Vélemény és vita
Az Európai Unió jövője és Magyarország mozgástere
A továbbiakban néhány folytatásban szeretnénk bemutatni az Európai Unió fejlődése trendjét, az Európai Gazdasági Közösség megalakulásától a jelen időkig
Az Európai Unió egyre inkább eltávolodott eredeti célkitűzéseitől, értékrendszerétől, és Ukrajna tervbe vett csatlakozása csak újabb nehézségeket és további megosztottságot okozna. A Századvég felmérések szerint az Európai Unió 27 tagországában együttvéve mindössze 18 százalék támogatja Ukrajna gyorsított felvételét, a 7 százalékos „nem tudom” választ figyelembe véve 75 százalék mondja azt, hogy Ukrajna egyáltalán ne csatlakozzon az Európai Unióhoz, vagy csak a megszokott érdemalapú eljárás szerint.
Sokat mondó az egyes országok megoszlása a támogatás, vagy elutasítás mértéke szerint. Ukrajna gyors csatlakozását leginkább a balti államok (Finnország, Litvánia, Svédország, Észtország), hozzájuk csatlakozva a Balti-tenger melléki Dánia és néhány dél-európai ország, mint Spanyolország és Portugália támogatja. Ennek ellenpólusai a közép-európai országok, mint Ausztria, Csehország, Szlovákia, Magyarország, ahol a lakosság nagy többsége eleve elutasítja Ukrajna tagságát, vagy ragaszkodik ahhoz, hogy a tagfelvételre a megszokott érdemalapú eljárásban kerüljön sor.
Az érdemalapú tagfelvételhez azért fűzzük hozzá, hogy már Magyarország és az első körben csatakozott többi kilenc ország felvétele sem a felvételre jogosító koppenhágai kritériumoknak megfelelően történt. Például e kritériumoknak van egy olyan pontja, hogy az új tagországoknak versenyképeseknek kell lenniük az Európai Unió piacán. Nyilvánvaló volt, hogy ezek az országok nem versenyképesek, de ez nem érdekelte az Unió akkori vezetőit, mert a cél – mint ahogy most is – a geopolitikai terjeszkedés volt. Végül is az új tagországok a valamikori Szovjetunió felségterületéhez tartoztak, és ahogy Moszkva fennhatósága megszűnt a NATO és az Európai Unió egyaránt kinyújtotta a kezét közép-Európa felé.
Magyarország felvételéhez (amit én elleneztem, pont versenyképességünk hiánya miatt) egy személyes élményem is kapcsolódik. Amikor kikerültem az Európai Parlamentbe, régebben ott dolgozó magyarok bemutattak annak a tisztségviselőnek, aki pont Magyarországról írta az alkalmassági jelentéseket. Mondtam neki, hogy felvették ezt a tíz országot, pedig nem teljesítik a koppenhágai kritériumok egy fontos pontját, a versenyképességet. Erre megrántotta a vállát, és azt mondta, hogy maguk állították, hogy versenyképesek. Vagyis az Európai Unió szabályai az írottak és nem írottak egyaránt gumiból vannak, úgy lehet értelmezni őket, ahogy az Unió politikáját befolyásolni képes vezetők (ezek főleg a németek) akarják. Ha egy politikus, vagy ország a központi akarat ellen foglal állást, vagy szavaz, akkor kitalálnak valamit, hogy az ellenállást megtörjék, vagy kikerüljék, ez a sokat emlegetett szabályokon alapuló rend valós tartalma.
Most is egyes információk szerint az Európai Bizottság egy olyan dokumentumon kezdett dolgozni, amely limitált jogokkal tenné tagországgá Ukrajnát, még azelőtt, hogy az teljesítené a státuszhoz szükséges feltételeket. A limitált jogok megint csak gumiból vannak, ami az Unió vezetése geopolitikai ambícióinak megfelel, azt biztosítják Ukrajnának. Ugyanakkor a meglévő tagországok lakosságának egyre kevesebb, sőt megkockázható az a kijelentés, hogy semmilyen beleszólása nem lesz a jövőjét alapvetően meghatározó uniós lépésekbe, holott Ukrajna bármely címkével ellátott tagsága az Európai Uniót egy háborúba, vagy legkevesebb, egy éles, újabb és a réginél kiszámíthatatlanabb hidegháborúba sodorja bele.
A továbbiakban néhány folytatásban szeretnénk bemutatni az Európai Unió fejlődése trendjét, az Európai Gazdasági Közösség megalakulásától a jelen időkig, majd e trendből következtetéseket levonni a lehetséges jövőre és ebben Magyarország helyzetére, mozgásterére. Tesszük ezt azért, hogy bemutassuk, hogyan alakult át egy jól működő gazdasági közösség egy katonai diktatúrává, amihez a mai Unió leginkább hasonlít.
Valamikor, még a 2000-res években, tehát kereken húsz éve, európai parlamenti tapasztalataim alapján az Unió hét válságjelenségét soroltam fel és elemeztem, ezek a következők voltak: (1) a jóléti állam lebontása; (2) a gazdasági növekedés lelassulása; (3) az Unió adósokra és hitelezőkre szakadása; (4) egységes hang hiánya a külpolitikában; (5) a demokrácia növekvő hiánya; (6) demográfiai válság; (7) Európa iszlamizációja.
Húsz év elteltével, ami még nemzetek életében is számottevő lehet, azt kell megállapítani, hogy a felsorolt területek mindegyikén tovább romlott a helyzet. Az 1990-es évektől, a Maastrichti Szerződéstől számított időszakban fokozatosan megszűnt az az Európa, amelyet úgy csodáltunk, és amelyre oly büszkék voltunk, mert a világon itt volt egyszerre széleskörű társadalmi jólét, a szociális piacgazdaság, a dinamikus növekedés, a magas technológiai szint és a világpiaci versenyképesség.
A Maastrichti Szerződéssel bevezetett közös valuta lényegében egy kényszerzubbonyt húzott az egész gazdasági közösségre. Előírták a költségvetés hiányát, az államadósság felső határát, és ami a legrosszabb, a kevésbé fejlett dél-európai országok eladósodtak az északiak felé, mert saját valuta hiányában nem tudták leértékelni valutájukat, versenyképességük fenntartása érekében. Erre jött a liberalizáció, amely megnyitotta az Unió piacát az olcsó ázsiai (kínai) fogyasztási cikkek előtt, amelyeket korábban a kevésbé fejlett dél-európai országok gyártottak, és lehetővé tette a német gépek kínai exportját. Ez a lépés szintén Dél-Európa eladósodása irányába hatott, és nem volt semmiféle kompenzációs eszköz e külkereskedelmi aszimmetria kompenzálására. Mindennek együttes hatása az Unió gazdasági fejlődésének hanyatlása volt. Növekedése, amely valamikor jelentősen meghaladta az Egyesült Államokét, most messze elmaradt attól.
Az egységes hang elvárása a külpolitikában eleve irreális volt, legalábbis, ha demokratikus viszonyokat feltételezünk, vagyis, hogy ha az egyes tagországoknak lehet önálló véleménye. Ugyanis az egyes tagországok földrajzi elhelyezkedésük, történelmük, kultúrájuk miatt nagyon különböző módon viszonyulhattak az Unión kívüli országokhoz, mint amit a jelenlegi orosz-ukrán háborúval kapcsolatban is megfigyelhetünk. Az Uniónak, ha demokratikus értékeit meg akarta volna tartani, eleve le kellett volna mondani világhatalmi ambícióiról, és a világ ügyeiben semleges álláspontot kellett volna elfoglalni. Mint a jelenlegi gyakorlat mutatja, egységes hangot csak erőszakkal lehet elérni, ami sérti az alapszerződésben a nemzetállamoknak biztosított jogokat.
A demográfiai válságra az Unió vezetői nem nagyon kerestek orvosságot, vagy ha igen az a bevándorlás támogatása volt, ráadásul olyan formában, hogy megszegték az alapszerződést, amely kimondja, hogy a személyeket ellenőrizni kell a külső határokon. Már húsz évvel ezelőtt (tehát messze a 2015-ös tömeges illegális bevándorlás előtt) világosan látszott, hogy ha e folyamatot nem lehet megállítani, akkor Európa, legalábbis annak nyugati fele, eliszlámosodik, vagyis idővel mohamedán térséggé válik. E tendencia már most is megfigyelhető egyes országokban, ahol az ott lakó bevándorló népesség egyre inkább a saját iszlám törvényei szerint kíván élni.
A legutóbbi fejlemények még ijesztőbbek, mert az Unió vezetői háborús pszichózis, külső fenyegetettségi érzés szításával kívánják az Unió országait egy egységes birodalommá kovácsolni, ami lényegében egy katonai diktatúrát jelent.
A következő folytatásokban azt vesszük sorra, hogy egy, az európai tartós béke megteremtésérét indult mozgalom és szövetség hogyan alakult át fokozatosan egy alulról, demokratikusan kontrolálhatatlan birodalommá, ennek mi lehet a perspektívája, és mindez mit jelent Magyarország számára.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója