Az Európai Unió jövője és Magyarország mozgástere

Nem tudom, hogy ha az alapító atyák felébrednének, a mai Európai Unió lenne a megvalósult álmuk, ugyanis a kezdetek arról szóltak, hogy miképpen lehetne megakadályozni egy újabb pusztító háborút Európában, ma meg az Unió vezetése minden valós ok nélkül, egy esetleg még pusztítóbb háborúra készül. Annak idején az európai integráció gondolata éppen arra koncepcióra épült, hogy a közös gazdasági érdek megszüntetné Európa két nagy állama Németország és Franciaország közötti rivalizálást, e gondolat mai körülmények közötti megvalósítása pont az lenne, hogy a geopolitikai rivalizálás helyett Oroszországgal a közös gazdasági érdekek mentén együttműködjünk, mint ahogy a 2010-es években Németországban még így is gondolták, példa erre az északi gázvezeték közös megépítése.

A Római Birodalom öröksége mindig is kísértette az európai vezetőket. A birodalom bukása után Nagy Károly volt az első, aki egyesítette a keresztény Európát, birodalma azonban csak mintegy fél évszázadig létezett. Ezt követően már csak Európa részleges egyesítéséről beszélhetünk. Ilyen volt Európa közepén a Német-Római császárság, amely – bár hatalma lanyhulása mellett – több mint nyolc évszázadon keresztül állt fenn. Sikeresek voltak a kisebb, regionális birodalmak és szövetségek, mint például Skandináviában a dán birodalom (XIII-XV. század), a Hanza-városok szövetsége, amely majdnem félezer évig működött, Közép Európában a Habsburg, Kelet-Európában a litván-lengyel birodalom, melyek több évszázadon keresztül képesek voltak fennmaradni. E szövetségek a politikai erőviszonyok, vagy a szövetséget létrehozó érdekek megváltozása következtében hosszabb, vagy rövidebb idő után felbomlottak, ám a több száz évig fennálló szövetségek így is az egységtörekvések komoly sikerének könyvelhetők el.

A népfelség elvének a francia forradalomtól kezdődő érvényre jutása nem kedvezett az egységmozgalmaknak, az európai politikai fejlődés fő iránya a nemzetállamok kialakulása lett. Ezt követően az egyesült Európa híveinek már nem az uralkodókat, hanem a népeket kellett (kell) meggyőzniük az egység szükségességéről. Az ilyen próbálkozások mintegy másfél évszázadra nyúlnak vissza. A sokak számára ma is elérendő célként lebegő „Európai Egyesült Államokat” Victor Hugo javasolta először egy 1849-ben tartott párizsi békekonferencián.

A XX. század azután az elejétől kezdve hangos volt az Európa egységét hirdető mozgalmak tevékenységétől, amelyek a II. világháború idején is folytatódtak. A világháború után azonban a különböző, Európa egységéért küzdő mozgalmakat közöny és meg nem értés fogadta. A háború öt éve után a nemzeti érzés még túl erős volt ahhoz, hogy az egyes országok a nemzeti szuverenitásról komolyabb mértékben le tudjanak mondani.

A francia Jean Monnet, aki hazájának a második világháború utáni újjáépítési tervén dolgozott látta, hogy nincs még itt az idő egy komolyabb előrelépésre az egységes Európa irányába, de a kezdeti lépések már megtehetők. Ekkor javasolta a később a francia külügyminiszterről Schumanról elhíresült tervet, amely egységes német-francia acélipar megteremtésére irányult (Európai Szén és Acél Közösség – Montánunió), de magában foglalta egy későbbi egységes Európa vízióját is („egyre szorosabb unió”). Ebből a hat ország által 1951-ben aláírt egyezményből lett később (1957) a Római szerződés, amely a Montánunió hat tagjából (Franciaország, Németország, Olaszország, Belgium, Hollandia, Luxemburg) létrehozta az Európai Gazdasági Közösséget (EGK), vagy rövidebb nevén a Közös Piacot.

Az Európai Gazdasági Közösség eredeti formájában, lényegében 1992-ig, a Maastrichti szerződésig, állt fenn, igaz, közben háromszor is bővült Görögországgal (1981), Portugáliával és Spanyolországgal (1986), majd Nagy Britanniával, Írországgal és Dániával (1973). Az integráció nagyon sikeres volt, és különösen az elején nagyon ügyeltek arra, hogy a közös piacot csak fokozatosam, az egyes országok alkalmazkodóképességét figyelembe véve valósítsák meg. A vámokat például mintegy tíz év alatt bontották le, szemben a volt szocialista országok csatalakozásával, amikor az utóbbiaknak rögtön el kellett fogadniuk az EU összes joganyagát (acquis communautaire). Ezért cserébe ezek az országok bizonyos támogatást kaptak a közös költségvetésből, mely pénzt az unió vezetése most éppen Magyarország zsarolására használja fel, mert olyasmit akar ránk kényszeríteni, ami az érvényes szerződések szerint nemzeti hatáskör.

Az első időszak valóban sikeres volt, az Európai Szén- és Acélközösség létrejötte (1951) és az első olajválság (1973) közötti közel negyed században a tagországok átlagosan évi 5,1 százalékos GDP növekedést értek el, jelentősen meghaladva az Egyesült Államok gazdasági növekedését (3,9%). Ekkor épült ki az az európai szociális piacgazdaság, amely már a mi korunkban, mint a mágnes úgy vonzza az illegális bevándorlókat, hiszen számukra ez a megvalósult paradicsom: munka nélkül jobban meg lehet élni, mint abban az országban, ahonnan elindult. Az európai szociális piacgazdaság ugyanis arra az ethoszra épült, hogy a boldogulás alapja a kemény munka, de ha valaki valamely balszerencsés körülmények miatt nem tud dolgozni, azt a társadalom egésze, megfelelő szinten eltartja. A bevándorlók egy része pedig ezt úgy értelmezi, ha egyszer 95% százalékos valószínűséggel (mert a többi vízbe fullad) átlépi az Unió határát, élete végéig el fogják tartani. Az igazsághoz azonban hozzá tartozik, hogy a bevándorlók nagy része valóban dolgozik, nélkülük ma már Nyugat-Európában a szolgáltatások nagy része nem működne, a probléma nem is annyira magával a bevándorlással van, mint inkább a tömeges bevándorlás miatti integrálhatatlansággal.

Hadd fűzzek ehhez egy személyes élményt. 1969-ben jártam először Nyugaton, mint turista, történetesen Dániában. Ott véletlen folytán találkoztam egy közeli ismerőssel, akivel valamikor egy házban laktunk. Az illető hölgy itthon egy nem nagyon ismert színésznő volt ott, valamilyen betanított munkát végzett egy vegyi üzemben. Valamilyen bőrbetegséget kapott leszázalékolták és az óta nem dolgozott, viszont a helyi önkormányzat biztosított neki egy kétszobás lakást és olyan jövedelmet, amiből nem csak megélt, hanem megengedhette magának, hogy évente egyszer turistaként elutazzon a világ valamely szegletébe. Mikor megmutatta a lakását, a következőket mondta: „Öcsikém (mert születésem óta ismert), milyen ország ez? Fél évet dolgoztam, és kétszobás lakásom van, tavaly Indiában voltam, idén Dél-Amerikába készülök turistaútra? Igen, ez a rendszer elbírta a munkából kieső dánokat és egy-két kelet-európai bevándorlót, de nem bírja el tömeges megélhetési bevándorlást.

Az európai szociális piacgazdaság hanyatlása azonban jóval a tömeges bevándorlás előtt megkezdődött. Az 1973-as, majd a következő kőolajár robbanás véget vetett az évtizedek óta tartó gyors gazdasági növekedésnek, és a megfékezhetetlennek tűnő infláció ellen a fejlett ipari országok, először Nagy-Britannia (Margaret Thatcher) majd a többi, a neoliberális receptekhez fordultak. A piaci erők szabaddá eresztése valóban megszüntette az inflációt, viszont az európai gazdaságot egy lényegesen alacsonyabb növekedési pályára kényszeríttette. A következő, a Maastrichti Szerződésig (1992) tartó időszak gazdasági növekedése évi 2,2 százalék volt, már elmaradt az Egyesült Államok gazdasági növekedése mögött. Természetes jelenség, hogy a gazdasági fejlettség magasabb szintjén a növekedési ütem csökken (ezt láthatjuk éppen most Kína esetében), viszont az alacsonyabb fejlettségű országokkal bővülő EGK-nak, majd az Uniónak pont gyorsabban kellett volna növekednie, mint a nála számottevően fejlettebb Egyesült Államoknak. Itt már látszanak azok a gazdaságpolitikai hibák, amelyek azután Maastrichttal bontakoznak ki a teljes egészükben. Erről szól a következő folytatás.

A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója