Az 1992-ben elfogadott Maastrichti Szerződés a korábbi gazdasági közösséget unióvá alakította át azzal a távlati céllal, hogy idővel egy szövetségi államot hozzon létre. Ennek egyik eszköze (a döntéshozatal jelentős centralizálása mellett) a közös pénz, az euró bevezetése volt, amely minden tagállamra kötelező, kivéve azokat, akik eleve mentességet kaptak, mint az Egyesült Királyság, vagy Dánia. Az 1999-ben elszámolási egységként, majd 2002-től készpénz formájában is bevezetett euró kezdetben kielégítően működött. A 2008. évben kezdődőtt nemzetközi pénzügyi válságig az Európai Unió gazdasági növekedése lényegesebb visszaesések nélkül évi átlagban 2,4 százalékot ért el, ami ugyan néhány tized százalékponttal elmaradt az USA gazdasági növekedése mögött, de ezzel együtt jónak volt minősíthető.
Az euró kezdeti sikerén felbuzdulva az unió vezetése további integrációs és bővítési lépéseket határozott el. Az 1997-ben megkötött Amszterdami szerződéssel létrehozta az európai külügyi főképviselő posztját, a Nizzai Szerződéssel pedig (2001) a bővítés szervezeti alapjait (a tagországok képviseleti súlyarányait) is meghatározta.
Az európai szerződéseket, a számos egymást követő módosítás meglehetősen áttekinthetetlenné tette, ezért az Európai Tanács a 2001. decemberi Laekenben rendezett csúcsértekezletén elhatározta, hogy a szerződések egységesítése, valamint az integráció elmélyítése érdekében összehív egy Európai Konventet amelynek az lesz a feladata, hogy az Unió érvényes dokumentumainak felhasználásával, de az állampolgárok megkérdezésével is egy alkotmányt dolgozzanak ki a jövő Európája számára.
A Konventbe – amely összesen 105 tagot számlált – a nemzeti kormányok és parlamentek, az Európai Parlament és az Európai Bizottság delegált tagokat, és tanácskozási joggal meghívták a csatlakozásra váró országok képviselőit. E mellett – demonstrálandó a Konvent demokratikus és inklúzív voltát – meghívást kaptak az európai civil szervezetek is, hogy egy alkalommal elmondhassák az integrációs folyamattal kapcsolatos véleményüket.
Bár az alkotmányozó Konvent úgy indult, hogy ott a szabad gondolkodásnak tág tere lesz, hamarosan kiderült, hogy az ilyen vita erősen korlátozott. Eredetileg leakeni nyilatkozat a Konventet Európa népei képviseletének szánta, a Konventbe azonban – kevés kivételtől eltekintve – csak azokat hívták meg, akik a föderalista megoldás hívei voltak. A lakosság azon részét, amely a nemzetállami szuverenitás fenntartásának szükségességét hangsúlyozta, aránytalanul kevesen képviselték.
Ennek ellenére a konvent munkájának első hónapjaiban az európai együttműködés többféle modellje is választható lehetőségként merült fel. Egyes francia politikusok a „népek Európájáról” beszéltek, ami még de Gaulle nézetiből eredeztethető. A német Joschka Fischer egy szövetségi állam képét vázolta fel, de maga sem nagyon hitt a annak megvalósíthatóságában, ezért kész lett volna más javaslatokat is mérlegelni. A lehetőségekről legteljesebb képet Alain Lamarusse, az Európai Parlament néppárti csoportjának francia nemzetiségű tagja adta, aki szerint elvben Európa négy formáció között választhat. E négy formáció közül az egyik a konföderáció, amelyben a domináns szerepet a nemzetállamok játsszák, melyek nemzetközi egyezmények alapján működnek együtt, minimális központi költségvetéssel. A másik lehetőség a föderális állam, amely az előbbi ellentéte, és amelyben az unió szuverén egység, alkotmánnyal és egy nagy központi költségvetéssel rendelkezik az Egyesült Államok és Németország példája szerint. Végül a harmadik és a negyedik formáció a kettő valamiféle kombinációja volt.
Noha a Konvent legfontosabb feladata ezeknek az együttműködési formáknak a megvitatása lett volna, a téma hamarosan lekerült a napirendről.
A vita csigalassúsággal haladt előre, amit Giscard d'Estaing elnöki asztalán egy teknősbéka is jelzett. A terméktelen vitát megunva Giscard d'Estaing egyszer csak előrukkolt egy szöveggel, amit azután a Konvent tagjai meg is vitattak és többségi szavazással jóvá is hagytak. Ez lett az alkotmány, majd némi Sarkozy-féle módosítással a Lisszaboni Szerződés első része. Ehhez azután második részként – vita nélkül – hozzácsapták az Európa Tanács által még évtizedekkel korábban kidolgozott Alapvető Jogok Chartáját, harmadik részként pedig a Maastrichti Szerződést, amivel a konventen nem is foglalkoztak. Emiatt aztán a megvitatott első rész és a meg nem vitatott harmadik rész között alapvető koncepcionális különbségek mutatkoztak, amire a Konvent utolsó előtti ülésén egy német szociáldemokrata képviselő, Sylvia Kauffman, fel is hívta a figyelmet. Az első rész ugyanis szociális piacgazdaságról, míg a harmadik rész szabad piacgazdaságról beszél, ami lényegében egymás ellentéte. Az előbbi keynesiánus, az utóbbi a neoliberális gazdaságpolitikákhoz kapcsolódik. Sylvia Kauffman felvetésre azonban senki sem reagált, jelezve azt a ma is nagymértékben tapasztalható jelenséget, hogy az Európai Unió vezetőit nem érdekli, mit is mond pontosan a szerződés (lásd például határvédelem).
Az alkotmány bevezető részét, a Preambulumot, egy Thuküdidész idézettel ékesítették miszerint: „Mi olyan alkotmány szerint élünk, amelynek neve, mivel az uralom nem néhány ember, hanem a többség kezében van, demokrácia”. Ezt azután – belátva az állítás képtelenségét – a Lisszaboni Szerződésből már ki is hagyták.
Mint tudjuk ezt az alkotmányt később a franciák és a hollandok népszavazáson utasították el, méghozzá számottevő többséggel. Ezután a sokcselű Nicolas Sarkozy francia elnök úgy alakította át, hogy az csak a korábbi szerződés némi módosításának látsszon, ami nem igényel népszavazást. A második részt az Alapvető Jogok Chartáját kihagyta, az első részből pedig törölte az alkotmányra, a közös himnuszra és zászlóra való utalásokat. De az íreknél még ezt a változatot is népszavazáson kellett jóváhagyatni, és az írek elsőre el is utasították, majd némi engedmények árán, és hatalmas propagandakampány hatására másodszorra megszavazták.
A föderalisták centralizációs törekvéseivel szemben bizonyos ellenállás már akkor is megmutatkozott. Az „euroszkeptikus” parlamenti csoport, a mai Patrióták és Szuverenisták őse, már akkor ellenállt a központosításnak és Jens-Peter Bonde vezetésével a csoport Konventben résztvevő tagjai kidolgoztak egy „Alternatív jelentést”, amely 15 pontban foglalta össze azok véleményét, akik elutasították az Unió további központosítását.
Az Alternatív jelentés legfontosabb mondanivalója az volt, hogy az Európai Uniónak nem lehet alkotmánya, ehelyett Európát parlamentközi alapon, egy az európai együttműködésről szóló szerződéssel kell megszervezni. Ezáltal a demokráciák Európája jönne létre a jelenlegi Unió helyett. A javaslat szerint az akkor közel százezer oldalt kitevő „közösségi vívmányokat”, vagyis központi előírásokat radikálisan egyszerűsíteni kell. Ehelyett olyan kérdésekre kell összpontosítani, amelyekben a nemzeti parlamentek egyedül nem tudnak hatékonyan fellépni.
Természetesen az alternatív jelentésnek nem volt vízhangja, de jó példa volt arra, hogy ha változást akarunk az Európai Unió céljaiban és működési mechanizmusaiban, akkor nem elég tiltakozni, hanem önálló javaslatokkal is elő kell állni. A következő folytatásban azokról az elképzelésekről lesz szó, amelyek alternatívákat mutatnak a föderációs, vagy ma már sokkal inkább birodalmi törekvésekkel szemben.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
