A 2002-2003-ban zajló Európai Konventet eleve úgy hívták össze, hogy összetételében jelentős túlsúlyban legyenek a föderáció hívei, noha korábbi vizsgálatok alapján (Marjolin jelentés, MacDougall jelentés) világos volt, hogy a föderációnak sem gazdasági feltételei (a GDP 20-25%-át kitevő közös költségvetés), sem társadalmi feltételei (az emberek többsége ne nemzetét, hanem az Uniót érezze hazájának) nem teljesül. A hatalom Brüsszelbe koncentrációjának azonban akkor még mind francia, mind német és brit részről jelentős ellenzői voltak.
Kezdjük talán Gisela Stuart-al, aki az angol parlament munkáspárti képviselőjeként tagja volt nem csak a konventnek, de benne volt a 13 tagú elnökségben is, aki a következőket írta „The making of Europe's Constitution” című könyvében1:
„A konvent az európai politikai elit egy önmagát kiválasztó csoportjából állt, akik közül sokan a saját uniós karrierjüket tartották szem előtt, ami elsősorban az integráció előrehaladásától függött, és akik a nemzeti parlamenteket e törekvés akadályának tekintették. Az alatt a tizenhat hónap alatt, amit én a konventben töltöttem, a konvent tagok egyszer sem tették fel a kérdést, hogy vajon a szorosabb integráció-e az, amit Európa népei akarnak, vajon ez szolgálja-e legjobban érdekeiket, vagy, hogy ez lenne a legjobb alapja az unió további bővítésének. A vita kizárólag arra korlátozódott, hogy mely területekre lehet az unió hatáskörét tovább kiterjeszteni.”
Az, hogy az alkotmány egy szűk politikai elit akarata, Margit Wallström, abban az időben az unió kommunikációjáért felelős biztosa, egyben a bizottság elnökhelyettese is elismerte:
„Ez egy szűk elit, politikai elit ügye volt. Működött is – mostanáig. De, hogy lesz-e valaha is egy európai szintű demokrácia? Ez egy nagyon jó kérdés.”2
Roman Herzog, Németország szövetségi elnöke 1994-1999 között, az unió centralizációs törekvéseiről a következőt mondta:
„Az az igazság, hogy a hatalom egyre nagyobb koncentrációjának vagyunk tanúi, amely elvonja a nemzetállamok hatáskörét és az unióhoz csoportosítja át. A Német Igazságügyi Minisztérium összehasonlította a Német Szövetségi Köztársaság által 1998 és 2004 között elfogadott törvényeket, azokkal, amelyeket ugyanebben az időszakban az Európai Unió hagyott jóvá. Az eredmény: a törvények 84 százaléka Brüsszelből jött, és csak 16 százalékát kezdeményezték Berlinből... felmerül a kérdés, hogy Németországot még parlamenti demokráciának tekinthető-e egyáltalán... A javasolt alkotmány nem tartalmazza azt a lehetőséget, hogy hatáskörök nemzetállami szintre visszakerülhessenek, és ezzel a centralizáció mérsékelhető legyen. E helyett ugyanabban az egyirányú utcában halad, mint korábban: az egyre nagyobb centralizáció felé. Az emberek többsége pozitívan viszonyul az európai integrációhoz. De ugyanakkor egyre erősödik bennük az az érzés, hogy valami elromlik, hogy átláthatatlan, összetett, bonyolult, mamut intézmények alakulnak ki, amelyek, egyre több hatáskört vonva magukhoz, elszakadnak a valóságos problémáktól és a nemzeti tradícióktól, hogy a demokratikus ellenőrző mechanizmus elhal: röviden, hogy ez nem mehet így tovább.”3
A centralizációs törekvéseket azonban nem csak Roman Herzog kritizálta, Hubert Vedrine, 1999-2005 között francia külügyminiszter, is hasonló kételyeknek adott hangot, miután a franciák az alkotmányt elutasították:
„A Nizzai egyezmény után a politikai Európa összefogott, hogy tovább szítsa a tüzet. A Bizottság, a Parlament, a föderalisták, az integráció francia támogatói, a média, mind, mind túlságosan „nemzetállaminak” találta a Nizzai egyezményt. Azt sugallták, hogy Nizza egy katasztrófa és, hogy sürgősen egy új egyezményre van szükség. Hamarosan már az „új egyezmény” nem volt elég, egy „alkotmány” kellett és kevéssé számított, hogy az jogilag alkalmatlan volt.
E téboly minden egyes szakaszában 1996-2005-ig, sokkal ésszerűbb választási lehetőségek lehettek volna, nyugodtabb ritmusban mehettek volna a dolgok, nem mélyült volna el az elitek és a lakosság közötti szakadék, a tényleges Európa jobban konszolidálható lett volna és megelőzhető lett volna a jelenlegi krízist. De ezt mondva alábecsülöm azt a vallási hevületet, amely az európai ügyet megragadta. Mindazok számára, akik hittek a XX. század második felének különböző ideológiáiban, és túlélték azok összeomlását, az európai integráció egy pót-ideológiául szolgált.
Azonnal véget akartak vetni a nemzetállamoknak. Minden, ami nem ezt a célt szolgálta eretnekségnek számított és küzdeni kellett ellene. Ez volt Jean Monnet szelleme: önmagunk, a történelem és a józan ész elvetése. Az ’európai hatalom’ annak a szándéknak egyik fedőneve volt, amely Amerikával akart versenyezni, amely már évek óta izgatta a franciákat és amely eléréséhez az ’alkotmány’ egy varázsvessző volt.
Amint a vonat felgyorsult a két csoport, ahelyett, hogy fékezték volna a konvojt, tovább fűtötték a mozdonyt, egyesek bővíteni, mások tovább integrálni akarták az uniót, süketen a vagonokból jövő panaszokra. Mivel időről időre meg kellett kérdezni az embereket, azt mondtuk nekik, hogy nincs más választásuk, hogy ami történik, az az ő érdekeiket szolgálja, és hogy minden halasztás, vagy ellenszegülés az egoizmus, a befelé fordulás jele, a mások gyűlöletének, az idegengyűlöletnek, sőt a Le Penizmus, vagy a fasizmus megtestesülése. De ez nem működött. Az utasok végül is lekapcsolták a vagonokat.”4
Hadd említsem meg még Frits Bolkestein véleményét, aki a Konvent idején a belső piacért felelős uniós biztos volt. Ő szorgalmazta ugyan a liberális piacgazdaságot, de megmaradt a gazdasági együttműködés szintjén, az unió föderális átalakításáról a következő véleménye volt: „Az Európai Unió soha nem válhat olyan föderációvá, amelyben minden egyes tagállam az Egyesült Államok tagállamának szerepét tölti be. A jelenleg az európai intézményekben dolgozók közül sokan ezt a fajta föderalizmust tekintik a legmagasabb ideálnak: az ígéret földjére vezető útnak. Ez szinte misszionárius jelleget kölcsönöz föderalista érveiknek. A valóságban azonban a 25 vagy több különböző nemzetből álló európai föderáció mítosz.”5
Az elmondottakból elég világos lehet, hogy az az álláspontot, amit ma Orbán Viktor képvisel (a föderáció elutasítása, nemzetállamok együttműködése), nemrég még számos magas rangú politikus, sőt a Bizottság néhány tagja is képviselte. Csak csodálkozni lehet, hogy két évtized alatt milyen változások következtek be, és reménykedni, hogy szívós munkával ez a változás visszafordítható.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
