Vélemény és vita
A gondos gazda
Az ember joga, hogy megvédje magát a rá támadótól, a birtokát fosztogatóktól
Ez a címe Babits Mihály 1925-ben írt versének. A nagy műveltségű, érzékeny lelkű katolikus dunántúli költőből a világháború rémsége, a kommunista rezsim tömeggyilkossága, a román megszállás és az ország kifosztása, a fehérterror és a trianoni ítélet miatt menekülni kényszerült vagonlakó családok pokoli nyomora kapcsán írta: „Léckatonáim sorban állnak már, / pici földem a földből kikerítve, / könnyű szál dzsidások állnak őrt, / hatalmasan igazságukban; / ők a törvény ők a jog, / erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők, / s jel, hogy vagyok; sün életem tüskéi e / szakadt létben kizárva minden idegent, / de átbocsátva, ami még közös maradt / a testvérek közt…” Egy másik költeményében (Dal az esztergomi bazilikáról, 1924) – ekképp panaszkodott: „…de túl már a cseh határ… Idegen katonák / s szuronyos szólamok szorítják a Dunát / mely ma friss ér helyett zsibbasztó pántlika: / áldástalan nézi a hűs bazilika.”
Egy ezer évig fennállt és működött, háromszázötvenezer négyzetkilométer nagyságú ország szakadt szét darabjaira 1920. június 4-én.
A Római Birodalom Pannónia tartományát a Kr. u. I. századtól 456-ig mindenkor meg tudta őrizni a Duna jobb partján kiépített műszaki védvonal (limes), amely az al-dunai Sirmiumtól (Szávaszentdemeter) Bécsig (Vindobona) húzódott. Nem sokkal a Dunántúl kiürítése (456) után Attila király hun harcosai vigyázták az idegenek, kémek és bizánci keresztény hittérítők bejutását a rövid életű birodalomba. A 896 és 900 közötti években a Tisza és a Duna vidékétől az Alpok-aljáig elfoglalták a magyarok, akik a 11. század elejétől kezdődően mindig meg tudták védeni az egész Kárpát-medencét a gyepű- és erdővidékek mentén. Szent István király uralkodásától egészen 1920-ig fegyveres határőrség vigyázta a hatalmas ország peremét a bizánciak, besenyők, kunok, bajorok, osztrákok, kijevi oroszok, cseh és déli szlávok támadásaival szemben; kivétel csak az 1526-tól 1686-ig tartó oszmán-török hódoltság ideje volt.
Az Európában középbirodalomnak számító Magyar Királyság minden időkben beengedte területére a jó szándékkal érkező külföldi vendégeket, akik – a nevükkel ellentétben – le is telepedtek a Nyugati-Kárpátoktól Erdélyig, az Északi hegyvidéktől a Duna–Dráva vidékig. Megtarthatták a bevándorlók saját nyelvüket és szokásaikat, az egyetlen feltétel az uralkodói törvények betartása, tisztelete és az adózás volt. A középkorban Elba-vidéki szászok, türingiai bányászok, vallonok költöztek be a Felvidékre és Erdélybe, a legújabb korban tucatnyi etnikai és nemzetiségi kisebbség jutott új hazához Magyarországban: románok, kárpáti ukránok, tótok, szerbek, vendek, cincárok stb.
Az ember természete, hogy megvédje magát, a családját, házát, vagyonát, földbirtokát, és ha kell, a hazáját is. Európa valamennyi történelmi országa állandó határokkal kerítette be magát a középkorban, azzal védelmezi most is. Még a legújabb időkben is fennmaradt ez a jogi és biztonsági intézmény, az unióba szerveződött országok esetében is, sőt az utóbbi években újból megerősítették az illegális bevándorlás miatt. Így volt ez – több helyen jelenleg is – a történelmi közép-ázsiai iszlám államok esetében, ahová még a 19. század végén is kész öngyilkosság volt illegálisan bejutni; Vámbéry Ármin, Stein Aurél és más Ázsia-kutatók csak a nyelvtudásuknak köszönhetően élték túl az üzbégek, kazahok és tádzsikok „vendéglátását”.
Az ember joga, hogy megvédje magát a rá támadótól, a birtokát fosztogatóktól. Bolond ember, aki nem zárja kulcsra a lakását, amikor távol van. Az állam joga és feladata, hogy a dolgos dinnyetermesztő gazda biztonságban tudhassa a földjét, a halász a tavát, a pásztor a nyáját – és a családja gyermekeit az ismeretlen idegenektől. Ez a természet ősi rendje.
Aki mindezzel szembe helyezkedik, az többnyire tudatlan, tanulatlan bunkó, becstelen szélhámos, pénzsóvár ügynök, haza- és nemzetáruló.
„Jöhet a vad tánc, tépő, részeg ál-buján / vetkőzni csontig a virágokat / jöhet a vak kacaj ápolt növényeinkre; / Hősi léceid mögött / mit középkori szerzetes dugott a zord / sisakos hordák, korcs nomádok, / ostorok képégetők elől pár régi könyvet…”.
Az okos gazda mostanában gondosan bekeríti a házát.
Egy ezer évig fennállt és működött, háromszázötvenezer négyzetkilométer nagyságú ország szakadt szét darabjaira 1920. június 4-én.
A Római Birodalom Pannónia tartományát a Kr. u. I. századtól 456-ig mindenkor meg tudta őrizni a Duna jobb partján kiépített műszaki védvonal (limes), amely az al-dunai Sirmiumtól (Szávaszentdemeter) Bécsig (Vindobona) húzódott. Nem sokkal a Dunántúl kiürítése (456) után Attila király hun harcosai vigyázták az idegenek, kémek és bizánci keresztény hittérítők bejutását a rövid életű birodalomba. A 896 és 900 közötti években a Tisza és a Duna vidékétől az Alpok-aljáig elfoglalták a magyarok, akik a 11. század elejétől kezdődően mindig meg tudták védeni az egész Kárpát-medencét a gyepű- és erdővidékek mentén. Szent István király uralkodásától egészen 1920-ig fegyveres határőrség vigyázta a hatalmas ország peremét a bizánciak, besenyők, kunok, bajorok, osztrákok, kijevi oroszok, cseh és déli szlávok támadásaival szemben; kivétel csak az 1526-tól 1686-ig tartó oszmán-török hódoltság ideje volt.
Az Európában középbirodalomnak számító Magyar Királyság minden időkben beengedte területére a jó szándékkal érkező külföldi vendégeket, akik – a nevükkel ellentétben – le is telepedtek a Nyugati-Kárpátoktól Erdélyig, az Északi hegyvidéktől a Duna–Dráva vidékig. Megtarthatták a bevándorlók saját nyelvüket és szokásaikat, az egyetlen feltétel az uralkodói törvények betartása, tisztelete és az adózás volt. A középkorban Elba-vidéki szászok, türingiai bányászok, vallonok költöztek be a Felvidékre és Erdélybe, a legújabb korban tucatnyi etnikai és nemzetiségi kisebbség jutott új hazához Magyarországban: románok, kárpáti ukránok, tótok, szerbek, vendek, cincárok stb.
Az ember természete, hogy megvédje magát, a családját, házát, vagyonát, földbirtokát, és ha kell, a hazáját is. Európa valamennyi történelmi országa állandó határokkal kerítette be magát a középkorban, azzal védelmezi most is. Még a legújabb időkben is fennmaradt ez a jogi és biztonsági intézmény, az unióba szerveződött országok esetében is, sőt az utóbbi években újból megerősítették az illegális bevándorlás miatt. Így volt ez – több helyen jelenleg is – a történelmi közép-ázsiai iszlám államok esetében, ahová még a 19. század végén is kész öngyilkosság volt illegálisan bejutni; Vámbéry Ármin, Stein Aurél és más Ázsia-kutatók csak a nyelvtudásuknak köszönhetően élték túl az üzbégek, kazahok és tádzsikok „vendéglátását”.
Az ember joga, hogy megvédje magát a rá támadótól, a birtokát fosztogatóktól. Bolond ember, aki nem zárja kulcsra a lakását, amikor távol van. Az állam joga és feladata, hogy a dolgos dinnyetermesztő gazda biztonságban tudhassa a földjét, a halász a tavát, a pásztor a nyáját – és a családja gyermekeit az ismeretlen idegenektől. Ez a természet ősi rendje.
Aki mindezzel szembe helyezkedik, az többnyire tudatlan, tanulatlan bunkó, becstelen szélhámos, pénzsóvár ügynök, haza- és nemzetáruló.
„Jöhet a vad tánc, tépő, részeg ál-buján / vetkőzni csontig a virágokat / jöhet a vak kacaj ápolt növényeinkre; / Hősi léceid mögött / mit középkori szerzetes dugott a zord / sisakos hordák, korcs nomádok, / ostorok képégetők elől pár régi könyvet…”.
Az okos gazda mostanában gondosan bekeríti a házát.