Vélemény és vita
A Hymnus Könyve
Kölcsey aggódott, hogy kultúránk régisége elegendő-e ahhoz, hogy önállóságát megtarthassa
Ha csüggedés fog el, ha bizonytalanság ural, ha kétségek közt vergődünk, ellentmondásokkal van tele az életünk, mormoljuk magunkban nemzeti himnuszunkat! Ne csak az ünnepi protokoll részeként; s ne csak akkor, mikor az aranyérem csillogásában kúszik magasra lobogónk. Nem véletlenül énekeljük istentiszteleti liturgia részeként – hiszen a himnusz: imádság. Ha Kölcsey Hymnusának születésnapján (1823. január 22.), a magyar kultúra napján, címszavakat gyűjtünk megértéséhez, bajban vagyunk. Himnuszunknak ugyanis nemcsak egy könyve van, hanem egész könyvtárnyi irodalom foglalkozik vele.
Rögtön itt sorakoznak a kérdések. Valóban jól ismerjük-e nemzeti fohászunkat? A Hymnuson keresztül meg lehet-e ismerni Kölcseyt, nemzeti sorsunkat s önmagunkat is? Mit kezdjünk a ténnyel, hogy romantikus nemzetmítosz, buzdító csatadal, szabadságallegória helyett a népdalok (és kurucdalok) hangján megszólaló történeti-erkölcsfilozófiai könyörgést kapunk? Szükségünk van-e arra, hogy újra és újra fölsoroljuk a magyarság fájdalmait? Örökké a múltban kell-e bolyonganunk ahelyett, hogy a jelennel és a jövővel foglalkoznánk?
A Hymnus nem dicsőítő, hanem mozgósító ima, retorikai mű. Követi a cicerói hármas retorikai elvet – tanít, gyönyörködtet és mozgósít: válaszolni kell a kérdésre, hogy mi a magyarság bűne. (Miért „gyúlt harag kebledben”, Isten?) Otthon vagyunk-e; megmaradunk-e? Valóban „a magyar nép zivataros századaiból” (a 16–17. századi prédikátor irodalomból) származik-e a könyörgés, vagy szólhat a készülődő reformkori időszakról, Kölcsey koráról? Üzenhet-e azon túl: nagyapáinknak, unokáinknak is?
Horváth János még csonkának vélte a Hymnus történelemszemléletét: megáll a török világ (Ozman vad népe) említésénél. Mészöly Gedeon 1939-ben már bizonyította: Kölcsey koráig ível a történelmi mustra. A „Vár állott, most kőhalom” a Rákóczi-szabadságharc bukása utáni várrombolásokra utal, asszociációi elérnek a századfordulóig és a 19. század elejéig. Andalgások című, 1811-es, versében olvassuk: „Itten vérző honunk vidékin / Nyögő szél érvén keblihez, / Pusztúlt váraknak omladékin / A Múzsa búsan révedez.” Az 1831-es Huszt már irányt mutat: a romvár bús düledékein a „régi dicsőségen” révedezés helyett a jelenért és jövőért tenni akarást hirdeti. „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl.”
Kölcsey a Hymnus írásakor már foglalkozott a nemzeti hagyományokban megfogalmazott irodalmi tradíció és nemzeti jelleg kapcsolatával. Ám aggódott, hogy a magyar kultúra régisége elegendő-e ahhoz, hogy önállóságát megtarthassa. Egy kultúra (nemzet) nemcsak az egység jegyében maradhat meg és fejlődhet, de a feladatok sokszorozása révén is. Kölcsey korának politikai-társadalmi valóságát tükrözik a záró fohász előtti sorok: „S, ah, szabadság nem virul / A holtnak véréből, / Kínzó rabság könnye hull / Árvánk hő szeméből!” A tíz évvel későbbi Országgyűlési Naplóban is föltűnik e gondolat: történelmi nagyjaink (Bocskai, Bethlen, Rákóczi) véréből „nem virul szabadság”, a „hazafi hazáját a hazában félénk tekintettel keresi s nem találja” – így utal a két himnuszi sorra: „Szerte nézett s nem lelé / Honját a hazában”.
A saját korán túlmutató látnokiságot bizonyította a ’48-as forradalom és szabadságharc bukása, Világos és a megtorlás. Taxner-Tóth Ernő tovább tágítja a történelmi érvényességet: ott van a műben a kiegyezés és a világháborúk, a sztálinizmus, ’56 és a kádárizmus, a rendszerváltozás – és a mai nap. A reformkorban ugyanazt a veszélytudatot ismerte föl magára ébredő nemzetünk, mint a háborúk, forradalmak, diktatúrák alatt. S mint az Európát bekebelezni akaró invázióban. Herder 1791-ben jósolta meg nemzetünk halálát: „Itt élnek most, szlávok, németek, románok s más népek közt, a lakosság csekélyebb részeként s századok múlva a nyelvüket is alig lehet megtalálni majd.”
A himnuszinál erősebb képét adja ennek Vörösmarty Szózata: „S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körül”. Kölcsey első hazafias verse (Rákos nimfájához) is össze van kötve a nemzethalál képzetével. Töredékei mellett utolsó költői megszólalásában, a Zrínyi második énekében a Szózatra válaszol, konkrétan láttatja e víziót: „És más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblü nép”. Mintegy visszavonja áldáskérését, fölismeri, hogy önpusztításunk nem szűnt meg. Mi romboljuk le magunkban Isten templomát, s ezt segítik azok, akik a külső hatalom szolgálatában állnak. A Hymnus azért „pesszimista”, mert nem a nemzet halhatatlanságát hirdeti, hanem a megmaradásáért könyörög.
Mi a magyarság bűne? A prédikátori korszaktól kezdve sorolták ide a harácsolást, áskálódást és erkölcstelenséget, a haza védelmének elhanyagolását. S legsúlyosabb vád volt a nemzeti viszálykodás. „Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám kebledre, / S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre?” Kölcsey Pesten ismerkedett meg az ifjú tudós Horváth Istvánnal, aki „hátramaradásunk” okaként a lustaságot, a tenni nem akarást, a hazaszeretet hiányát tette felelőssé. Hatottak nézetei a költőre is. Az Isten áldása (majd szánása) mellett ezért kéri Kölcsey azt is, hogy magyar, szeresd a hazádat! Ezért kellene elmormolnunk minden este a Miatyánk mellett a Himnuszt is.
Rögtön itt sorakoznak a kérdések. Valóban jól ismerjük-e nemzeti fohászunkat? A Hymnuson keresztül meg lehet-e ismerni Kölcseyt, nemzeti sorsunkat s önmagunkat is? Mit kezdjünk a ténnyel, hogy romantikus nemzetmítosz, buzdító csatadal, szabadságallegória helyett a népdalok (és kurucdalok) hangján megszólaló történeti-erkölcsfilozófiai könyörgést kapunk? Szükségünk van-e arra, hogy újra és újra fölsoroljuk a magyarság fájdalmait? Örökké a múltban kell-e bolyonganunk ahelyett, hogy a jelennel és a jövővel foglalkoznánk?
A Hymnus nem dicsőítő, hanem mozgósító ima, retorikai mű. Követi a cicerói hármas retorikai elvet – tanít, gyönyörködtet és mozgósít: válaszolni kell a kérdésre, hogy mi a magyarság bűne. (Miért „gyúlt harag kebledben”, Isten?) Otthon vagyunk-e; megmaradunk-e? Valóban „a magyar nép zivataros századaiból” (a 16–17. századi prédikátor irodalomból) származik-e a könyörgés, vagy szólhat a készülődő reformkori időszakról, Kölcsey koráról? Üzenhet-e azon túl: nagyapáinknak, unokáinknak is?
Horváth János még csonkának vélte a Hymnus történelemszemléletét: megáll a török világ (Ozman vad népe) említésénél. Mészöly Gedeon 1939-ben már bizonyította: Kölcsey koráig ível a történelmi mustra. A „Vár állott, most kőhalom” a Rákóczi-szabadságharc bukása utáni várrombolásokra utal, asszociációi elérnek a századfordulóig és a 19. század elejéig. Andalgások című, 1811-es, versében olvassuk: „Itten vérző honunk vidékin / Nyögő szél érvén keblihez, / Pusztúlt váraknak omladékin / A Múzsa búsan révedez.” Az 1831-es Huszt már irányt mutat: a romvár bús düledékein a „régi dicsőségen” révedezés helyett a jelenért és jövőért tenni akarást hirdeti. „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl.”
Kölcsey a Hymnus írásakor már foglalkozott a nemzeti hagyományokban megfogalmazott irodalmi tradíció és nemzeti jelleg kapcsolatával. Ám aggódott, hogy a magyar kultúra régisége elegendő-e ahhoz, hogy önállóságát megtarthassa. Egy kultúra (nemzet) nemcsak az egység jegyében maradhat meg és fejlődhet, de a feladatok sokszorozása révén is. Kölcsey korának politikai-társadalmi valóságát tükrözik a záró fohász előtti sorok: „S, ah, szabadság nem virul / A holtnak véréből, / Kínzó rabság könnye hull / Árvánk hő szeméből!” A tíz évvel későbbi Országgyűlési Naplóban is föltűnik e gondolat: történelmi nagyjaink (Bocskai, Bethlen, Rákóczi) véréből „nem virul szabadság”, a „hazafi hazáját a hazában félénk tekintettel keresi s nem találja” – így utal a két himnuszi sorra: „Szerte nézett s nem lelé / Honját a hazában”.
A saját korán túlmutató látnokiságot bizonyította a ’48-as forradalom és szabadságharc bukása, Világos és a megtorlás. Taxner-Tóth Ernő tovább tágítja a történelmi érvényességet: ott van a műben a kiegyezés és a világháborúk, a sztálinizmus, ’56 és a kádárizmus, a rendszerváltozás – és a mai nap. A reformkorban ugyanazt a veszélytudatot ismerte föl magára ébredő nemzetünk, mint a háborúk, forradalmak, diktatúrák alatt. S mint az Európát bekebelezni akaró invázióban. Herder 1791-ben jósolta meg nemzetünk halálát: „Itt élnek most, szlávok, németek, románok s más népek közt, a lakosság csekélyebb részeként s századok múlva a nyelvüket is alig lehet megtalálni majd.”
A himnuszinál erősebb képét adja ennek Vörösmarty Szózata: „S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körül”. Kölcsey első hazafias verse (Rákos nimfájához) is össze van kötve a nemzethalál képzetével. Töredékei mellett utolsó költői megszólalásában, a Zrínyi második énekében a Szózatra válaszol, konkrétan láttatja e víziót: „És más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblü nép”. Mintegy visszavonja áldáskérését, fölismeri, hogy önpusztításunk nem szűnt meg. Mi romboljuk le magunkban Isten templomát, s ezt segítik azok, akik a külső hatalom szolgálatában állnak. A Hymnus azért „pesszimista”, mert nem a nemzet halhatatlanságát hirdeti, hanem a megmaradásáért könyörög.
Mi a magyarság bűne? A prédikátori korszaktól kezdve sorolták ide a harácsolást, áskálódást és erkölcstelenséget, a haza védelmének elhanyagolását. S legsúlyosabb vád volt a nemzeti viszálykodás. „Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám kebledre, / S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre?” Kölcsey Pesten ismerkedett meg az ifjú tudós Horváth Istvánnal, aki „hátramaradásunk” okaként a lustaságot, a tenni nem akarást, a hazaszeretet hiányát tette felelőssé. Hatottak nézetei a költőre is. Az Isten áldása (majd szánása) mellett ezért kéri Kölcsey azt is, hogy magyar, szeresd a hazádat! Ezért kellene elmormolnunk minden este a Miatyánk mellett a Himnuszt is.