A herdálás uniója

1780-ban bajor földön született, húszévesen Óbudára bevándorolt iparos legény, az anyai ágon szintén német ajkú pozsonyi família leszármazottjaként ez volt akkor a logikus és megfelelő történelmi válasz. Amúgy meg elegem volt abból, hogy a magyar és a csehszlovák, román, jugoszláv, szovjet stb. határon tűrnöm kellett a sunyi kérdezősködést úti célom felől, és a poggyászomban kutakodó finánc otrombaságát. Szerencsém volt megkóstolni, még a rendszerváltás előtt, az úgynevezett szabad országok ízét, illatát Bécstől nyugatabbra is; és nem akartam a hátralevő életemben a hegyeshalmi mellékfolyosón átevickélni a világrendszerek határán, irigykedve nézni a „kapitalista” utasok laza átgurulását egyikből-másikba. „Egy váltás rendszer elég egy életre” – mondta volt apám, a nagy totózó, s ő is beikszelte az igent.

Azóta sem bántam meg a döntésemet. Azt sem, hogy a NATO-tagságról szóló referendumkor nemmel szavaztam, az 1956-os szabadságharcosok által kinyilvánított nemzeti függetlenség és a katonai semlegesség óhajtása okán – ámbár manapság, a nemzetközi helyzetet látva már jobban megfontolnám a dolgot.

De még mielőtt magával ragadna ez a jelen idejű, Európát fenyegető szociális, demográfiai és történelmi dep­resszió, a kiábrándító uniós politika okozta rombolás és a szomorú csalódások, hadd tekintsünk vissza „a nemzetek és eszmék európai közösségét” irányító brüsszeli bürokrácia központ (BBK) működésére, mentalitására és „teljesítményére” az elmúlt másfél évtizedben.

Nem az elejéről, de nem is a legvégén kezdve: emlékszünk-e még arra a hamar elfeledett és elfedett(!) botrányra, amikor egy szimpla trükkel követtek el bércsalást a brüsszeli EU-székház egyes tisztviselői, alkalmazottai, az agyonfizetett képviselők potyázó munkatársai? Az éles szemű sajtó azonban kiszúrta, és utánajárt, hogy péntek reggelente még szépen besietnek a „dolgozóba”, bejelentkeznek kártyával egész napra, majd egy hirtelen sasszéval tüstént lelécelnek. Irány a parkoló, pályaudvar, repülőtér a kis guruló kofferrel, s a déli verőt már Ibizán vagy az Alpokban élvezik a strandon, a síhotel teraszán. Napi elszámolás a hó végi számlán, magától értetődően az unió működését finanszírozó európai adófizető polgárok pénzéből.

Bizony szép is, jó is az a potya szabadnap, mi is tudtuk a lógás csínját-bínját annak idején a rendetlenség rendszerében. Csakhogy az akkori keleti, szocialista „becsület” és az európai polgári, hivatali tisztesség még nem tartozott egyazon erkölcsi-etikai kategóriába.

És most mi van?

Amikor a franciák 1966-ban kiléptek a tizenhét évvel korábban megalakult NATO-ból, Brüsszel lett a katonai szövetség központja, 1989 óta hivatalos székhelye az Európai Uniónak a belga főváros, a „közösség fővárosának” is kikiáltott Brüsszel azonban önmaga tükrében mutatja meg méltatlanságát erre a tisztre. A szorosan vett, száznegyvenezer fős belváros lakóinak harminc százaléka nem belga, a 19. század óta beköltözött külföldiek – európaiak és amerikaiak – otthona, ingatlana, üzletelő helye. Az újabb keletű, tömeges migráció 1960 óta tart. Először az elveszített Belga-Kongóból, majd más afrikai, közel-keleti és ázsiai térségből érkeztek tömegével migránsok a történelmi Németalföldre. Az ezredfordulón már fele-fele arányban laktak a honos belgák és a bevándorlók a külső városrészekben, azóta a túlzsúfolt arab, török, ázsiai és észak-afrikai lakónegyedek közrefogják a centrumot. A hírhedt, tömeggyilkos terroristákat bújtató Molenbeek nevű kerület a belváros közvetlen szomszédjában található, alig félórányi sétára az unió székházától. „Felkavaró és elgondolkodtató látni, hogy egy ilyen klasszikus nagyváros élete, jellege mivé alakulhat a törökök, arabok, afrikaiak számbeli túlsúlyának további növekedésével” – olvasható egy magyar odalátogató blogbejegyzésében.

Az unióhoz csatlakozó tagországok sokasodásával együtt járó intézményi és infrastrukturális bővítések burjánzó hivatali rendszert és végrehajtó apparátust növesztettek az elmúlt negyedszázadban. Sok ezren dolgoznak a két hatalmas (brüsszeli és strasbourgi) székházban, a parlamentben és a háttérintézményekben. Senki sem tudja megmondani, hányan vannak a jól fizetett külső szakértők, megbízottak, ügyintézők, és mennyi díjért, mit teljesítenek. A terebélyesedő (ál)feladatok és projektek a bürokrácia és a korrupció melegágyaivá lettek. Valamint az intézményesült hülyeségé: a közmondásossá lett uborka görbületének, a hízó sertések kedvcsináló gumijátékainak és a baromfik életterének szabványai; az olaszok vendéglői asztali olajának és az étkezési mák fogyasztásának betiltásáról, a méztermő akáceredők kiirtásáról szőtt idióta tervek a felháborodás és közröhej tárgyává tették az uniót.

Jóval több kárt okoz a nevetségesség, mint a düh. A pazarlás a proletárok fényűzése – hallottam süldő gyerekként a repülőtiszt bácsikámtól, aki sok száz tonna bombát oldott ki a szovjet célpontokra, amilyen pontosan csak lehetett. Ha egy új jelképet kellene tervezni az unalmas, csillagos szimbólum helyett – amire úgysem fér rá mind a huszonnyolc darab –, egy hatalmas papírpiramist kéne rajzolni. A papír az unió istene! Arra írnak, nyomtatnak mindent – az elektronika és távközlés világában: a fűnyíró traktoromhoz mellékelt műszaki tájékoztató két kötetben fért csak el, és nyolcvan deka volt a súlya (télen a kályhában végezte, mind a húsz nyelven). Százötvenhat oldalt tölt meg a fürdőszobai villamos hajvágó működését magyarázó füzet, a huszonnégy uniós nyelven kívül oroszul, törökül, arabul is. Megmértem egy műanyag orvosi adagolófecskendő széthajtogatott használati utasítását: nyolcvanhatszor hatvanegy centiméter, mindkét oldala tele van írva, rajzolva ugyanazzal az ábrával. A „svéd áruházban” kapható egyszerű műanyag szemeteskuka (!) vásárlóit összesen harmincöt féle írással – köztük sok ázsiaival – okítják az eszköz helyes használatára.

Valakik nagyon nagy hasznot szakítanak a papír- és nyomdabizniszből, a soknyelvű Európai Uniónak köszönhetően. Az intézményesített herdálást az adófizető polgárokkal fizettetik meg, a jó erkölcs nevében. Így megy ez – mondaná Vonnegut mester, ha élne.