Vélemény és vita
A frankfurti iskola tanításai
A baloldal a pénz- és a médiahatalom segítségével igyekszik politikai befolyást szerezni
A baloldali pártok népszerűsége Európa-szerte csökkenő tendenciát mutat, már persze ott, ahol egyáltalán még fennmaradtak, míg a jobboldali populista pártok népszerűsége növekszik. A jobbközép pártoknak egyre nagyobb nehézségeket okoz, hogy a baloldallal nagykoalíciót alkotva kormányzóképesek lehessenek, sőt néhány országban kormányképes koalíció már csak a populista pártok kormányba történő bevonásával lehetséges. A nemzetközi média tele van a különböző politikai irányzatok minősítésével, igen keveset lehet azonban megtudni arról, hogy az egyes mozgalmak, a rájuk ragasztott jelzőkön túlmenően (vagy azokon belül) mit is képviselnek.
A szociáldemokrata pártok az ipari forradalom nyomán létrejövő ipari munkásság érdekeinek védelmére alakultak, fő bázisuk a nagyipari munkásság, ezen belül is a szakmunkások, a „szakik” voltak. A fő különbség a szociáldemokrata és kommunista pártok között az volt, hogy míg a szociáldemokraták nem akarták teljesen felforgatni a kapitalista gazdasági és politikai rendszert, hanem csak az eredményekből való arányos részesedés kivívását tűzték ki célul, a kommunisták célja a kapitalista rendszer felszámolása volt, és ahol hatalomra kerültek, ott meg is tették.
A kommunista rendszerek végül megbuktak, ám a technikai fejlődés a szociáldemokrata pártok alól is kihúzta a talajt, ugyanis az automatizálás elterjedésével gyakorlatilag megszűntek a sok ezer embert foglalkoztató nagyüzemek és ezzel együtt az a munkásosztály, amelyre a balközép pártok épültek. Bérből és fizetésből élők természetesen megmaradtak, de már főleg a szolgáltatásokban, szétszórva vagy kisüzemekben, tehát ott, ahol sokkal kevésbé szervezhetők politikai erővé. Bár a bázis ilyenformán megszűnt, a struktúra, a párthierarchia megmaradt, ám az alulról jövő demokratikus ellenőrzés lehetősége nélkül.
Ugyanebben az időben egy ideológiai forradalom is lejátszódott a nyugati társadalmakban. Az elbukott kommunista kísérletek nyomán olyan radikális marxista gondolkodók, mint Lukács György, Antonio Gramsci, Max Horkheimer, Herbert Marcuse, Theodor W. Adorno fokozatosan kifejlesztettek egy ideológiát, amely nem csak a kapitalista rendszer, hanem az egész nyugati civilizáció bírálatává vált, és alapvetően szemben állt, az akkor még létező „megvalósult szocializmus” ideológiájával is. Ezt az irányzatot az e filozófusoknak kezdetben helyt adó, a Frankfurti Egyetemen működő Társadalmi Kutatóintézet nyomán frankfurti iskolának nevezték el.
A frankfurti iskola tanait a hagyományos („megvalósult”) marxizmus alapján Jurij Nyikolajevics Davidov (1929–2007) szovjet–orosz filozófus kritizálja, a magyar nyelven 1982-ben megjelent A frankfurti iskola című könyvében. Davidov szerint az a kétségbeesés, amely a fasizmus és a nemzetiszocializmus „barna pestise” láttán e filozófusokon úrrá lett, arra késztette őket, hogy a hitleristák bűneiért az egész nyugati kultúrát és benne a fasizmusra hajló „egydimenziós” embert tegyék felelőssé. Szerintük csak egy maroknyi csoport az, amely avantgardista tudata révén nem kerül azoknak a sorába, akiknek eleve az a sorsuk, hogy a fasiszta rendszerek táptalajává és anyagává legyenek. Az e kritika megjelenése óta eltelt csaknem negyven év igazolta Davidov éleslátását: ami akkor még csak éppen a politika perifériáján jelentkezett, mára a nyugati társadalmak filozófiai és politikai fő irányává vált.
A frankfurti iskola hívei ugyanis a néhai német ifjúkommunista diákvezér, Rudi Dutschke útmutatása szerint évtizedek hosszú menetelésével elfoglalták a szakmai és politikai intézményrendszereket (egyetemeket, kutatóintézeteket, kormányhivatalokat, pártokat, médiát). Ezért van az, hogy bármerre fordulunk, ugyanazzal a politikával és ideológiával találjuk magunkat szembe, amellyel, ha nem értünk egyet, besorolnak az fasisztoid „egydimenziós” emberek közé. Rudi Dutschkéről – érdemei elismeréseként – 2008-ban Berlinben utcát neveztek el.
Míg a frankfurti iskola a munkásosztálytól elvárt forradalmiság hiánya miatt alapvetően pesszimista felfogású volt, a csoporthoz nem tartozó, azzal módszertani kérdésekben vitatkozó Karl Popper egy pozitív, a multikulturalizmusra épülő világképet vázolt fel. A kétféle koncepció tökéletesen illeszkedik egymáshoz: míg a frankfurtiak a fennálló társadalom kritikáját adják, annak lebontására törekednek, Popper egy új, „nyitott társadalmat” vázol fel, amelyben az állampolgárokat csak a teljes egyéni szabadságot biztosító törvények tisztelete köt össze. Azt írja: „Nem fogadhatók el és nem alkalmazhatók a gyakorlatban azok az elvek sem, amelyek azt állítják, hogy a nemzetet a közös eredet, a közös nyelv vagy a közös történelem köti össze. A nemzeti állam elve […] mítosz csupán. Irracionális, romantikus és utópikus álom.” Karl Popper alighanem legjobb tanítványa Soros György, aki vagyonával ezeket a gondolatokat igyekszik a gyakorlatba átültetni, és ha visszagondolunk a kezdetekre, Lukács György valamikori helyettes közoktatásügyi népbiztos szerepére a frankfurti iskola létrejöttében, egy szép kerek történet bontakozik ki előttünk, ami (részben) innen indult ki, és ide is érkezett vissza.
Bár a frankfurti szellem átitatja az intézményeket és a bal- és jobbközép pártokat, messze nem keltett rezonanciát a baloldal vagy akár a jobboldal valamikori választóiban. Herbert Marcuse-nek igaza volt, a társadalom nagy része „egydimenziós”, hajlik arra a fasisztoid véleményre, hogy tartozik valahová, nemzethez, valláshoz, történelemhez, és nem pusztán üres jogi keretekhez.
A balközép pártok választóiktól, vagy, ahogy valamikor mondták, a „tömegektől” való elszakadása fokozatosan megjelenik a választási eredményekben, és azért csak fokozatosan, mert a választók többnyire konzervatívak, ragaszkodnak ahhoz a párthoz, amelyre évtizedeken keresztül szavaztak, csak lassan ismerik fel, hogy az a párt már nem az a párt, amely valamikor az érdekeiket képviselte. Ezt mutatják az elmúlt évek választási eredményei.
A legutóbbi francia elnökválasztás során a 2012-ben még nyertes szocialista párt jelöltje csak az ötödik lett az első fordulóban. Angliában a valamikor erőteljes munkáspárt majd egy évtizede ellenzékben van, és azzal a problémával küzd, hogy a Brexittel kapcsolatban egységes álláspontot tudjon kialakítani. Az a spanyol szocialista párt, amely 1980 és 2000 között a legtöbb kormányban vezető erőt képviselt, a legutóbbi két választáson rekordalacsony támogatottságot ért el. A Német Szociáldemokrata Párt népszerűsége az elmúlt tizenkét évben jelentősen csökkent. A legutóbbi olasz választásokon pedig az addig regnáló miniszterelnök balközép koalíciója csak harmadik lett.
És magunkról is beszélhetünk. Az 1994-ben még ötven százalék feletti választási eredményt elérő szocialista párt, amely ugyan már születésekor sem volt szocialista, hanem, mint egy korabeli baloldali aktivista mondotta, „radikális jobboldali polgári párt”, fokozatosan meggyőzte választóit, hogy tőle ugyan szociális gondoskodást ne várjanak. Tizenkét év kormányzás elég volt ahhoz, hogy a pártpreferenciákban a harmadik helyre csússzon vissza, és még arra is esélye legyen, hogy rossz taktikája miatt a parlamentből is kiessen.
A bérből és fizetésből élők érdekeinek védelme helyett a frankfurti iskola tanítását, a nyílt társadalom megvalósítását, ráadásul a neoliberális közgazdasági elveket felvállaló baloldalnak a jövőben igen csekély esélye lesz, hogy választások útján kerüljön kormányzati pozícióba. Marad az a lehetőség, hogy a nagytőkés érdekeket védve a pénz- és médiahatalom segítségével igyekezzen politikai befolyást szerezni, de ezzel természetesen mindörökre meg is szűnik baloldali pártnak lenni.
A bérből és fizetésből élők érdekeit, akik többnyire szeretik hazájukat, büszkék országuk kulturális hagyatékára, és nem akarnak etnikai enklávékra szabdalt országban élni, egyre inkább azok a pártok képviselik, amelyeket ma a frankfurti iskola képviselői rasszistának, idegengyűlölőnek, protekcionistának, populistának minősítenek.
A szociáldemokrata pártok az ipari forradalom nyomán létrejövő ipari munkásság érdekeinek védelmére alakultak, fő bázisuk a nagyipari munkásság, ezen belül is a szakmunkások, a „szakik” voltak. A fő különbség a szociáldemokrata és kommunista pártok között az volt, hogy míg a szociáldemokraták nem akarták teljesen felforgatni a kapitalista gazdasági és politikai rendszert, hanem csak az eredményekből való arányos részesedés kivívását tűzték ki célul, a kommunisták célja a kapitalista rendszer felszámolása volt, és ahol hatalomra kerültek, ott meg is tették.
A kommunista rendszerek végül megbuktak, ám a technikai fejlődés a szociáldemokrata pártok alól is kihúzta a talajt, ugyanis az automatizálás elterjedésével gyakorlatilag megszűntek a sok ezer embert foglalkoztató nagyüzemek és ezzel együtt az a munkásosztály, amelyre a balközép pártok épültek. Bérből és fizetésből élők természetesen megmaradtak, de már főleg a szolgáltatásokban, szétszórva vagy kisüzemekben, tehát ott, ahol sokkal kevésbé szervezhetők politikai erővé. Bár a bázis ilyenformán megszűnt, a struktúra, a párthierarchia megmaradt, ám az alulról jövő demokratikus ellenőrzés lehetősége nélkül.
Ugyanebben az időben egy ideológiai forradalom is lejátszódott a nyugati társadalmakban. Az elbukott kommunista kísérletek nyomán olyan radikális marxista gondolkodók, mint Lukács György, Antonio Gramsci, Max Horkheimer, Herbert Marcuse, Theodor W. Adorno fokozatosan kifejlesztettek egy ideológiát, amely nem csak a kapitalista rendszer, hanem az egész nyugati civilizáció bírálatává vált, és alapvetően szemben állt, az akkor még létező „megvalósult szocializmus” ideológiájával is. Ezt az irányzatot az e filozófusoknak kezdetben helyt adó, a Frankfurti Egyetemen működő Társadalmi Kutatóintézet nyomán frankfurti iskolának nevezték el.
A frankfurti iskola tanait a hagyományos („megvalósult”) marxizmus alapján Jurij Nyikolajevics Davidov (1929–2007) szovjet–orosz filozófus kritizálja, a magyar nyelven 1982-ben megjelent A frankfurti iskola című könyvében. Davidov szerint az a kétségbeesés, amely a fasizmus és a nemzetiszocializmus „barna pestise” láttán e filozófusokon úrrá lett, arra késztette őket, hogy a hitleristák bűneiért az egész nyugati kultúrát és benne a fasizmusra hajló „egydimenziós” embert tegyék felelőssé. Szerintük csak egy maroknyi csoport az, amely avantgardista tudata révén nem kerül azoknak a sorába, akiknek eleve az a sorsuk, hogy a fasiszta rendszerek táptalajává és anyagává legyenek. Az e kritika megjelenése óta eltelt csaknem negyven év igazolta Davidov éleslátását: ami akkor még csak éppen a politika perifériáján jelentkezett, mára a nyugati társadalmak filozófiai és politikai fő irányává vált.
A frankfurti iskola hívei ugyanis a néhai német ifjúkommunista diákvezér, Rudi Dutschke útmutatása szerint évtizedek hosszú menetelésével elfoglalták a szakmai és politikai intézményrendszereket (egyetemeket, kutatóintézeteket, kormányhivatalokat, pártokat, médiát). Ezért van az, hogy bármerre fordulunk, ugyanazzal a politikával és ideológiával találjuk magunkat szembe, amellyel, ha nem értünk egyet, besorolnak az fasisztoid „egydimenziós” emberek közé. Rudi Dutschkéről – érdemei elismeréseként – 2008-ban Berlinben utcát neveztek el.
Míg a frankfurti iskola a munkásosztálytól elvárt forradalmiság hiánya miatt alapvetően pesszimista felfogású volt, a csoporthoz nem tartozó, azzal módszertani kérdésekben vitatkozó Karl Popper egy pozitív, a multikulturalizmusra épülő világképet vázolt fel. A kétféle koncepció tökéletesen illeszkedik egymáshoz: míg a frankfurtiak a fennálló társadalom kritikáját adják, annak lebontására törekednek, Popper egy új, „nyitott társadalmat” vázol fel, amelyben az állampolgárokat csak a teljes egyéni szabadságot biztosító törvények tisztelete köt össze. Azt írja: „Nem fogadhatók el és nem alkalmazhatók a gyakorlatban azok az elvek sem, amelyek azt állítják, hogy a nemzetet a közös eredet, a közös nyelv vagy a közös történelem köti össze. A nemzeti állam elve […] mítosz csupán. Irracionális, romantikus és utópikus álom.” Karl Popper alighanem legjobb tanítványa Soros György, aki vagyonával ezeket a gondolatokat igyekszik a gyakorlatba átültetni, és ha visszagondolunk a kezdetekre, Lukács György valamikori helyettes közoktatásügyi népbiztos szerepére a frankfurti iskola létrejöttében, egy szép kerek történet bontakozik ki előttünk, ami (részben) innen indult ki, és ide is érkezett vissza.
Bár a frankfurti szellem átitatja az intézményeket és a bal- és jobbközép pártokat, messze nem keltett rezonanciát a baloldal vagy akár a jobboldal valamikori választóiban. Herbert Marcuse-nek igaza volt, a társadalom nagy része „egydimenziós”, hajlik arra a fasisztoid véleményre, hogy tartozik valahová, nemzethez, valláshoz, történelemhez, és nem pusztán üres jogi keretekhez.
A balközép pártok választóiktól, vagy, ahogy valamikor mondták, a „tömegektől” való elszakadása fokozatosan megjelenik a választási eredményekben, és azért csak fokozatosan, mert a választók többnyire konzervatívak, ragaszkodnak ahhoz a párthoz, amelyre évtizedeken keresztül szavaztak, csak lassan ismerik fel, hogy az a párt már nem az a párt, amely valamikor az érdekeiket képviselte. Ezt mutatják az elmúlt évek választási eredményei.
A legutóbbi francia elnökválasztás során a 2012-ben még nyertes szocialista párt jelöltje csak az ötödik lett az első fordulóban. Angliában a valamikor erőteljes munkáspárt majd egy évtizede ellenzékben van, és azzal a problémával küzd, hogy a Brexittel kapcsolatban egységes álláspontot tudjon kialakítani. Az a spanyol szocialista párt, amely 1980 és 2000 között a legtöbb kormányban vezető erőt képviselt, a legutóbbi két választáson rekordalacsony támogatottságot ért el. A Német Szociáldemokrata Párt népszerűsége az elmúlt tizenkét évben jelentősen csökkent. A legutóbbi olasz választásokon pedig az addig regnáló miniszterelnök balközép koalíciója csak harmadik lett.
És magunkról is beszélhetünk. Az 1994-ben még ötven százalék feletti választási eredményt elérő szocialista párt, amely ugyan már születésekor sem volt szocialista, hanem, mint egy korabeli baloldali aktivista mondotta, „radikális jobboldali polgári párt”, fokozatosan meggyőzte választóit, hogy tőle ugyan szociális gondoskodást ne várjanak. Tizenkét év kormányzás elég volt ahhoz, hogy a pártpreferenciákban a harmadik helyre csússzon vissza, és még arra is esélye legyen, hogy rossz taktikája miatt a parlamentből is kiessen.
A bérből és fizetésből élők érdekeinek védelme helyett a frankfurti iskola tanítását, a nyílt társadalom megvalósítását, ráadásul a neoliberális közgazdasági elveket felvállaló baloldalnak a jövőben igen csekély esélye lesz, hogy választások útján kerüljön kormányzati pozícióba. Marad az a lehetőség, hogy a nagytőkés érdekeket védve a pénz- és médiahatalom segítségével igyekezzen politikai befolyást szerezni, de ezzel természetesen mindörökre meg is szűnik baloldali pártnak lenni.
A bérből és fizetésből élők érdekeit, akik többnyire szeretik hazájukat, büszkék országuk kulturális hagyatékára, és nem akarnak etnikai enklávékra szabdalt országban élni, egyre inkább azok a pártok képviselik, amelyeket ma a frankfurti iskola képviselői rasszistának, idegengyűlölőnek, protekcionistának, populistának minősítenek.