777 éve történt, a muhi mezőn

Előzménye az volt, hogy a harcos mongol hordák a 13. század elejétől fogva óriási katonai erővel igyekeztek meghódítani a Távol-Kelettől Európáig kiterjedő, különféle birodalmakat, megszerezni a legelőket, felélni a termőföldeket; s végül elfoglalni nyugati keresztény országokat. A fővezérük Dzsingisz nagykán (1206–1227) volt, aki magát Attila hun fejedelemhez hasonlította, és kíméletlenül végrehajtotta a terveit.

Utódja, Ögödej (Agatáj) 1229-től uralkodott a mongol birodalom fölött. A tatár seregek 1223-ban csatát nyertek a védekező oroszokkal szemben a Kalka folyónál, 1235 táján már a Volga menti síkon portyáztak a lovas hordák. És amikor Julianus barát 1237-ben Budáról másodszor indult Kelet felé, már az orosz sztyeppéket is elfoglalták, 1240-ben elesett Kijev is, majd az egész közép-ázsiai térség meghódolt a keletről indult, félelmetes erő előtt.

IV. Béla király (1235–1270) 1241. január–februárban a sűrűsödő rossz hírek hallatán sietve megerősítette az északkeleti országhatárokat. Katonaság őrizte a Kárpátok hegyszorosait. Március 12-én a Kárpátokban megjelentek az első lovas tatárok, váratlanul áttörtek a Vereckei- és a Tatár-hágón, a Batu kán vezette fősereg megsemmisítette a Tomaj nembeli Dénes nádor hadát. Március 15-én már Pest városának környékén portyáztak a mongol lovasok.

A tatár fősereg 1241. április 11-én Batu kán, Sibán és Szübetej vezetésével a Sajó lapályán, Muhi falu közelében legyőzte IV. Béla hadát. Elesett az ütközetben a Tomaj nembeli Dénes nádor, Szerafin fia András országbíró, a Rátót nembeli Mátyás esztergomi érsek. Béla király és a sebesült Kálmán herceg szerencsével menekült meg. A história nem szívesen beszél róla, hogy a pár nappal előbb a helyszínen letelepedő, sátrakban és társzekereken heverő, gyepen pihenő katonák főként ettek-ittak, a harci eszközeiket szanaszét vagy a szekérvárban tárolták, mikor a Sajó felől hajnalban rájuk rontottak a mongol lovasok, nyílzáport zúdítva az álomittas magyarokra. A hegyaljai boroktól nehezen ébredőket lóhátról, hujjogva szúrták-vágták a tatárok, míg a királyt védő katonák falevélként hullottak a mezőn.

IV. Béla életét a személyes védelméhez tartozó jeruzsálemi Szent János lovagrend vitézei – más néven: johanniták – mentették meg. Az ellenség a király koronadíszes vörös hadi zászlaját kereste égen-földön, közben a fehér köpenyes, lánc fejvédős johanniták a testükkel védték, egyenes pallosukkal szabdalták a támadókat. Mindössze négy-öt vörös keresztes maradt Béla király körül, ők vágták ki a vérfürdőből. Lóhalálában menekültek észak felé, a Sajó és Hernád folyók völgyében, a Gömöri- és a Szepes-erdőn keresztül a Vág felső völgyéig. A tatárok egy darabig üldözték őket, de a Kárpátok szláv és szász lakói „eltüntették” őket.

Megérkezvén a turóci konventbe, Béla király Isten előtt megfogadta, hogy ha túléli a veszedelmet, az ország azon helyein, ahol megsegélték, szerzetesi házat alapít. Szavát megtartotta: a premontrei rend így jutott Jászó, Ipolyság, Csorna, Jánoshida, Mórichida, Árpás, Türje, Csurgó és további klastromok birtokába. Fegyveresei elkísérték a királyt Klissza váráig. A mongolok az Adria partjáig utána mentek,
de végül Ögödej halálhírére hazatakarodtak.