Vélemény és vita
A görög–magyar kapcsolat
Közepes érdeklődést keltő riportra akadtam a „hogyishívják” szombati mellékletében.
Migrációról, letelepedőkről szól. Konkrétan arról, hogy az 1944 és 1949 között lefolyt görögországi polgárháború szörnyűségei elől külföldre menekülők – emigránsok – közül 1950-ben mintegy háromezer-ötszázan találtak menedékre Magyarországon. Közülük még most is háromszázan élnek az 1952-ben Iváncsa faluban számukra alapított Beloiannisz nevű kolónián.
Nincs sok újdonság a történetben, ugyanis mi a budai – Szamuely Tibor 1919-es népbiztos tömeggyilkos nevét viselő – általános iskolában, kamasz fiúk módjára haverkodtunk a görög menekült osztálytársunkkal. Most is számon tartom a tudományos szakértői és közéleti részvételét a hazai médiában. Ez így csupán magánügy, amint az is, hogy egy különös hevületű szép görög lánnyal volt szerencsém barátkozni 1968 nyarán, nem sokkal azelőtt, hogy az athéni „fasiszta” diktatúra végeztével a görög fiatalok népes csoportokban igyekeztek haza, a kommunista „partizán” szüleik imádott őshazájába.
Az aligha puszta véletlenül épp most aktuálissá vált riport készítője nem is tagadja, hogy „a mai fideszes propagandát némiképp megzavaró mondatok következnek, amelyeket nyugodt szívvel ajánlhatunk az olykor a menekülteket terroristákkal azonosító egyházi személyiségek figyelmébe”. Ezzel vélhetően a máskor ultraliberális Hit Gyülekezet lelkész-elnökére és az általa ezúttal „nem”-mel levezényelt szavazásra céloz.
Jaj, de bonyolulttá vált mostanában a baloldali-ellenzéki politizálás! Velük szemben azonban ott van a pontos, objektív mutató: a 3,3 millió szavazó által létrehozott, kilencvennyolc százalék fölötti többség. A „nem”-mel voksolók stabil lábon álló, józan gondolkodású tábora. Tippünk a harmadik megoldásra, sportnyelven, mint a focistadionokban: Nézzetek a táblára! És ott sírjatok, ahol senki sem lát.
Van az újságcikkben lefestett szép és hosszan tartó görög–magyar barátságnak sötét oldala is. A világháború utáni, Sztálin és Tito által támogatott véres partizánháború legalább annyi halálos áldozatot szedett a jobboldali és polgári személyek, továbbá a „fasiszta” angol katonák közül, mint amennyi halottjuk a kommunistáknak volt. Összesen mintegy százötvenezer embert. Nem csoda tehát, hogy a hazánkba befogadott görög fegyveresek meghálálták Rákosi elvtársnak és a többi vezetőnek – Gerő Ernőnek, Péter Gábornak, a két Farkasnak és másoknak – az irántuk való jóságot.
Azzal, amivel tudták. Iskolázottság híján felcsaptak börtönőrnek. Tamáska Péter történész az 1950–60-as évek kommunista politikáját, a börtönök világát bemutató könyvében (Politikai elítélt kerestetik, Mundus, 2006) ide vágó tényeket közöl. A legsötétebb ötvenes években, a párt hívására fegyőr szolgálatra jelentkeztek görög migránsok. Pálhalmán 1956. október 31-én a felkelők oldalára átállt smasszerek a sztálinvárosi honvédséggel karöltve szabadon engedték a politikai elítélteket.
Egy hétre rá – november 7-én –, amikor a szovjet csapatok páncélosok és a légierő bevetésével visszavágtak, a városban lakó emigráns görögök géppisztolytűzzel támadták a védőket, támogatták a szovjeteket. Később aztán, 1957 tavaszától harminchat görög börtönőr szolgált az újra feltöltött pálhalmi fegyintézetben – mindnyájan beloiannisziak –, ahová sokan bekerültek felkelők és politikaiak is. Más városokban a szovjet és karhatalmista járőrök soraiba is vezényeltek görög fegyvereseket. Az átlagos életkoruk harminchét-harmincnyolc év volt, többségük az utolsó szolgálati évéig megmaradt a legalacsonyabb beosztásban. Még az általános iskolát sem fejezték be, egy fontos szempontnak azonban teljesen megfeleltek: „Nevezett elvtárs politikai képzettsége megfelelő, gyűlöli az osztályellenséget, politikai kérdések megvitatásánál szilárd álláspontja van” – idézi Tamáska egy jellemzésből. „Az osztálygyűlölet szívósan élt az emigránsokban, az 56-os sérelmeket sem tudták elfelejteni” – fűzi hozzá a történész.
Egyszer volt, hol nem volt, a beloiannisziak meghívták Horn Gyulát az 1997. augusztus 20-i falunapra. Végül is: az első szocialista-liberális koalíciós miniszterelnök is karhatalmista volt, 1956 végén pufajkás járőrként védte a kommunizmust a nyugodni nem akaró magyar ellenforradalmároktól. Ezek puszta tények. Az már csak pletyka, hogy a miniszterelnök, betelve a jóféle traktával és itókával – csülkös bableves és whisky – azt találta mondani: mostantól fogva minden, a hatvanötödik életévét betöltött nyugdíjas ingyen repülhet a Malévvel. Amikor marad üres hely a gépen – tette hozzá.
Azóta sincs semmi az ígéretből. Az akkori többségi tulajdonos Alitalia vezetősége nem tartotta jó ötletnek. Nos hát, ez egy olyan szép mese, mint amilyet az idézett újságban olvashatunk: Rákosi Mátyás (jakut) felesége – Fenya Fjodorovna Kornyilova elvtársnő/né – pizsamát osztott, és megmutatta a gyermekeknek, hogyan kell hallgatni a Szabad Görögország Hangja rádiót. Itt a vége, fuss el véle!
Nincs sok újdonság a történetben, ugyanis mi a budai – Szamuely Tibor 1919-es népbiztos tömeggyilkos nevét viselő – általános iskolában, kamasz fiúk módjára haverkodtunk a görög menekült osztálytársunkkal. Most is számon tartom a tudományos szakértői és közéleti részvételét a hazai médiában. Ez így csupán magánügy, amint az is, hogy egy különös hevületű szép görög lánnyal volt szerencsém barátkozni 1968 nyarán, nem sokkal azelőtt, hogy az athéni „fasiszta” diktatúra végeztével a görög fiatalok népes csoportokban igyekeztek haza, a kommunista „partizán” szüleik imádott őshazájába.
Az aligha puszta véletlenül épp most aktuálissá vált riport készítője nem is tagadja, hogy „a mai fideszes propagandát némiképp megzavaró mondatok következnek, amelyeket nyugodt szívvel ajánlhatunk az olykor a menekülteket terroristákkal azonosító egyházi személyiségek figyelmébe”. Ezzel vélhetően a máskor ultraliberális Hit Gyülekezet lelkész-elnökére és az általa ezúttal „nem”-mel levezényelt szavazásra céloz.
Jaj, de bonyolulttá vált mostanában a baloldali-ellenzéki politizálás! Velük szemben azonban ott van a pontos, objektív mutató: a 3,3 millió szavazó által létrehozott, kilencvennyolc százalék fölötti többség. A „nem”-mel voksolók stabil lábon álló, józan gondolkodású tábora. Tippünk a harmadik megoldásra, sportnyelven, mint a focistadionokban: Nézzetek a táblára! És ott sírjatok, ahol senki sem lát.
Van az újságcikkben lefestett szép és hosszan tartó görög–magyar barátságnak sötét oldala is. A világháború utáni, Sztálin és Tito által támogatott véres partizánháború legalább annyi halálos áldozatot szedett a jobboldali és polgári személyek, továbbá a „fasiszta” angol katonák közül, mint amennyi halottjuk a kommunistáknak volt. Összesen mintegy százötvenezer embert. Nem csoda tehát, hogy a hazánkba befogadott görög fegyveresek meghálálták Rákosi elvtársnak és a többi vezetőnek – Gerő Ernőnek, Péter Gábornak, a két Farkasnak és másoknak – az irántuk való jóságot.
Azzal, amivel tudták. Iskolázottság híján felcsaptak börtönőrnek. Tamáska Péter történész az 1950–60-as évek kommunista politikáját, a börtönök világát bemutató könyvében (Politikai elítélt kerestetik, Mundus, 2006) ide vágó tényeket közöl. A legsötétebb ötvenes években, a párt hívására fegyőr szolgálatra jelentkeztek görög migránsok. Pálhalmán 1956. október 31-én a felkelők oldalára átállt smasszerek a sztálinvárosi honvédséggel karöltve szabadon engedték a politikai elítélteket.
Egy hétre rá – november 7-én –, amikor a szovjet csapatok páncélosok és a légierő bevetésével visszavágtak, a városban lakó emigráns görögök géppisztolytűzzel támadták a védőket, támogatták a szovjeteket. Később aztán, 1957 tavaszától harminchat görög börtönőr szolgált az újra feltöltött pálhalmi fegyintézetben – mindnyájan beloiannisziak –, ahová sokan bekerültek felkelők és politikaiak is. Más városokban a szovjet és karhatalmista járőrök soraiba is vezényeltek görög fegyvereseket. Az átlagos életkoruk harminchét-harmincnyolc év volt, többségük az utolsó szolgálati évéig megmaradt a legalacsonyabb beosztásban. Még az általános iskolát sem fejezték be, egy fontos szempontnak azonban teljesen megfeleltek: „Nevezett elvtárs politikai képzettsége megfelelő, gyűlöli az osztályellenséget, politikai kérdések megvitatásánál szilárd álláspontja van” – idézi Tamáska egy jellemzésből. „Az osztálygyűlölet szívósan élt az emigránsokban, az 56-os sérelmeket sem tudták elfelejteni” – fűzi hozzá a történész.
Egyszer volt, hol nem volt, a beloiannisziak meghívták Horn Gyulát az 1997. augusztus 20-i falunapra. Végül is: az első szocialista-liberális koalíciós miniszterelnök is karhatalmista volt, 1956 végén pufajkás járőrként védte a kommunizmust a nyugodni nem akaró magyar ellenforradalmároktól. Ezek puszta tények. Az már csak pletyka, hogy a miniszterelnök, betelve a jóféle traktával és itókával – csülkös bableves és whisky – azt találta mondani: mostantól fogva minden, a hatvanötödik életévét betöltött nyugdíjas ingyen repülhet a Malévvel. Amikor marad üres hely a gépen – tette hozzá.
Azóta sincs semmi az ígéretből. Az akkori többségi tulajdonos Alitalia vezetősége nem tartotta jó ötletnek. Nos hát, ez egy olyan szép mese, mint amilyet az idézett újságban olvashatunk: Rákosi Mátyás (jakut) felesége – Fenya Fjodorovna Kornyilova elvtársnő/né – pizsamát osztott, és megmutatta a gyermekeknek, hogyan kell hallgatni a Szabad Görögország Hangja rádiót. Itt a vége, fuss el véle!