Az előző cikkben tárgyaltuk azt a három 1970-es évtizedben készült jelentést (Werner, Marjolin, MacDougall), amelyek feltárták a további integráció, a közös pénz bevezetésének feltételeit. E jelentések létező szövetségi és egységes államok, mint Németország, vagy Franciaország, példája alapján meghatározták azokat a feltételeket, amelyek mentén egy szövetségi államot létre lehetne hozni. Ennek gazdasági feltétele egy sokkal nagyobb közös költségvetés lett volna az akkori és mostani egy százalékhoz képest, továbbá társadalmi feltételként az, hogy az átlag európai polgár érzelmileg közelebb érezze magához az uniót, mint a saját hazáját. A gazdasági feltétel szerint az integráció kezdeti szintjén a GDP két–két és fél százalékát, a gazdasági és monetáris unió megvalósítása esetén a GDP hét és fél-tíz százalékát, a teljes integráció esetén pedig húsz–huszonöt százalékát kell központosítani ahhoz, hogy az integráció működőképes legyen. Ugyanakkor e jelentések arra is figyelmeztettek, hogy a GDP egy százalékát kitevő uniós költségvetés mellett nem lehet pénzügyi uniót bevezetni, mert az egységes pénz által keltett egyensúlytalanságok nem lesznek kiegyenlíthetők. A Marjolin jelentés központi gondolata az volt, hogy az integráció működőképessége érdekében mérsékelni kell az országok közötti különbségeket, például egy közös munkanélküli-alap felállításával, amely egyben a lakosság unió iránti elkötelezettségét is növelné.
E három jelentés mindmáig érvényes mondanivalóját a későbbiekben úgy elfelejtették, mintha e jelentések nem is léteztek volna. Csak azok tudnak róluk, akik jártasak az EGK, illetve az Európai Unió fejlődéstörténetében. Én magam brüsszeli munkám során a főnököm (Jens-Peter Bonde) által összeállított EU ÁBC felsorolásban találkoztam a nevükkel, és azután az interneten meg is találtam őket. Számtalanszor írtam már róluk, de soha nem tapasztaltam, hogy egy politikus, vagy egy szakértő hivatkozott volna e jelentésekre, holott alapvető lenne az EU centralizációs politikájának kritikájához.
Az 1973-as kőolajár robbanás után a fejlett ipari országok növekedése a korábbihoz képest lényegesen lelassult, kialakult az úgynevezett stagfláció, ami azt jelentette, hogy magas volt az infláció, de nem volt lényeges gazdasági növekedés, akárcsak most. Az európai vezetők reflexe az „euroszklerózisnak” is nevezett jelenségre – akárcsak most a Letta-, illetve Draghi-jelentés ajánlásaiban – az akkor már 12 országra bővült közösség döntéshozatalának centralizációja volt.
E centralizációs mozgalomban kiemelkedő szerepet játszott Jacques Delors francia közgazdász és politikus, aki 1985 és 1995 között az Európai Bizottság elnöke volt. Feledve az említett jelentések ajánlásait és figyelmeztetéseit, 1985-ben Delors kidolgozott egy programot az egységes piac megteremtése érdekében, amelyből a korábbi szerződések első nagy módosítása az Egységes Európai Okmány származott. Gazdaságilag a módosítás azt jelentette, hogy lebontják az akadályokat az áruk, szolgáltatások, tőke, személyek tagországok közötti szabad mozgása előtt, irányítás szempontjából pedig azt, hogy lényegesen növelték azoknak a területeknek a számát ahol az egyhangúságról a minősített többségi szavazásra tértek át, vagyis csökkentették az egyes országok döntési hatáskörét, nemzeti szuverenitását.
Az Egységes Európai Okmány elfogadása megerősítette a gazdasági és monetáris unió fokozatos megvalósításának célkitűzését és ennek előkészítésére egy bizottságot hoztak létre Delors vezetésével. Az 1989-ben benyújtott Delors-jelentés lényegében a Werner-tervet konkretizálta, ahhoz hasonlóan három fázisra bontva az egységes pénz bevezetését, ám már sokkal kevésbé foglalkozott az egyes országok közötti különbségek kezelésével, hiányzott belőle a szociális partnerekkel való konzultáció lehetősége és az a gondolat, hogy a szerkezeti problémák megoldása központi, közösségi feladatvállalást is igényel.
A jelentés hangsúlyozta ugyan, hogy a gazdasági és monetáris unió létrehozásával az egyes országok gazdaságpolitikai mozgástere jelentősen szűkül, de a problémákat megoldhatónak tartotta a piaci mechanizmusok hatásaival, illetve a strukturális alapok megkétszerezésével. A Delors-jelentés végül is az 1992-es Maastrichti szerződésben öltött testet, amely egyrészt a előirányozta a közös valuta bevezetését, és meghatározta annak feltételeit (maastrichti kritériumok), de e mellet jelentősen lépett előre a politikai integráció területén. Az Európai Gazdasági Közösséget egy politikai közösséggé, az Európai Unióvá alakította át, tovább szűkítve a tagországok önálló döntési lehetőségeit (szuverenitását), és számos területen új közösségi politikákat hozott létre, amelyik közül a legfontosabbak – különösen a mai helyzetből visszatekintve – a közös kül- és biztonságpolitika, valamint a bel- és igazságügyi együttműködés.
Nemzetközi pénzügyi szakértők az első pillanattól kezdve megkérdőjelezték a közös pénz, az euró működőképességét. Az egyik első ilyen kritika 1991-ben Wynne Godley Cambridge-i közgazdászprofesszortól (és egy időben angol pénzügyminiszter-helyettestől) származott, aki rámutatott, hogy szemben a Delors-jelentés felfogásával, hogy a közös pénz bevezetésével az egyes országok fizetési mérlegproblémái megszűnnek, pont ennek az ellenkezője fog bekövetkezni, az egyes országok még inkább rá lesznek szorítva, hogy importjukat exportjukkal fedezzék. Arra is rámutatott, hogy milyen problémák fognak származni abból, hogy az egyes kormányok nem dönthetnek arról, hogy költségvetési hiányuk valamely százalékát jegybanki kölcsönnel (vagyis pénzteremtéssel) finanszírozzák. Minden felvetése a későbbiek során teljes mértékben igazolódott.
Milton Friedman Nobel-díjas amerikai közgazdász az euró bevezetését hatalmas hibának tartotta. Ezzel kapcsolatban 1997-ben a The Wall Street Journalnak a következőket nyilatkozta: „Már hosszú idő óta az a véleményem, hogy az euró hátrányai meghaladják az előnyeit. Az eurózóna potenciális tagjai sem elegendően rugalmas bérekkel és árakkal, sem elegendően mobil munkaerővel, sem pedig megfelelően hatékony pénzügyi kompenzációs mechanizmussal nem rendelkeznek, amelyek kompenzálhatnák a rugalmas valutaárfolyam elvesztésének hatását. (…) A valószínű eredmény az lesz, hogy az övezetben az egyes országokat eltérő módon érintő külső hatások, amelyeket az árfolyamok megváltoztatásával könnyedén kezelni lehetett volna, megosztó politikai vitákká alakulnak át, és az egyes országok közötti politikai feszültségeket fogják növelni. (…) A politikai egyesülés megteremtheti a pénzügyi unió feltételeit, de egy nem megfelelő feltételek mellett bevezetett monetáris unió a politikai egyesülési folyamat akadálya lesz.”
Lámfalussy Sándor, aki részt vett a Delors-bizottságban, majd az Európai Monetáris Intézet (az Európai Központi Bank elődje) elnökeként ő felelt az euró bevezetésének előkészítéséért, 2004. március 9-én a Mindentudás Egyetemén elhangzott előadásában a következőképpen mutatta be az euró bevezetésének hátterét: „A berlini fal összeomlása majdnem biztossá tette, hogy Németország előbb-utóbb egyesül, ami döntő szerepet játszott a monetáris unió előkészítésének felgyorsulásában. Ennek hátterében a Kohl–Mitterrand-alku állt: Franciaország (de nem csak Franciaország) elfogadja a német egységet, ugyanakkor a Német Szövetségi Köztársaság elfogadja a monetáris uniót, amely együtt jár a német márkának – és a német márka hegemóniájának – a megszüntetésével.” Az európai politikai és gazdasági elit tehát alapvetően politikai okokból és a térség feletti teljes ellenőrzés elérése, egy európai birodalom létrehozása érdekében erőltette és erőlteti most is az euró bevezetését.
Ha megnézzük mi lett a centralizációnk, az euró bevezetésének gazdasági eredmény, akkor világosan látszik, hogy az egységesülés erőltetése egy hatalmas kudarc. Ahelyett, hogy gazdasági növekedés felgyorsult volna, tovább lassult és a megfelelő kompenzációs mechanizmusok nélkül bevezetett egységes pénz Európa adósokra és hitelezőkre való szétszakadását okozta.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
