Kollektív bűn – kollektív áldozat

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1945. február 13-án és 14-én, húshagyó kedd és hamvazószerda közötti éjszakán a brit és amerikai szövetséges bombázók a második világháború legnagyobb légitámadását hajtották végre a német kultúra szimbólumának számító Drezda ellen.

Drezdának ekkor 630 000 állandó lakosa volt, de ebben az időben több mint egymillió ember tartózkodott a városban. Sziléziai, pomerániai és kelet-poroszországi menekültek, berlini és rajnai evakuáltak, odamenekített gyermekek, hadifoglyok és kényszermunkára hurcolt személyek. Drezdában helyezték el a lábadozó és sebesült katonákat is. Mert Drezda számított az egyedüli biztonságos városnak Németországban, nem volt hadiipara, csak kultúrája. Kimaradt a bombázások alól, ezért nem erősítették meg a légvédelmét sem. Ez a védtelen város lett böjtelőn az angolok és amerikaiak terrortámadásának célpontja.

A várost 1945. február 13-14-én 14 óra alatt háromszor szórták meg bombákkal. A három egymást követő támadás során minden az előkészített terv szerint, a legnagyobb pontossággal zajlott. Az első támadást késő este a brit légierő hajtotta végre. Tűzbombák, robbanó bombák és időzített bombák hullottak a védtelen emberekre, akik a lakóházak pincéiben kerestek menedéket. A második szőnyegbombázás éjszaka, 1:30 és 1:50 között következett be. A bombák áttörték a házfalakat, és csak a legalsó szinten robbantak fel, ott, ahol az emberek halálos félelemben kuporogtak. A második támadást követően Drezda egyetlen lángtengerré változott, a tűz olyan erősen szívta fel a levegőt, hogy még az aszfalt is lángokban állt. A tűzvihar elnyelt mindent. A harmadik támadást amerikai bombázó kötelékek indították másnap délelőtt 12:12 és 12:23 között. Alacsonyan szálló gépeikkel tüzet nyitottak mindenre, ami még mozgott.

Drezda hét nap és nyolc éjszaka égett. A várost porig és hamuig bombázták. A drezdai rendőrség viszonylag megbízható adatai szerint 1945. március 20-ig 202 040 halottat találtak a romok alatt, de csak körülbelül harminc százalékukat sikerült azonosítani. Az eltűnteket is beleszámítva 250 000-300 000 áldozatot tekintettek reálisnak. Drezda nem katonai célpont volt. Az áldozatok ártatlan nők, gyermekek, idősek, sebesültek és mindenfelől ide menekült emberek voltak, köztük a budapesti Műegyetemről kimenekített magyarok is. Ha ezek az adatok igazak, akkor Drezdában többen haltak meg, mint amennyi japán összesen az amerikaiak által elpusztított Hirosimában és Nagasakiban.

Évtizedekkel később ezeket a számokat erősen eltúlzottnak, a náci vagy szélsőbalos (egykutya?) politikai csoportok propagandájának minősítették. 2004-ben a város egy történész bizottságot állított fel, amely archív anyagok, sírleletek és egyéb nyilvántartások alapján alapos kutatást végzett. Eszerint az áldozatok száma legfeljebb 25 000-re tehető. Hogy mennyien haltak meg a bombázáskor és az azt követő tűzvészben, sohasem fogjuk megtudni. Azt viszont pontosan tudjuk, mennyi műkincs, építészeti csoda semmisült meg az esztelen pusztításban, hogy mi lett az Elba Firenzéjeként emlegetett csodálatos német városból.

Politikai és katonai bosszú áldozata volt Drezda. Rajta keresztül a német kultúrát akarták megsemmisíteni, és Németországot még egyszer a földbe taposni. Hiszen a második világháború kimenetele valójában két évvel korábban, már Sztálingrád ostromakor eldőlt. Attól kezdődően minden csak esztelen pusztítás volt. Amikor a brit és amerikai szövetségesek Drezdát bombázták, a nyugati front a Rajnánál, a szovjet csapatok pedig már az Odera és a Neisse mentén álltak. Churchill pár nappal korábban a jaltai konferencián a maga cinikus módján megjegyezte, hogy eddig hatmillió németet sikerült elpusztítani, a háború végéig ezt még egymillióval lehetne tovább növelni. Mert ha csak az ipart, az infrastruktúrát zúzzák szét, azt az emberek újra felépítik. A háború célja ezért az emberek megsemmisítése kell legyen.

Jogos volt-e a drezdai bombázás? Ki volt itt az agresszor? Ki az elszenvedő? Van-e egyáltalán igazságos háború? Drezda a bizonyíték arra, hogy bizony nincs. Minden védekezésként induló harc előbb-utóbb támadásba, erőszakba, rombolásba torkollik, és a háborúban bármelyik oldalon álló országok polgárai, a civil lakosság lesz áldozata az öldöklésnek. Hogy mi és hogyan történt, azt mindig a győztesek írják majd meg, és a háborús bűnösök mindig a vesztesek oldaláról kerülnek ki.

A német emlékezetkultúra marginálisan kezeli Drezda brutális elpusztítását. Országos megemlékezés nincs, csak helyi, ha valaki akarja, teheti, hiszen demokráciában élünk. A hivatalos álláspont, hogy a megemlékezés figyelmeztetés legyen a béke fontosságára, és kerüljék Drezda „áldozatként” való bemutatását. Nem az ellenséges transzatlanti hadvezetés felelős a történtekért, hanem Németország, hiszen ő indította a háborút. Akcióra ez volt a reakció. Az iskolákban Drezdát a második világháború és a náci diktatúra összefüggésében tanítják. Ügyelnek arra, hogy a bombázást ne „a németek szenvedéseként” tanítsák, hanem elmagyarázzák, hogy ami ott történt, az a Németország által kirobbantott háborúnak következménye. Hogy mélyítsék a német kollektív bűntudatot. Az áldozati szerep csak egyéni szinten merül fel.

Kurt Vonnegut amerikai hadifogolyként egy földalatti vágóhídon élte át a drezdai bombázásokat. A szörnyű pusztítást saját szemével látta és írta meg „Az ötös számú vágóhíd” című regényében. A világ nagy része ezen keresztül szerzett tudomást arról, mit követtek el a szövetségesek egy védtelen város védtelen lakói ellen. Vonnegut könyve az egyik legfontosabb 20. századi háborúellenes regény. Megmutatja, hogy egy háborúban nincsenek igazi győztesek – csak túlélők vannak és áldozatok. Kár, hogy mostanában kevesen olvasnak Vonnegutot.