Kulin Ferenc egy tanulmánykötetet publikált a Magyar Szemle könyvek kiadásában, 2018-ban, „Forradalom helyett” címmel. Sikeres, békés átmenet, vagy befejezetlen politikai fordulat volt-e a 90-es rendszerváltozás? Ez Kulin Ferenc esszé-gyűjteményének lényegi kérdése. A könyv kapcsán számos gondolatom támadt. A kötet alapgondolata szerint Magyarországon nem forradalmi rendszerváltás történt, hanem egy kompromisszumokon alapuló politikai átalakulás. A legtöbb történész szerint a magyar rendszerváltás három tényező eredménye volt: elitalku, társadalmi nyomás, nemzetközi politikai változások.
A könyv szerzője szerint három fő oka volt a békés rendszerváltásnak: Az első: a reformkommunista elit kompromisszum-készsége. A késő szocialista vezetés egy része felismerte a rendszer válságát, és hajlandó volt tárgyalni az ellenzékkel. A második: Az ellenzéki elit stratégiai döntése, amely a békés átmenetet választotta a radikális politikai fordulat helyett. A harmadik a társadalmi stabilitás igénye volt. A társadalom nagy része inkább a gazdasági és politikai stabilitást támogatta, s nem egy forradalmi változást.
Kulin Ferenc szerint ez a modell sikeresen biztosította a békés demokratikus átmenetet, ugyanakkor a korábbi rendszer számos struktúrája érintetlen maradt.
A szerző szerint politikai kompromisszum és elitalku, de sikeres demokratikus áttörés volt. Mások mást emelnek ki. Rainer M. János társadalmi és nemzetközi folyamatok szerepét hangsúlyozza, Körösényi András alkotmányos-intézményi forradalmat lát, Gyurgyák János az eszmei és politikai viták fontosságát emeli ki.
Magam – az események akkori aktív szereplője – ugyancsak a Kulin Ferencnek tulajdonított három tényezőt látom fontosnak, de más sorrendben. A legfontosabb szerintem a belső gazdasági helyzet alakulása és a külső körülmények változása volt. Azt, hogy a konkrét folyamatok elitek alkujaként történtek, elfogadom, s azt is, amit erről Kulin Ferenc mond: valóban, a társadalomban nem volt forradalmi hangulat. Elégedetlenség, az volt, de nem volt polgárháborús vagy forradalmi helyzet. Ebben senki nem volt érdekelt. A polgárok csak egyszerűen jobb életet, és némivel több szabadságot szerettek volna. Amikor aztán a rendszerváltás megtörtént, és kiderült, hogy ez korántsem hoz jobb létet, sőt, kifejezetten rosszabb lett a gazdasági helyzet, mint volt a rendszerváltozás előtt, feltört az elégedetlenség.
Teljesen világos, hogy erre azok az erők, amelyek alulmaradtak a politika választásokon, nagyban rájátszottak, s az elégedetlenség segítségével igyekeztek megbuktatni az első kormányt. Nem, mintha ők tudtak volna megoldást a problémára... De a néphangulat hergelésére alkalmas volt. (Lásd taxis blokád.) (Nem ismerős ez napjainkban is?)
Emlékezetes Antall József szállóigeként elterjedt mondása: „Tetszettek volna forradalmat csinálni...” Nyilván erre utal a könyv címe is.
Kulin Ferencnek sok korábbi esszéje, tanulmánya van a könyvben. E munkában nem, mint tanulmány-gyűjteményt vizsgálom, vagy az egyes fejezetek tartalmát, hanem néhány összefüggő gondolatsort szeretném elemezni, és ahhoz fűzném saját tapasztalataimat...
Jól kitapintható a kötetben a történész, az eszmetörténész mondanivalója. Az egyik legfontosabb, hogy a XX.-XXI. század nem értelmezhető a XIX. század szerint. A kultúra vezéregyéniségeit, az írókat-költőket nem lehet – mint ahogy azt Petőfi írta – lángoszlopoknak tekinteni, akik vezetik a népet Kánaán felé... Erről a kérdésről a 1943-as szárszói konferencia kapcsán elmélkedik. Veres Péterre utalt, aki a népi írók egyik vezéralakja volt, s aki Németh Lászlóval szemben azt képviselte, hogy az irodalmárok nem vezetik, csak szolgálják, s kicsit terelgetik a népet... Ehhez benne kell lenni az életben, nem csak az irodalomban. Erdei Ferenc, akit ugyancsak idéz Kulin Ferenc, még határozottabban a kommunista platformon áll, Német Lászlóval szemben. (Már 1943-ban...) Nem a kispolgárság (vagy kisgazdaságok tulajdonosai) lesznek a jövő formálói, hanem a proletárok... Ők viszik adott irányba a történelmet, s az író nem tehet mást, mint melléjük áll. Így Erdei.
(Ma viszont már alig vannak proletárok. A világ megváltozott 80 év alatt... A munkások is kispolgári életre vágyó réteg, még ha bérből – fizetésből élnek is, mint az egykori proletárok. De nem tulajdonosok, persze, hanem alkalmazottak. Szegények vannak most is. Sokszor éppen a kisgazdálkodók közül csúsznak le. Meg vannak a civilizáció alsó részében élő, mélyszegénységbe süllyedt rétegek. Szemben, a kőgazdagokkal.)
Régóta foglalkoztat az értelmiség azon dilemmája, hogy beszálljon-e a politikai életbe, vagy annak valamiképpen szolgálatában legyen? Mit jelentett ez a diktatúrák idejében? Hogyan lehet az irodalomban – kívül kerülve vagy rekedve a politikából – a sorok között is üzenni? És hogyan lehetett maradandó értéket alkotni akkor is, amikor az ideológia mindenre rátelepedett?
Több hasonló témával foglalkoztam a közelmúltban. Ezt kutattam J. Konrád, orosz japánológus irodalmár, és Bulat Okudzsava, orosz bárd művei kapcsán; Cseh Tamás és Bereményi Géza műveinek elemzésével; és a két jeles, szocialista időkben alkotó költő, Váczi Mihály és Garai Gábor munkáinak felidézésével. Foglalkoztatott továbbá az „írástudók árulása” is, olvasva erről szóló műveket. (például Dányi Lászlóét) Az 1957-es ENSZ-hez intézett levél kérdése, amit nagyon sok magyar alkotó aláírt – állítólag... Vajon miért írta alá oly sok írószövetségi tag, hogy ellenforradalom volt 1956, amikor az odavezető mozgalom élén éppen az írók álltak? És hogyan ítéljük meg azokat a kiváló költőket, akiket a hatalom is elismert? Hogyan írhattak vajon ezek a szocializmusról? Látva a létező valóság ellentmondásait... Talán válasz lehet erre Váczi Mihály verse, a „Ha érdemes, ha nem...”:
„Menni velük – már régen
nem értük – Csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért...”
Magam hosszú évtizedekig nem foglalkoztam politikával. Kizárólag a szakmámon keresztül politizáltam. Isteni csoda, hogy nem lett ebből komolyabb problémám az életben. Kulin Ferenc ezzel szemben nagyon is benne volt a politikában.
Érdekes a szerző visszaemlékezése, mely szerint már az aczéli kultúrpolitika számolt az amerikai globális hatalom előretörésével... Valójában Aczél György már akkor „helyezkedett?!” Azt mindnyájan tudjuk, hogy a SZDSZ fiataljai valóban a kádergyerekek közül kerültek ki, és ők az USA-ban, Nyugaton tanulhattak, a hetvenes évek végétől kezdve. Bauer Tamás által írt kritika a KGST bukásáról, éppen Kulin Ferenc lapjában a Mozgó Világban jelent meg. Később, a rendszerváltás idején, viszont ezek a fiatalok – élükön Bauer Tamással –, a globalista gazdasági rendszer leghűbb ideológusai, propagálói lettek. (Bauer a legutóbbi időkig Nyugaton tanított, a frankfurti egyetemen...) Amit a kötet szerzője oly mélységesen bírál. Igen, a liberális ellenzék jól beszélt idegen nyelveket, és külföldön gyakran szerepelt, a rendszerváltás közeledtekor (és utána is). Ezért is várták a z USA Külügyminisztériumában a SZDSZ-t befutónak... Láttam az amerikai Külügyminisztérium magyar referatúrájának szobájában a plakátokat, 1990-ben...A külföld mit se értett a magyar belpolitika urbánus-népi tagoltságáról. Nemcsak Amerika. Az NSZK sem...
Kulin Ferenc szerint viszont a legjelentősebb feszültség a magyar értelmiségben éppen a népi-urbánus szembenállás. Így volt ez már a XX. század közepe óta, s így van, máig is. Igaz! Az un. urbánus vonal a rendszerváltás idején, s azt követően, a globalizmus legfőbb politikai szálláscsinálója volt. Arra a pálfordulásra, amit képviselői a Horn-kormány idején tettek – milyen abszurd koalíció volt is az(!) –, nincs mentség és magyarázat. Ha volt még valakiben hit, hogy a politika eszméket követ, annak el kellett, hogy párologjon ekkor; hiszen a volt szocialisták pártja a legfőbb bírálójával, a szabad demokratákkal állt össze, a hatalom kedvéért. Az MSZP tisztában volt vele, hogy az SZDSZ képes megbuktatni, ha nem „veszi be” a hatalomba. Nézzük csak meg, milyen tárcák kerültek SZDSZ-es kezekbe... Belügy, gazdaság, kultúra... A politikában – úgy tűnik – nincsenek elvek, csak érdekek, ahogyan ezt számos vezető politikus kimondta... Ekkor a magyar állami vagyon legértékesebb, legfontosabb elemeit külföldi kézre játszották. És – Istenem! – később, 2009-ben, a „maradék” MDF, mely teljes mértékben agymosottá vált (szegény, önmagától megrészegült Dávid Ibolya vezérletével), Bokros Lajost jelölte miniszterelnök, Orbán Viktor kihívójának! Hová tették a szép eszüket, ezek a politikusnak nevezett egyének? Számomra felfoghatatlan politikai pálfordulás volt ez a már csak nevében élő, és rövidesen ténylegesen meg is szűnő párt részéről... Melynek elveiért magam 1989-ben oly szívből lelkesedtem. Jól mutatja azonban, mennyire gyűjtőpárt volt az MDF; mennyire ellentétes nézetek húzódtak meg benne... Látszik ez, máig élő tagjai között is. Nem csoda, hogy Kulin Ferenc, aki az MDF liberális szárnyához tartozott annak idején, az első ciklus végén csatlakozott a Szabó Iván által alakított – az MDF-nél némileg liberálisabb – Néppárthoz. De ez se lett hosszú életű...
A népi-urbánus szembenállás napjainkra olyan formát vett, amelyben teljesen egyértelműen a nemzeti, és a kozmopolita irányzat ütközik. Belpolitikában napjainkra ez a város-vidék szembenállásnak formájában jelentkezik. Szívem szerint sajnálom, mert nyilván baj, ha a városokban tömörülő értelmiség messze kerül a népi gondolattól... Sokkal kisebb napjainkban a népi kultúra hatása a városi (fiatal) értelmiségre, mint akár a szocialista évtizedekben. (Lásd, táncház mozgalom.) De az egész XX. századi kultúrára megtermékenyítően hatott, Kodály-Bartók a fényes példa. Baj, hogy a politika napjainkban szembeállásra kényszeríti az egyszerű embert is. Talán kiút lesz, hogy napjainkban egyre inkább lehet a technika segítségével értékes, alkotómunkát végezni, vidéki, természet közeli körülmények közepette is.
Külpolitikában nagyon nehéz lavírozásra kényszerül kis országunk, hiszen szuverén döntése – hiába hangoztatja ezt annyit a kormány - csak abban van, hogy kihez csatlakozik... Tényleges függetlenség lehetősége nem adott. Nyitva kell tartanunk minden kaput...
Éppen ebből a szempontból volt érdekes a kötetben szereplő magyar-német kapcsolatokat elemző tanulmány. Itt is fontos érintkezést találtam saját munkásságommal. (Nem túl rég jelent meg írásom az Országút című lapban a német szociális piacgazdaságról, annak jelen állapotáról.)
Köztudott, hogy Antall elméletileg a szociális piacgazdaság német modelljét kívánta követni. Nem tudta, hogy az a ló, amire tesz, reménytelen. A német szociális piacgazdasági modell már akkor megindult a szétesés útján, amikor mi hozzá akartuk kötni magunkat. A rajnai kapitalizmus egyre kevésbé volt versenyképes, a gőzerővel előretörő amerikai szabadpiaci modellel szemben. Sorra-rendre épültek le azok az intézményi keretek, amelyek Adenauer után 25 éven át, biztosították a német gazdaság ragyogó fejlődését. Egyre inkább átvette kihívójának technikáját, módszereit.
Magam a pénzügyi szektorban figyeltem fel, hogy a bankhitellel szemben az értékpapír-alapú finanszírozás előre tör a német gazdaságban. Az amerikai modell élesen szétválasztja a banki és vállalati szervezeteket, míg a „Hausbankok” ott ültek a vállalatok vezetésében, s nem hagyták segítség nélkül bajba került vállalataikat. Tulajdoni részesedést is vállaltak. Az amerikai finanszírozási gyakorlatnak megfelelően azonban a német vállalatok is egyre inkább a tőkepiac felé fordultak. Erőteljesen fejlődött Németországban a tőkepiac. Megjelentek az intézményi és a külföldi befektetők. A shareholder érdekeltség vált a vállalatvezetés kritériumává. Átalakult a tulajdonosi szerkezet a vállalatoknál. A korábbi univerzális bankok tevékenysége eltolódott az amerikai befektetési bankok üzletpolitikája felé. S így 2008-ban lassan belopakodott a német bankrendszerbe az amerikai értékpapír-válság... Bekövetkezett, amire gyakorlatilag soha nem volt korábban: egy bankcsőd... A szociális szektorban, s a munkapiacon is jelei vannak a szolidaritás gyengülésének.
Érdekes, hogy még a volt német nagykövet se látta elég világosan, hogy nem az Antall-kormányon múlt a kereskedelmi kapcsolatok leépülése Oroszországgal. Főképp, nem politikai okok miatt; hanem azért, mert nem tudtak fizetni, azaz, áruval ellentételezni a mi szállításainkat. Kéménybe felírt maradt a feléjük fennálló, milliárd dolláros követelésünk... (Több cikket is szenteltem ennek a kérdésnek. Sajnálatosan nehezen érti a magyar társadalom.) Kulin Ferenc helyesen látja ezeket a problémákat. Helyére teszi egyébként a két világháború közti kormányzati politikát is, s látja benne a gyökereit a rendszerváltó kormány magatartásának. Valóban, volt némi molyirtó szaga némely formaságnak; de mondhatom, Antall József igazi demokrata volt. Ott ment gyalogosan, a március 15.-i menetben, kormányának tagjaival, a Parlament előtt, a Múzeum utcáig, kerülgetve az előttünk kocogó huszárlovak „termését”... Életem maradandó élménye lett.
Látnunk kell, hogy a rendszerváltás óta eltelt időben a nemzetközi politikai helyzet lényegesen módosult. A világgazdaság rendszere változott. A szovjet birodalom 1991-ben összeomlott, és egy pólusúvá vált a világ; de csak ideig-óráig. Szárnyalni kezdett a kínai gazdaság, és napjainkra a világ több pólusúvá vált. Az amerikai külpolitikában a Kissinger-i elveket – Trump színre lépéséig –, felváltotta a Brzezinski-doktrína. Amerika nem akart egy Európával egyre jobban egybefonódó orosz gazdaságot látni, mert az olcsó energiahordozóra alapozott európai ipar nagy versenytársa volt. Ezt az Oroszországtól való elszakítással igyekeztek megakadályozni. Viszont a NATO-val egyre közelebb akart lenni az orosz határokhoz... Ukrajna volt ennek a terepe. Trump megjelenése a színen változásokat hozott. Kötélhúzás folyik továbbá a londoni City és a Washingtoni kormányzat pénzügyi erői között. És szétesőben van maga az Észak-Atlanti szövetség együttműködése is... Trump ugyan békét szeretne Európában, de sok érdekcsoportnak üzlet még a háború. Trumpnak van még ennél nagyobb gondja is a Közel-Keleten. Ami számunkra tragikus, hiszen egekbe emelkednek az olajárak. (Ha csak ezt nézzük...)
Az ukrajnai háború miatt aztán elindult egy folyamat, amelynek eredményeképp napjainkra „sikeresen” hanyatlik a német ipar. Részben az energia-szűke miatt, valamint a kínai szállítások és az amerikai és kínai technikai cégek piaci uralma miatt, egyre inkább függő helyzetbe került. Az EU világgazdasági súlya – melyben a motor Németország volt –, érzékelhetően csökken. Az EU belesodródott egy háborús helyzetbe, és pszichózisba, az orosz-ukrán háború miatt. Kormányunk az utóbbi amerikai választások óta, a Trump által hozott változásokra alapozva, igyekezett kialakítani az európai tendenciáktól való különállását, s próbált nyitni Távol-Kelet felé is... De hát az USA keleti partja messze van... A Távol-Kelet még messzebb... Iparunk viszont erősen függ a német ipartól; és egész gazdaságunk, társadalmunk meg függ az energiahordozók rendelkezésre állásától és árától... A helyzet jelenleg elég elkeserítő. „Mindenfelől borul az ég, nem derül.”
A „német ló”, amelyre annak idején Antall tett, és amelyre az Orbán-kormányzat is alapozott az utóbbi másfél évtizedben, úgy tűnik, kehes lett. Ráadásul a Willkommenskultur következtében beáramlott muszlim népesség az ország társadalomszerkezetét és kulturális habitusát átalakítja. A rendkívül alacsony gyermekvállalási hajlandóság Európa társadalmaiban – kivéve a bevándorlókat – megteszi a magáét. Ez nem az az EU, amit az alapítók létrehoztak, s amelyhez mi is tartozni akartunk – lévén régibb államiságú európai keresztény ország, mint sokan mások. Éppen ez az identitása van szerte foszlóban; és gazdasági súlya csökkenőben.
Európa hajója süllyed. Mit tehet egy polgár, ha magyar értelmiségi? Próbál olyan politikát támogatni, amely, mégis, Muszáj Herkulesként, szembe megy a jelen öngyilkos európai tendenciákkal. És próbálja elmondani, amit megértett a világból.
„Nem mondhatom el senkinek – elmondom hát mindenkinek...”
A szerző közgazdász, az Antall-kormány bankügyekért felelős tárca nélküli minisztere
