A főtitkár ekkor elfogadott amerikai–szovjet kereskedelmi egyezményt érintő pozitív értékelése jótékonyan igyekezett elfedni a tényt, hogy a korábbi csúcstalálkozókkal ellentétben Gorbacsov immár egy függetlenségében belülről korlátozott, lehetőségeiben pedig kívülről alárendelődött politikus volt, immár saját politikai túlélésében függve Washington jóindulatától.
Az 1990. május 30. és június 3. között megrendezett csúcstalálkozó előtt Jack F. Matlock moszkvai amerikai nagykövet úgy látta, hogy Mihail Gorbacsov „egyre kevésbé volt ura” a szovjetunióbeli helyzetnek, „támadott vezető”-vé vált, akinek „a politikai hatalom válságával” kellett szembenéznie. Matlock szerint a gorbacsovi peresztrojka és glasznoszty olyan, addig elfojtott „hatalmas társadalmi erőket szabadított el”, amelyeket a „hatalma leszálló ágához” ért főtitkár már nem tudott irányítani: a kommunista párt társadalmi talajvesztésével szemben nem tudott legitim, világos és egyértelmű alternatívát ajánlani. Ezt a presztízsvesztést (talajvesztést?) érzékelve 1990. május közepén hat szovjet vezető – köztük Krujcskov, a KGB feje és Jazov védelmi miniszter (nem mellékesen: az 1991. augusztusi Gorbacsov-ellenes puccs vezéralakjai!) – a majdani tanácskozás tartalmát fókuszáló memorandumot készített. Az általuk megfogalmazott fő cél a nukleáris támadófegyverek ötvenszázalékos leszerelését rögzítő szerződés előkészítése, esetleg megkötése volt, ugyanakkor leszögezték: „politikailag és pszichológiailag elfogadhatatlan lenne számunkra, hogy az egyesült Németországot a NATO-ban lássuk. Nem érthetünk egyet az európai erőegyensúly és stabilitás lerombolásával, amely ezen lépésből elkerülhetetlenül következne”. Az emlékeztetőben megfogalmazottak pontosan jelzik, hogy a szovjet hatalmi elit milyen eredmények elérését és milyen kompromisszumok elutasítását várta a szovjet vezetőtől.
A Gorbacsov–Bush-csúcs egy hosszú és őszinte, négyszemközti megbeszéléssel kezdődött, és a további tárgyalások általánosságban is szívélyes légkörben, a két vezető közt olykor viccelődve zajlottak. A hangulat könnyedsége azonban egy percre sem feledtette a megbeszélések súlyát és jelentőségét. Gorbacsov Moszkva és Washington szoros együttműködését hangsúlyozta, figyelmeztetve, hogy anélkül „a változások gyors üteme” Európában a két ország érdekeinek ütközését okozhatja, „mint ahogy az ember gyufát érint egy máglyához”. Megismételte az általa preferált, a „közös európai otthon”-hoz kapcsolódó elképzelését: eszerint a Varsói Szerződés és a NATO először politikai szervezetté alakultak volna át, majd beolvadtak volna az intézményesülő Európai Biztonsági és Együttműködési Konferenciába.
A német újraegyesítés kérdésére térve Bush jelezte, hogy igyekszik „lehorgonyozni Németországot a NATO szövetségében”, mire Gorbacsov így válaszolt: „Ön tengerész [Bush haditengerészeti pilóta volt – K. J. E. megj.], meg fogja érteni, hogy ha egy horgony jó, akkor két horgony még jobb. Miért ne lehetne [Németország] a Varsói Szerződésben [is]?” Bár a tárgyalásokon részt vevő Dimitrij Jazov jelezte, hogy a katonai vezetés számára ez a felvetés teljességgel elfogadhatatlan, Bushék tudatosan kimondatták Gorbacsovval, hogy a Helsinki Záróokmány szerint az országok maguk választhatják meg katonai szövetségeiket, és hogy a németek ilyen irányú döntését Gorbacsov elfogadná. Az ellentmondásokat látva végül a szovjet főtitkár javasolta, hogy a német kérdést vegyék le a két vezető személyes megbeszéléseinek napirendjéről – mert félt, hogy ha zsákutcába futnak, akkor kereskedelmi megállapodás sem lesz, amelyre pedig „kétségbeejtően szüksége” volt.
Ennek valóban „kétségbeejtő” voltához álljon itt két adalék: egyrészt az ekkor párhuzamosan zajló háttértárgyalásokon Dennis Ross a külügytől megkérdezte Jevgenyij Primakovot: „Valójában mennyire lenne szükségük?” „Nagyjából húszmilliárd dollárra évente, három évig” – hangzott a válasz; másrészt egy korabeli amerikai jelentés szerint a csúcstalálkozó moszkvai hírértéke másodlagos volt a szovjet átlagemberek élelem és az ellátás miatti aggodalmához képest.
Végül a Mihail Gorbacsov számára „legfontosabb célt” Bush az új szovjet kivándorlási törvény megalkotásához kötve, illetve titkos záradékban a (függetlenségét 1990 márciusában kikiáltó) Litvánia elleni gazdasági blokád felfüggesztéséhez és a tárgyalások megindításához kötötte. Lezárásként hosszabban egyeztettek arról, hogy a kereskedelmi megállapodást a sajtótájékoztatókon majd egyöntetűen sikerként prezentálják.
Tévedés lenne azt hinni – és hazugság azt állítani –, hogy a többnapos csúcs tematikája csak ennyiből állt volna. Aláírtak egy addigra jól előkészített, kétoldalú megállapodást a vegyi fegyverekről, történt némi előrelépés a stratégiai nukleáris fegyvereket érintő START tárgyalásokon, és szó esett regionális kérdésekről (például Afganisztán, El Salvador) is. Az ezekkel az előrelépésekkel és részsikerekkel szemben általam kiemelt két kérdéskör mindezek ellenére jól mutatja, hogy Gorbacsov egy bő évvel hatalmi nivellálódása előtt már csak politikai árnyéka volt önmagának – annak a főtitkárnak, aki az 1986-os reykjavíki csúcson még szuverén vezetőként kezdeményezően és egyenrangú partnerként tárgyalt.
Az 1990. május 30. és június 3. között megrendezett csúcstalálkozó előtt Jack F. Matlock moszkvai amerikai nagykövet úgy látta, hogy Mihail Gorbacsov „egyre kevésbé volt ura” a szovjetunióbeli helyzetnek, „támadott vezető”-vé vált, akinek „a politikai hatalom válságával” kellett szembenéznie. Matlock szerint a gorbacsovi peresztrojka és glasznoszty olyan, addig elfojtott „hatalmas társadalmi erőket szabadított el”, amelyeket a „hatalma leszálló ágához” ért főtitkár már nem tudott irányítani: a kommunista párt társadalmi talajvesztésével szemben nem tudott legitim, világos és egyértelmű alternatívát ajánlani. Ezt a presztízsvesztést (talajvesztést?) érzékelve 1990. május közepén hat szovjet vezető – köztük Krujcskov, a KGB feje és Jazov védelmi miniszter (nem mellékesen: az 1991. augusztusi Gorbacsov-ellenes puccs vezéralakjai!) – a majdani tanácskozás tartalmát fókuszáló memorandumot készített. Az általuk megfogalmazott fő cél a nukleáris támadófegyverek ötvenszázalékos leszerelését rögzítő szerződés előkészítése, esetleg megkötése volt, ugyanakkor leszögezték: „politikailag és pszichológiailag elfogadhatatlan lenne számunkra, hogy az egyesült Németországot a NATO-ban lássuk. Nem érthetünk egyet az európai erőegyensúly és stabilitás lerombolásával, amely ezen lépésből elkerülhetetlenül következne”. Az emlékeztetőben megfogalmazottak pontosan jelzik, hogy a szovjet hatalmi elit milyen eredmények elérését és milyen kompromisszumok elutasítását várta a szovjet vezetőtől.
A Gorbacsov–Bush-csúcs egy hosszú és őszinte, négyszemközti megbeszéléssel kezdődött, és a további tárgyalások általánosságban is szívélyes légkörben, a két vezető közt olykor viccelődve zajlottak. A hangulat könnyedsége azonban egy percre sem feledtette a megbeszélések súlyát és jelentőségét. Gorbacsov Moszkva és Washington szoros együttműködését hangsúlyozta, figyelmeztetve, hogy anélkül „a változások gyors üteme” Európában a két ország érdekeinek ütközését okozhatja, „mint ahogy az ember gyufát érint egy máglyához”. Megismételte az általa preferált, a „közös európai otthon”-hoz kapcsolódó elképzelését: eszerint a Varsói Szerződés és a NATO először politikai szervezetté alakultak volna át, majd beolvadtak volna az intézményesülő Európai Biztonsági és Együttműködési Konferenciába.
A német újraegyesítés kérdésére térve Bush jelezte, hogy igyekszik „lehorgonyozni Németországot a NATO szövetségében”, mire Gorbacsov így válaszolt: „Ön tengerész [Bush haditengerészeti pilóta volt – K. J. E. megj.], meg fogja érteni, hogy ha egy horgony jó, akkor két horgony még jobb. Miért ne lehetne [Németország] a Varsói Szerződésben [is]?” Bár a tárgyalásokon részt vevő Dimitrij Jazov jelezte, hogy a katonai vezetés számára ez a felvetés teljességgel elfogadhatatlan, Bushék tudatosan kimondatták Gorbacsovval, hogy a Helsinki Záróokmány szerint az országok maguk választhatják meg katonai szövetségeiket, és hogy a németek ilyen irányú döntését Gorbacsov elfogadná. Az ellentmondásokat látva végül a szovjet főtitkár javasolta, hogy a német kérdést vegyék le a két vezető személyes megbeszéléseinek napirendjéről – mert félt, hogy ha zsákutcába futnak, akkor kereskedelmi megállapodás sem lesz, amelyre pedig „kétségbeejtően szüksége” volt.
Ennek valóban „kétségbeejtő” voltához álljon itt két adalék: egyrészt az ekkor párhuzamosan zajló háttértárgyalásokon Dennis Ross a külügytől megkérdezte Jevgenyij Primakovot: „Valójában mennyire lenne szükségük?” „Nagyjából húszmilliárd dollárra évente, három évig” – hangzott a válasz; másrészt egy korabeli amerikai jelentés szerint a csúcstalálkozó moszkvai hírértéke másodlagos volt a szovjet átlagemberek élelem és az ellátás miatti aggodalmához képest.
Végül a Mihail Gorbacsov számára „legfontosabb célt” Bush az új szovjet kivándorlási törvény megalkotásához kötve, illetve titkos záradékban a (függetlenségét 1990 márciusában kikiáltó) Litvánia elleni gazdasági blokád felfüggesztéséhez és a tárgyalások megindításához kötötte. Lezárásként hosszabban egyeztettek arról, hogy a kereskedelmi megállapodást a sajtótájékoztatókon majd egyöntetűen sikerként prezentálják.
Tévedés lenne azt hinni – és hazugság azt állítani –, hogy a többnapos csúcs tematikája csak ennyiből állt volna. Aláírtak egy addigra jól előkészített, kétoldalú megállapodást a vegyi fegyverekről, történt némi előrelépés a stratégiai nukleáris fegyvereket érintő START tárgyalásokon, és szó esett regionális kérdésekről (például Afganisztán, El Salvador) is. Az ezekkel az előrelépésekkel és részsikerekkel szemben általam kiemelt két kérdéskör mindezek ellenére jól mutatja, hogy Gorbacsov egy bő évvel hatalmi nivellálódása előtt már csak politikai árnyéka volt önmagának – annak a főtitkárnak, aki az 1986-os reykjavíki csúcson még szuverén vezetőként kezdeményezően és egyenrangú partnerként tárgyalt.