéket kereső bosnyákokat. A holland kéksapkások – négyszáz felfegyverzett katonájukkal – azonban kivonultak Srebrenicából, átengedték a várost a javarészt fegyvertelen bosnyákokkal szemben jelentős túlerőben lévő szerb egységeknek. Teljes joggal viselik hát a felelősséget. És ezt érzik, tudják ők is. Amikor néhány évvel ezelőtt a Hágai Nemzetközi Bíróság háborús bűncselekménynek, népirtásnak nyilvánította az 1995-ben itt történt eseményeket, a hivatalban lévő, illetékes holland miniszter azonnal lemondott. Az ő döntése, lépése is jelképes volt ugyan – hiszen addigra már több kormányváltás után rég nem az ült a miniszteri székben, akit személyes, közvetlen felelősség terhelt volna –, de egyértelműen jelezte, hogy a történtek következményeit a mindenkori vezetésnek kell viselnie.

Mást jelent a bosnyákoknak. Nyolcezer-hétszáz fegyvertelen nemzettársukat, rokonukat, barátjukat, szomszédjukat veszítették el 1995. július 11-én és a következő néhány napban. Fiatal férfiakat és gyerekfiúkat. Akinek még csak serkent a szakálla, már az is potenciális áldozat volt ebben az értelmetlen és semmivel sem magyarázható mészárlásban. Nem beszélve akkor még arról a húszezer nőről, akit megerőszakoltak, meggyaláztak, megszégyenítettek. A tömegsírok nagy részét már feltárták, de még mindig találnak újabbakat, az áldozatok száma így még mindig csak becslés, egyelőre 8373 embert sikerült név szerint azonosítani. „A férfi muszlim foglyokat, katonákat, civileket, időseket és fiatalokat megfosztották minden személyes tárgyuktól, azonosításra alkalmas iratuktól, majd előre megfontoltan és módszeresen kivégezték őket, pusztán a hovatartozásuk alapján” – Theodor Meron, a Hágai Nemzetközi Bíróság bírája fogalmazott így, s ennél többet nem is nagyon kell mondanunk, hogy megértsük, mit jelent a bosnyákoknak Srebrenica. Persze, ilyen embertelen brutalitást ezzel együtt is nehéz ép ésszel felfogni, megérteni. De legalább megpróbáljuk…

Mást jelent a külvilágnak, a nemzetközi közvéleménynek. Az Európai Parlament hat évvel ezelőtt július 11-ét a srebrenicai mészárlás emléknapjává nyilvánította, ezért a kontinensen, s az unióban szinte mindenhol tudnak róla, azok is, akik az adott pillanatban nem követték a háborús híradásokat, és azok is, akik azóta születtek. S részben talán ezért is, a most szombatra a korábban bejelentett harminc külföldi delegáció helyett ma már nyolcvanöt érkezéséről tudunk. A srebrenicai mészárlás huszadik évfordulójára a város polgármestere szerint nagyjából ötvenezer embert várnak. Tegnap indult el a boszniai Tuzla melletti Nezuk faluból az a békement is, amely gyalog járja végig azt a száztíz kilométeres utat, amelyen a srebrenicai muzulmánok 1995-ben menekültek a tömegmészárlás elől. A több ezer ember várhatóan holnap este érkezik meg a Srebrenicától északra fekvő Potocari faluban kialakított emlékhelyre, ahol szombaton tartják a központi megemlékezést.

Mást jelent a szerbeknek. Őket hagytam a számvetés végére, mert ők azok, akik még mindig nem tudnak elszámolni Srebrenicával. A bűnökkel. Egyes politikai erők Szerbiában még mindig tagadják, hogy népirtás történt volna, mások meg hősként ünneplik ennek a gyalázatnak a legfőbb felelősét, Ratko Mladic tábornokot, arcképét plakátokra, poszterekre, falinaptárakra, pólókra nyomtatják. Így nem lehet szó megbékélésről. Könnyen beszél persze belgrádi karosszékében hátradőlve Aleksandar Vucic kormányfő, hogy „amennyiben a feltételek megvannak hozzá”, ő szívesen részt vesz a megemlékezésen. Vajon milyen feltételekre gondol? Várják vörös szőnyeggel, díszsortűzzel és fehér galambokkal? Pont őt, aki ugyanazokban a kilencvenes években a háborús uszítással szerzett magának „hírhedtnevet”? Amíg megtörténhet, hogy a polgárháborús halálgyár tömegsírjain felkapaszkodott emberek kerülnek egyik vagy másik oldalon az elnöki, kormányfői székbe, addig a sebek sem hegedhetnek be, addig a háború nincs lezárva.

Boris Tadic, Szerbia korábbi demokrata elnöke egyszer már bocsánatot kért Srebrenica, a fogalom miatt a szerb nép nevében, ez lenne a megbékélés igazán járható útja. Valahol Boszniában…