Vélemény és vita
A helytállás példaképe
Hamarosan betölti 91. esztendejét Kalas Zoltánné, Klári néni, nyugalmazott sátoraljaújhelyi pedagógus
Akkor kerültem a most is élénk szellemű asszony látókörébe, amikor két éve meglátogattam az 1920. évi trianoni döntéssel elszakított, szlovákiai Tokaj-Hegyalja egyik Árpád-kori műemlék egyházát, majd közzétettem lapunk kulturális rovatában. Klári néni a cikkre reagálva, hosszú, tartalmas levelet írt nekem.
Nagytoronya (Velká Trna) község első világháború előtti lakói túlnyomó többségben őshonos magyarok voltak, a szlovákok elhúzódó hatalmaskodása miatt azonban sokan áttelepültek a csonka-magyarországi területre, a térdig érő Ronyva „határfolyó” új államhatárán belülre. A kis Klárika 1926-ban született a faluban, református családban. Gyermekkorát a parókia közvetlen szomszédságában töltötte, ott kezdte meg a tanulást is az egyházi iskolában. Szemtanúja volt a román kori téglatemplom renoválásának, amikor felszínre kerültek a protestánsok által bemeszelt, hétszáz éves falfestmények. Ma már bizonyosan ő az egyetlen élő szemtanúja, tisztán és pontosan emlékező forrása a templom régen történt megújításának.
Első levelében, amelyben a serdülőkori emlékeit – értékes fotómellékletekkel – eljuttatta hozzám, a műemlék sorsán kívül még a maga és a családja történetéről is elbeszélt egy s más érdekességet. Kölcsönös levélváltásunk óta eltelt két esztendő, és most váratlanul, újabb levél érkezett Klári tanító nénitől, Budára. Mellékletként elküldött egy színes képet magáról, valamint a nemrégiben – magyar állami pénztámogatásból – szakszerűen megújított nagytoronyai egyház déli díszkapuja fölötti, restaurált Szűz Mária-freskóról; továbbá egy megtörtént történelmi esemény izgalmas históriáját, a saját emlékeiből és tollából.
Ha csak a kitűnő emlékezetű asszony privát élményéről is lenne szó, akkor is ritka értékű az alább bemutatott dokumentum, a 20. század első felének baljóslatú, rég elfeledett históriájából. Előtte még néhány kulcsszót, adatot kell megjegyeznünk a két világháború közötti, államközi és felvidéki viszonyokról.
Az 1920-ban a győztes antant hatalmak „ajándékaként” elcsatolt Kassa és vidékének magyar lakossága az 1930-as évek végére a felére zsugorodott a rémisztő arányú szlovakizáció, a központi és helybeli hatalom diktatórikus elnyomása, diszkriminációja következtében. A kocka 1938-ban újra fordult: a már csak tíz-tizenöt százalékra apadt magyarság a második bécsi döntéssel visszakapta II. Rákóczi Ferenc fejedelem gyönyörű városát. A Magyar Honvédség – 1938. november 5-én történt – kassai bevonulása előtti napokban a szlovákok zöme lázasan csomagolt, vitt magával, amit csak bírt a Kassából evakuált sok „kedves” nemzetiségi. Visszament a régi földjére, a kis hegyi falvakba. A kassai polgárok eufóriával fogadták a város főterére bevonuló Horthy kormányzót, Imrédy kormányfőt, a kormány tagjait, a díszelgő gyalogos és motorizált honvéd alakulatokat. Márai Sándor naponta küldte friss tudósításait a Pesti Hírlapnak.
Az ezt megelőző, baljóslatú hetek, sötét napok alatt játszódik a történet, amelyet Kalas Zoltánné most, 91. évét taposva megírt, és elküldött. Klári kisasszonyt tizenöt éves korában, 1938 szeptemberben beíratták a kassai tanítóképző intézetbe. A növendékek és tanáraik – értelemszerűen – valamennyien magyar ajkúak voltak.
„Elég nagy volt az emeleten levő hálószoba, és hideg. Nyolcan aludtunk abban a teremben, szerettük egymást, s mindnyájunkat egy dolog foglalkoztatott csak: magyarok vagyunk, magyar területen leszünk! Kassát a magyarokhoz fogják csatolni! Hihetetlen volt az örömünk, egyébként a levegőben, hangulatban már érezhetően benne volt ez. A hideg szobát tűrhetővé téve, kinek-kinek egy pokróca volt, a nyakunktól a lábunkig körbe csavartuk, mégis fáztunk.
A villany már nem égett, elmondtuk a nevelőnkkel az esti imát, Irén néni még visszanézett az ujját felemelve: – Aztán csend legyen! – és behúzta az ajtót. Alig vártuk. Lassan mind felálltunk az ágyunkon, és dermedten néztünk le a térre. Ott már jól hallható lárma volt, és mindent láthattunk a beszűrődő lámpafénynél. Fojtott kiáltozások, körös-körül sűrű tömeg. Rémülten láttuk, hogy gubancban verekedő emberek öklelőztek a rendőrökkel, akik az egyetemistákat püfölték, kit hogyan értek, a fejüket, hátukat; bottal, gumibottal, puskatussal.
Mi történhet még itt? Borzasztó volt mindezt látni, dideregtünk a hideg sötétben, és nem tudtuk levenni a szemünket az odalenti zűrzavarból, hadakozásból. Ez már a háború előjele volt? Ki tudja, mi jöhet még utána? Nem tudtuk, mit csináltak az egyetemisták, és hová hurcolták el őket. Ez volt a fő beszédtéma napokig, és mindez többször is megismétlődött. Az utca emberei sietősen mentek, nem álltak meg beszélgetni, ahogy máskor szoktak. Féltek. Sejtelmünk sem volt, mi fog történni még ezek után. A tanulás sem ment.
Mi – a hálóbeli csoport – elhatároztuk, hogy nemzeti színű szalagot szerzünk. De honnan? És óvatosan! A jelekből úgy tűnt, hogy szükségünk lesz rá, hál’ Istennek, nem sokára. Hogyan, mikor lesz a magyaroknak kijelölt terület átadása? Egyfolytában izgultunk. Több boltba is elmentünk kettesével, piros-fehér szalagot venni, majd egy másik helyen zöld szalagot, »ajándékba a mamánknak«. Este a beszűrődő fénynél összevarrtuk az immár nemzeti színű szalagot, és jól elrejtettük.
Az Orsolya apácák zárdájában laktunk, felekezeti különbség nélkül, csak az számított, hogy magyarok vagyunk. Reggel gyülekeztettek mindnyájunkat, kicsiket és nagyokat; egy hordót középre gurítottak, amire felállt az igazgatónk. A hangja ideges volt, feszültség az arcán, pár szót mondott csak: csomagoljunk, a közelgő napok zavargásokat, bizonytalanságot hozhatnak ránk is! Pakoljuk össze a legfontosabb holminkat – mondta. A legutolsó vonat (…) mikor is indul? Egy óra, másfél óra múlva? Arra igyekezzetek felszállni és hazamenni, Le ne maradjatok! Segítsen benneteket a Jóisten! Rohanás, pakolás! Tömeg hömpölygött a vasútállomás felé, nem csak diákok. Szorosan nyomultunk, előre, egymást lökdösve. Nagy nehezen feljutottam a zsúfolt vonatra, az utolsóra. És avval befejeződött az 1938-as iskolaév. Az emléke megmaradt, és az a gyomorforgató félelem is, amikor rá gondolok.”
Ezt az írást készítette és küldte el a minap az örökifjú Klári néni. Megírta azt is, hogy levelez a szlovákiai Nagytoronya református papjával, aki meghívta a Reformáció 500 programsorozat emlékünnepére, és szeretettel várja. Az istentisztelet megosztva, szlovák és magyar nyelven történik. Vége felé jár az asszimiláció. „Hiába, a megáradt özönlő vízzel bajos szemben állni”– írta a levele végére. Isten éltesse a helytállásáért!
Nagytoronya (Velká Trna) község első világháború előtti lakói túlnyomó többségben őshonos magyarok voltak, a szlovákok elhúzódó hatalmaskodása miatt azonban sokan áttelepültek a csonka-magyarországi területre, a térdig érő Ronyva „határfolyó” új államhatárán belülre. A kis Klárika 1926-ban született a faluban, református családban. Gyermekkorát a parókia közvetlen szomszédságában töltötte, ott kezdte meg a tanulást is az egyházi iskolában. Szemtanúja volt a román kori téglatemplom renoválásának, amikor felszínre kerültek a protestánsok által bemeszelt, hétszáz éves falfestmények. Ma már bizonyosan ő az egyetlen élő szemtanúja, tisztán és pontosan emlékező forrása a templom régen történt megújításának.
Első levelében, amelyben a serdülőkori emlékeit – értékes fotómellékletekkel – eljuttatta hozzám, a műemlék sorsán kívül még a maga és a családja történetéről is elbeszélt egy s más érdekességet. Kölcsönös levélváltásunk óta eltelt két esztendő, és most váratlanul, újabb levél érkezett Klári tanító nénitől, Budára. Mellékletként elküldött egy színes képet magáról, valamint a nemrégiben – magyar állami pénztámogatásból – szakszerűen megújított nagytoronyai egyház déli díszkapuja fölötti, restaurált Szűz Mária-freskóról; továbbá egy megtörtént történelmi esemény izgalmas históriáját, a saját emlékeiből és tollából.
Ha csak a kitűnő emlékezetű asszony privát élményéről is lenne szó, akkor is ritka értékű az alább bemutatott dokumentum, a 20. század első felének baljóslatú, rég elfeledett históriájából. Előtte még néhány kulcsszót, adatot kell megjegyeznünk a két világháború közötti, államközi és felvidéki viszonyokról.
Az 1920-ban a győztes antant hatalmak „ajándékaként” elcsatolt Kassa és vidékének magyar lakossága az 1930-as évek végére a felére zsugorodott a rémisztő arányú szlovakizáció, a központi és helybeli hatalom diktatórikus elnyomása, diszkriminációja következtében. A kocka 1938-ban újra fordult: a már csak tíz-tizenöt százalékra apadt magyarság a második bécsi döntéssel visszakapta II. Rákóczi Ferenc fejedelem gyönyörű városát. A Magyar Honvédség – 1938. november 5-én történt – kassai bevonulása előtti napokban a szlovákok zöme lázasan csomagolt, vitt magával, amit csak bírt a Kassából evakuált sok „kedves” nemzetiségi. Visszament a régi földjére, a kis hegyi falvakba. A kassai polgárok eufóriával fogadták a város főterére bevonuló Horthy kormányzót, Imrédy kormányfőt, a kormány tagjait, a díszelgő gyalogos és motorizált honvéd alakulatokat. Márai Sándor naponta küldte friss tudósításait a Pesti Hírlapnak.
Az ezt megelőző, baljóslatú hetek, sötét napok alatt játszódik a történet, amelyet Kalas Zoltánné most, 91. évét taposva megírt, és elküldött. Klári kisasszonyt tizenöt éves korában, 1938 szeptemberben beíratták a kassai tanítóképző intézetbe. A növendékek és tanáraik – értelemszerűen – valamennyien magyar ajkúak voltak.
„Elég nagy volt az emeleten levő hálószoba, és hideg. Nyolcan aludtunk abban a teremben, szerettük egymást, s mindnyájunkat egy dolog foglalkoztatott csak: magyarok vagyunk, magyar területen leszünk! Kassát a magyarokhoz fogják csatolni! Hihetetlen volt az örömünk, egyébként a levegőben, hangulatban már érezhetően benne volt ez. A hideg szobát tűrhetővé téve, kinek-kinek egy pokróca volt, a nyakunktól a lábunkig körbe csavartuk, mégis fáztunk.
A villany már nem égett, elmondtuk a nevelőnkkel az esti imát, Irén néni még visszanézett az ujját felemelve: – Aztán csend legyen! – és behúzta az ajtót. Alig vártuk. Lassan mind felálltunk az ágyunkon, és dermedten néztünk le a térre. Ott már jól hallható lárma volt, és mindent láthattunk a beszűrődő lámpafénynél. Fojtott kiáltozások, körös-körül sűrű tömeg. Rémülten láttuk, hogy gubancban verekedő emberek öklelőztek a rendőrökkel, akik az egyetemistákat püfölték, kit hogyan értek, a fejüket, hátukat; bottal, gumibottal, puskatussal.
Mi történhet még itt? Borzasztó volt mindezt látni, dideregtünk a hideg sötétben, és nem tudtuk levenni a szemünket az odalenti zűrzavarból, hadakozásból. Ez már a háború előjele volt? Ki tudja, mi jöhet még utána? Nem tudtuk, mit csináltak az egyetemisták, és hová hurcolták el őket. Ez volt a fő beszédtéma napokig, és mindez többször is megismétlődött. Az utca emberei sietősen mentek, nem álltak meg beszélgetni, ahogy máskor szoktak. Féltek. Sejtelmünk sem volt, mi fog történni még ezek után. A tanulás sem ment.
Mi – a hálóbeli csoport – elhatároztuk, hogy nemzeti színű szalagot szerzünk. De honnan? És óvatosan! A jelekből úgy tűnt, hogy szükségünk lesz rá, hál’ Istennek, nem sokára. Hogyan, mikor lesz a magyaroknak kijelölt terület átadása? Egyfolytában izgultunk. Több boltba is elmentünk kettesével, piros-fehér szalagot venni, majd egy másik helyen zöld szalagot, »ajándékba a mamánknak«. Este a beszűrődő fénynél összevarrtuk az immár nemzeti színű szalagot, és jól elrejtettük.
Az Orsolya apácák zárdájában laktunk, felekezeti különbség nélkül, csak az számított, hogy magyarok vagyunk. Reggel gyülekeztettek mindnyájunkat, kicsiket és nagyokat; egy hordót középre gurítottak, amire felállt az igazgatónk. A hangja ideges volt, feszültség az arcán, pár szót mondott csak: csomagoljunk, a közelgő napok zavargásokat, bizonytalanságot hozhatnak ránk is! Pakoljuk össze a legfontosabb holminkat – mondta. A legutolsó vonat (…) mikor is indul? Egy óra, másfél óra múlva? Arra igyekezzetek felszállni és hazamenni, Le ne maradjatok! Segítsen benneteket a Jóisten! Rohanás, pakolás! Tömeg hömpölygött a vasútállomás felé, nem csak diákok. Szorosan nyomultunk, előre, egymást lökdösve. Nagy nehezen feljutottam a zsúfolt vonatra, az utolsóra. És avval befejeződött az 1938-as iskolaév. Az emléke megmaradt, és az a gyomorforgató félelem is, amikor rá gondolok.”
Ezt az írást készítette és küldte el a minap az örökifjú Klári néni. Megírta azt is, hogy levelez a szlovákiai Nagytoronya református papjával, aki meghívta a Reformáció 500 programsorozat emlékünnepére, és szeretettel várja. Az istentisztelet megosztva, szlovák és magyar nyelven történik. Vége felé jár az asszimiláció. „Hiába, a megáradt özönlő vízzel bajos szemben állni”– írta a levele végére. Isten éltesse a helytállásáért!