Vélemény és vita
A Nagy Háború vége
A központi hatalmak hadseregei minden erejüket latba vetve támadást indítottak az antant ellen 1918 tavaszán
Erich Ludendorff tábornok felkészült a támadásra: március 21-én hatezer német ágyú pokoli tüze zúdult a franciákra és a britekre.
A németek jelentős sikereket értek el, de offenzívájuk végül kifulladt.
A keleti fronton is eluralkodott a káosz, Oroszország és Románia békét kért. A nyári hónapokban fellazultak a közép-európai országok és nemzetek kötelékei, számos ország városaiban háborúellenes tüntetések, sztrájkok törtek ki. Sorban egymás után fellázadtak a katonák, általánossá lett a szökés. Október közepén az olasz fronton három osztrák–magyar hadosztály megtagadta az engedelmességet. A hónap utolsó napján a felfegyverzett munkás- és katonatömegek megszállták Budapest legfontosabb pontjait, győzött az „őszirózsás forradalom”.
Október 31-én József főherceg kinevezte miniszterelnökké Károlyi Mihály grófot. Kabinetjének tagjai: gróf Batthyány Tivadar, Berinkey Dénes, Buza Barna, Linder Béla, Garami Ernő és Nagy Ferenc; a tárca nélküli kormánytagok: Lovászy Márton; Jászi Oszkár és Kunfi Zsigmond. A kormány Pogány Józsefet kinevezte a katonatanácsok kormánybiztosává. A viharvert stáb tagjai közül heten (!) voltak szocialisták, közöttük többen úgynevezett „kriptokommunisták”. Még aznap fegyveres katonák agyonlőtték gróf Tisza István volt miniszterelnököt budapesti, Hermina úti villájában.
November 1-jén a Tisza Kálmán (később: Köztársaság) téren egybegyűlt tömeg a köztársaság kikiáltását követelte. November 2-án a hadsereg tisztikara az Országház téren felesküdött a kormányra és a Nemzeti Tanácsra. November 3-án Padovában Viktor Weber gyalogsági tábornok a Monarchia nevében aláírta a fegyverszüneti megállapodást az antant képviselői előtt, elrendelte az osztrák–magyar csapatok visszavonulását az 1914-es határokra. Magyarország a Nagy Háborúban összesen 3,8 millió főt mozgósított, a háborús veszteségek: 661 ezer hősi halott, 743 ezer sebesült és 734 ezer hadifogoly volt.
A „vörös gróf” parancsára kiürítették a Szamos felső folyásától Marosvásárhelyig, majd a Maros mentén a Tiszáig; onnan a Szabadka–Baja–Pécs vonalon a Dráváig húztak demarkációs vonalat, leszerelték a maradék hadsereget. Észak felől az ideiglenes csehszlovák kormány katonai alakulatokat küldött Nagyszombat–Trencsén–Vágújhely–Zsolna térségbe; miközben közzétették a hadügyminiszter rendeletét, miszerint november 11-i hatállyal leszerelik a tisztek és a legénység zömét. „Nem akarok többé katonát látni!” – kiabálta Linder, amire a leszerelő tisztek bajtársi szövetségeként megalapították a Magyar Országos Véderő Egyesületet (MOVE).
Berlinben november 9-én kikiáltották a köztársaságot, II. Vilmos császár Hollandiába menekül, Bécsben kikiáltották az Osztrák Köztársaságot. November 13-án a kormány megbízásából Linder tárca nélküli miniszterként Belgrádban – teljesen feleslegesen – aláírta a fegyverszüneti egyezményt.
November 15-én magyar katonai egységek Pozsony térségében visszanyomták a határon át betört cseh csapatokat, két nappal később az osztrák államtanács bejelentette Ausztria igényét „Nyugat-Magyarországra”. Még aznap megérkeztek Moszkvából Budapestre a magyar kommunisták csoportjának vezetői, köztük Kun Béla. November 24-én megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP), másnap a Szláv Nemzeti Gyűlés Újvidéken kimondta a dél-magyarországi megyék csatlakozását Szerbiához.
December 1-jén az erdélyi románok nemzetgyűlése Gyulafehérváron kimondta Erdély, a Bánság, a Partium és Máramaros Romániával való egyesülését, a román hadsereg – miután az antant hatalmaktól engedélyt kapott rá – bevonult Marosvásárhelyre. Onnan tovább 4-én Besztercére, 7-én Brassóba. Északon Bartha Albert, az új hadügyminiszter parancsot adott a Felvidék kiürítésére. Ugyanazon a napon megindult a Vörös Újság, a KMP hivatalos lapja. A többit már tudjuk.